Elmélkedés a Család évében
II. János Pál pápa apostoli buzdítása alapján
LXXXIII.
Erdő Péter bíboros szentbeszéde, amelyet az "Az állam és egyház felelőssége a jövő nemzedékért" címmel megtartott konferencia keretében bemutatott szentmisén mondott el. Budapest, Szent Család-templom 2011. március 30.
(Mt 5,17-37)
Krisztusban Kedves Testvérek!
Máté evangéliumának most hallott részlete ellentéteket sorol fel. Arról van benne szó, hogy hogyan szemléljük a régi törvényt, az Ószövetségnek a törvényét. Az ember a törvénnyel szemben alapvetően kétféle álláspontra szokott helyezkedni. Vagy betűrágó módon részletről részletre, mintegy tárgyiasítva megtartja azt, vagy pedig megveti a törvényt. Ugyanezt az érzést meg lehetett figyelni az első tanítványok, Krisztus követői körében is. Mi legyen hát az ószövetségi törvénnyel? Meg kell tartani a legapróbb részletekig, mint a farizeusok tették, vagy még annál is jobban, vagy pedig el lehet vetni az egészet. Ez a vita nemcsak Jézus hallgatóinak sorában keletkezhetett, hanem tartott még tovább az Egyházban is elég hosszú időn keresztül. Emlékezzünk csak az Apostolok Cselekedeteire, meg a páli levelekre, mennyire fontos téma bennük, hogy meg kell-e tartani a mózesi törvény előírásait Krisztus követőinek, vagy sem. És mind a kétféle téves magatartás előkerült a törvények megvetésétől kezdve, a pontos, részletes, egészen a nevetségességig menő aprólékosságig.
Mi hát Jézusnak a válasza erre? A mai evangélium szerint először is Jézus tiszteli, valóban Isten üzenetének tartja a Törvényt, és azt mondja, hogy „nem vész el abból semmi”. Mégis magasabb követelményt állít. Nem nézhetjük úgy az Ószövetség minden törvényét – és a hozzáfűzött sok hagyományt sem – mint valamiféle részletekbe menő eset-gyűjteményt, amit nekünk egészen a mindennapi apróságokig vallásos tisztelettel kellene tovább követni. Hanem felül kell, hogy múlja a törvénytiszteletünk azt, amit a farizeusok tettek. Nem azért, mert még aprólékosabbnak kell lenni – hanem mert meg kell érteni ennek a törvénynek a lényegét. És Jézus példákon mutatja be, hogy mit ért ezen.
Elmondja például, hogy a gyilkossággal kapcsolatban nem egyszerűen arról van szó, hogy az embernek keresgélnie kell, hogy mikor szabad ölni és mikor nem szabad, hanem a lényegről, a másik ember megbecsüléséről és szeretetéről van szó, ami adott esetben nemcsak azt tiltja, hogy megöljük, hanem azt is, hogy gyalázzuk, azt is, hogy istentelennek nevezzük, azt is, hogy testileg vagy lelkileg bántsuk a másik embert. Krisztus tehát a lényeget emeli ki.
Ugyanezt teszi akkor is, amikor arról van szó, hogy a házasságot tiszteletben kell tartani. Házasságtörésről beszél, válólevélről beszél. Hányszor és hányszor elmélkedett erről az Egyház, hányszor és hányszor keresték, mit is jelentenek pontosan Jézusnak ezek a szavai. Főleg „a paráznaság esetét kivéve” betoldással vagy közbevetéssel kapcsolatban alakult ki számos elképzelés. Mit jelent ez, mit nem jelent ez? A legtöbb katolikus magyarázó szerint olyan együttélést jelentett, ami nem volt igazi házasság. De hát visszatérve magának ennek a jézusi beszédnek a fősodrába, azt látjuk, hogy Jézus itt sem a válólevél adásának a részleteiről akar beszélni. Hanem a dolog lényegéről, arról, hogy Isten a házasságot egész életre szólónak, hűségre kötelezőnek rendelte. Ez a dolog lényege, ezt kell megtartani, aki ehhez hű, annak az igazsága felülmúlja a részletek kibúvóit kereső farizeusi igazságosságot.
Ugyanezt a szemléletváltást tanítja Krisztus az esküvel kapcsolatban. Figyeljük meg, hogy emeli egy magasabb szintre a régiek szemléletét. Miért beszél arról, hogy ne esküdjenek égre, földre, Jeruzsálemre az emberek? Azért, mert természetesesen az Isten nevére való esküt a hívő zsidó is kerülte. Hát hogyan vehette volna a szájára azt a nevet, amit nem szabad kimondani? Tehát megpróbáltak ügyes kazuisztikus megoldásokat találni, Istenre nem esküdhetünk, de az égre lehet, vagy a földkerekségre lehet, vagy a templomra, a vele való találkozás helyére lehet. Jézus itt is a lényegre fordítja a figyelmünket: ne azt nézzük, hogy egyes szavakat ne mondjunk ki csupán, hanem hogy mi ennek a tilalomnak az értelme! Az az értelme, hogy ne kelljen közvetve vagy közvetlenül mindig Istent tanúul hívni minden állításunk igazságához, hanem legyünk igazbeszédűek, megbízhatók, az igen jelentse nálunk azt, hogy igen, a nem pedig jelentse azt, hogy nem. Tehát Jézus fölemeli, magasabb szintre emeli a törvényhez való hűségünket, a törvény lényegét mutatja meg. Így segít, hogy az életben eligazodjunk.
Amikor ma a családról tartottunk kongresszust, tanúságot tettünk arról, hogy Jézus éppen a házasság és az adott szó becsülete kapcsán olyan tanítást adott nekünk, ami a család életére nézve az emberi történelem végéig irányadó marad. Szép magyar szokás, hogy a házasságkötés liturgiájában a felek esküvel is megerősítik ígéretüket a házastársi hűségre. A család igazi alapja a szeretet és az a fajta belső becsületesség, amivel a mai közvélemény sokszor már nem is tud mit kezdeni. Pedig az élet tele van olyan helyzetekkel, amikor egy érték mellett meghozott döntésünk kitartásra, sokszor áldozatra is kötelez, és – minden ellenkező előítélettel szemben – éppen ettől leszünk boldogok. A házasságkötéskor kimondott szó a házasság és a család egész történetében fordul termőre, mutatja meg teljes gazdagságát. Hosszú évek áldozata után tekinthet végig a gyermekén egy házaspár és állapíthatja meg maga előtt is szinte szégyenkezve, hogy ezek a gyerekek, akikben a hit, az emberi értelem, kedvesség, az értékes képességek megsokszorozódtak, Isten ajándékai, de ugyanakkor a szülők életművének is a legnagyszerűbb részét alkotják. Adja Isten, hogy a jó családok Krisztus tanítása nyomán ráirányítsák mindannyiunk figyelmét arra, ami az életben valóban lényeges.
Ehhez kérjük az éleslátást és az erőt ehhez a mai szentmisében. Ámen.
