GUALBERT SZENT JÁNOS

GUALBERT SZENT JÁNOS 

rendalapító
*Firenze, 1000 körül. +Passignano, 1073. július 12.

Giovanni Gualberto 995/1000 körül született Firenzében a Visdomini család sarjaként. Mint katona, találkozott egy rokonának gyilkosával, aki letérdelt előtte az úton, és karjaival kereszt jelét formálva kegyelmet kért tőle. Bár Jánosnak neveltetése és kora szokása szerint meg kellett volna ölnie, rokonságán pedig bosszút kellett volna állnia, nem vette el a gyilkos életét. Amikor röviddel ezután belépett egy templomba, hogy imádkozzék, az oltárkereszt Krisztusa meghajtotta a fejét annak jeléül, hogy az Úr elismerte irgalmas gesztusát. János erre elhatározta, hogy életét teljesen a Megfeszített szolgálatának szenteli. Ezt követően a firenzei San Miniato bencés apátságban fogadalmat tett.

Amikor néhány évvel később meghalt az apát, utódja pedig megvásárolta hivatalát Firenze érsekétől, Jánosnak lelkiismereti nehézséget okozott, hogy simóniás apátnak kell engedelmeskednie. Egy Teuzo nevű firenzei remete azt tanácsolta neki, hagyja el a kolostort. Ekkor János az Arezzo melletti Camaldoliba ment, hogy csatlakozzék a remetéknek ahhoz a kis közösségéhez, amelyet Szent Romuáld (lásd: A szentek élete, 271. o.) nem sokkal azelőtt alapított.

Itt a Szentlélektől azt a különleges megbízatást kapta, hogy alakítsa ki saját közösségét. Vallombrosába indult hát, ahol Romuáld néhány évvel azelőtt remeteséget alapított a Szent Hilárius kolostor apátnőjének, Ittának a földjén. Két remetét talált még ott, majd hamarosan új tanítványok csatlakoztak hozzá. Camaldoli mintára szervezte meg a közösséget, amelynek a priorja lett. A szerzetesek száma egyre gyarapodott, János egészsége viszont romlott, ezért mint priort tehermentesítették mindennapos adminisztrációs kötelezettségei súlyától.

1038 körül a közösség azt a földet, amelyen élt, ajándékba kapta Itta apátnőtől; Jánost szabályszerűen Vallombrosa apátjává választották.

A közösség Szent Benedek (lásd: A szentek élete, 339. o.) regulája, valamint a kiegészítő szabályzatok szerint élt, amelyeket János állított össze a regula szellemében. Az élet Vallombrosában nagyon szigorú volt: a kórustestvérek szigorú klauzúrában éltek és nem kevésbé szigorúak voltak a táplálkozásra, ruházatra, fegyelemre, hallgatásra vonatkozó utasítások.

Amikor a vallombrosai közösség szentségének híre ment, megkérték Jánost, hogy reformáljon meg egyes meglévő kolostorokat, és alapítson újakat, így például Moschetát, Passignanót és a Firenze melletti Szent Salviust. E házak ugyanolyan regula szerint éltek, mint az anyaház, apátjaik pedig a vallombrosai apát alá voltak rendelve, aki ilyképpen a vallombrosai rend általános apátja lett. János elrendelte a szürke habitus viselését, hogy Vallombrosa szerzeteseit már a ruházatukról meg lehessen különböztetni a fekete bencésektől és a fehér kamalduliaktól.

János különös felelősséget érzett a szegények és betegek iránt. Számukra menedékházakat csatoltak minden vallombrosai kolostorhoz, János pedig felszólította a neki alárendelt apátokat, hogy senki se engedje el üres kézzel Krisztus szegényét; ,,inkább Istenbe vessék bizalmukat, mint a tele magtárba''. Az ő idejében nagyon szegény volt a rend, és a testvéreknek gyakran nem volt elég élelmük; János alkalomadtán még a kolostor felszerelését is eladta, hogy a szegényeket táplálhassa.

János minden erejével támogatta a reformapátságot abban a törekvésében, hogy emelje a papság erkölcseit. A világi papokat is arra ösztönözte, hogy közösségben éljenek, és így könnyebben megvalósíthassák a cölibátust. Fő törekvése mégis a simónia elleni harcra irányult. Mivel a San Miniátót egy simóniás apát kinevezése elleni tiltakozásul hagyta el, nem meglepő, hogy ő lett az ellenállás magva Petrus Mezzabarbával szemben, aki II. Sándor pápától (1061--1073) megvásárolta a firenzei püspökséget. A püspök felbőszült a vallombrosaiak részéről őt ért bírálat miatt, és megparancsolta embereinek, hogy a Szent Salvius kolostort égessék fel, hogy ezzel a szerzeteseket elhallgattassa. Ez a gaztett azonban csak még inkább fokozta az ellenállást, úgyhogy végül háromezer firenzei a városi tanács vezetésével felszólította a vallombrosaiakat, hogy a püspök elleni vádjukat vessék alá tűzpróbának. A rend egy szerzetese sikerrel kiállta ezt az ítéletet, ekkor a pápához küldték, aki azután Petrus Mezzabarbát elmozdította a hivatalából.

Ez a küzdelem egész Itáliában megalapozta Jánosnak azt a hírét, hogy ő az egyházreform előharcosa. Élete vége felé pedig a milánóiak arra kérték, hogy küldjön papokat az egyházmegyéjükbe, mert nem akarták a szentségeket elfogadni olyan papoktól, akiket simóniás püspök szentelt fel. János teljesítette kérésüket, és néhány novíciusát Todi püspöke pappá szentelte, hogy kiszolgáltathassák a szentségeket. János, mielőtt szerzetes lett, nem tanult sem írni, sem olvasni, hosszú betegségei alatt azonban közössége tagjaival felolvastatta magának az egyházatyák írásait, és így mély lelki tudásra tett szert. Halálos ágyán a testvérek oktatást kértek tőle a szeretetről. Ez a homíliája fennmaradt.

1073. július 12-én halt meg a passignanói San Michele Archangelo kolostorban. III. Celesztin pápa 1193-ban avatta szentté.

Sandri bíboros: örömteli és testvéri volt a bari ökumenikus imatalálkozó

Egyértelműen pozitív mérleget vont a Keleti Egyházak Kongregációjának prefektusa a július 7-i találkozóról, amelyen a pápa együtt imádkozott a békéért a keleti egyházak vezetőivel.

Csökken a keresztények száma a Közel-Keleten

Az Osservatore Romano napilapnak adott interjújában Leonardo Sandri bíboros örömteli, boldog napnak nevezte július 7-ét, mely a testvéri együttlét, az egység, a közös aggódás és a békekeresés jegyében telt Kelet és Nyugat közös szentje, Mürai Szent Miklós városában. Együtt imádkoztak a szeretett és meggyötört Szíriáért és Irakért, megerősítve közös elkötelezettségüket a háborútól, üldözéstől, hatalomharctól szenvedő keresztény testvérekért, akik egy olyan érdekkonfliktus kellős közepén találják magukat, amely idegen a térségtől, a lakosságtól. Ez azonban hallatlan menekültáradatot indított el, és szörnyű sebet ejtett a keresztény jelenléten, mely egyre csökken a Közel-Keleten. Ezért mondta a pápa, hogy Közel-Kelet a keresztények nélkül elveszíti sajátos arculatát.

Elégedettek voltak a közel-keleti vezetők, hogy a pápa meghallgatta őket

Lelkesen és örömmel vettek részt a találkozón a közel-keleti pátriárkák, annál is inkább, mert a kezdeményezés ötlete tőlük indult. Káld és ortodox püspökök is kérték a pápát, hogy tegyen valamit a közös fellépés érdekében. Közel-keleti püspökök írtak a Szentatyának, hogy hívjon össze egy ülést, amelyen katolikusok, ortodoxok összegyűlnek a térség keresztényeinek megsegítésére – mondta el a vatikáni napilapnak Sandri bíboros. Nagy öröm volt számukra, hogy a pápa meghallgatta őket. Nagyra értékelték Bari városának és az érsekségnek a vendéglátását, és büszkén álltak Ferenc pápa mellett. Ami a Keleti Egyházak Kongregációjának kompetenciáját illeti, a katolikus pátriárkák szinte valamennyien jelen voltak. Csupán a melkita pátriárka nem tudott eljönni, mivel nem szakíthatta félbe amerikai látogatását, viszont az aleppói metropolita, Jeanbart érsek képviselte őt.

Előrelépés az egység felé

Konkrét előrelépésről beszélhetünk a bari találkozóval kapcsolatban, mely nem tárgyalóasztalnál, hanem az együttlétből született. Olyasformán, mintha rátalálnánk az ima és a beszélgetés új formájára, amivel megmutathatjuk a világnak azt az egységet, amelyet annyira siratunk, mert elvesztettünk – magyarázta a bíboros. Azt az egységet, amely felé mind haladni akarunk. Amikor körülnéztünk, megállapíthattuk: Milyen szép és örömteli, amikor a testvérek együtt vannak!

Mindenki hozzászólhatott a témához, a pápa is beszélt

Pierbattista Pizzaballa érsek felszólalásán túl mindenki elmondhatta véleményét a Szent Miklós-bazilikában, ahol zárt ajtók mögött zajlott a megbeszélés Ferenc pápa és a keleti egyházak vezetői között. A jeruzsálemi latin pátriárkátus apostoli adminisztrátorának beszámolója mindenkire nagy hatással volt, és ezzel kapcsolatos észrevételeiket meg is osztották egymással – kezdve a Szentatyával. Valóban újdonságnak számít, vagyis hogy az egyes felszólalásokat, nézőpontokat, véleményeket összegyűjtve beszélgetünk egymással, és ez előrevetíti a jövőbeli közös munkát – jegyezte meg a vatikáni bíboros.

Ha Jézust követjük, akkor a valódi ökumenizmus útján járunk

És hogy miért éppen Barit választották a találkozó színhelyéül? Bariba a világ minden tájáról érkeznek zarándokok, nemcsak Európából, hanem a Közel-Keletről is. A katolikusok és az ortodoxok egyaránt előszeretettel keresik föl Szent Miklós városát, hiszen a mürai püspök keleten és nyugaton is nagy tiszteletnek örvend. Emellett Bari őrzi az Úti Boldogasszony ősi ikonját, amely előtt a város érsekével, két keleti pátriárkával, püspökökkel és papokkal vasárnap szentmisét mutattak be a székesegyház kriptájában. Az első századokat idéző szentkép előtt misézni az ökumenizmusról tanúskodik. A Szűzanya kezének mozdulatával jelzi az utat a pápának, a pátriárkának, mindenkinek: Íme az út, Jézus. Ha Jézus tanúi vagyunk és az ő igéjét hirdetjük – nemcsak szóval, hanem életünkkel is – akkor éljük meg a valódi ökumenizmust. A szervezés, a közös ima, a lakosság részvétele az eseményen Bariban, melyet a Kelet ablakának neveznek, nagyszerű kezdeményezés volt, amely igazán jól sikerült – jelentette ki Leonardo Sandri bíboros.

Mit hoz a jövő? Békét és igazságosságot kíván a világ

A jövőbeli távlatokról szólva már nem nyilatkozott ilyen optimistán a főpásztor, hiszen a Közel-Keletről érkező aggasztó hírek mindenkit lesújtanak. Ekkora szenvedés láttán elakad a szó. Csak remélhetjük, hogy a háborús katasztrófa felelősei meghallgatják a bari találkozó üzenetét. Békét kíván az emberiség! Vessenek véget az emberek, a gyermekek szenvedésének, ahogyan azt a Szentatya kérte, amikor a Szent Miklós-bazilika előtt galambokat eresztettek az égbe. „Jöjjön el neked a béke!” (Zsolt 122,8) Nincs más út a jövő építésére, csak ha biztosítjuk a békét és a biztonságot, a szabadságot és az igazságosságot, valamint a fejlődést ebben a térségben. A július 7-i imatalálkozó megmutatta, hogy Olaszország és Bari milyen szerepet játszik a Krisztus nevében való békére és igazságosságra épülő jövő megteremtésében – zárta az Osservatore Romano-c. vatikáni napilapnak adott interjúját Leonardo Sandri bíboros, a Keleti Egyházak Kongregációjának prefektusa.

Évközi 14. hét csütörtök

Évközi 14. hét csütörtök

Valóban megható az, hogy Isten öröktől fogva szeretett minket, megteremtett, megszabadított a rabságból, puha kötelékekkel magához vonzott, és óvó gyöngédséggel arcához emelt. Ám minden szeretet, az isteni szeretet mélyén is ott a kölcsönösségre való vágyakozás, hiszen a szeretet egyrészről minden lehetséges módon meg akar nyilvánulni, szavakon keresztül csakúgy, mint a szavakon innen és túl, másrészről pedig arra vágyódik, hogy elfogadják és viszonozzák, hogy még bátrabban, teljesebben áradhasson, és betöltsön mindent. Ezért Jézusban kiszolgáltatott, csak szeretetből élő gyermekké lett a fölséges és mindenható Isten, mert a részéről érdemünk nélkül megelőlegezett végtelen szerelem viszonzásra vágyott. A hatalmas Isten szinte könyörögve kérte a gyermek Jézusban, hogy viszontszeressük őt. Megengedte, hogy gondoskodjunk róla, megvédjük az ellenségtől, és hazahozzuk Egyiptomból. Megengedte, hogy karunkon hordozzuk, arcunkhoz emeljük, majd járni, beszélni tanítsuk.

Aki belekóstolt ebbe az istenszerelembe, annak többé nincs szüksége arra, hogy bűnös tüzek mellett melegítse szívét és érzékeit. Szent Ferenc, Szent Antal, Szent Bonaventura, s a többiek, akik arcukhoz emelték a gyermek Jézust, mindannyian ragyogó tisztaságú, áttetsző életet éltek. A szeretetnek ez a kölcsönössége, az az önfeledt ölelés, mellyel átkarolták a gyermek Jézus kicsiny, bepólyált testét, kioltotta lelkükben a bűnös szenvedélyek tüzét, s odaadó házastárssá, illetve a szüzességet komolyan, életre szólóan vállaló testvérré, nővérré nevelve elvezette őket a szív tisztaságára.

Urunk Jézus, Te ugyanazzal a kötelékkel kötelezted el magadat Irántunk, amellyel nekünk kell Hozzád kötődnünk: a Szentlélekkel, aki maga a Szeretet. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy napról napra átengedve magunkat a Szentlélek vonzásának eljussunk a hétköznapok misztikájára, a Veled való élő és éltető szerelmi kapcsolatra, mely fénybe vonja és átmelegíti minden egyes napunkat.

BOLDOG MANGIN LEÓ-IGNÁC

BOLDOG MANGIN LEÓ-IGNÁC 

és TÁRSAI vértanúk
*Verny, 1857. július 30. +Csu-kia-ho, 1900. július 20.

A kínai keresztényüldözések a 18--19. században is kifejezetten vallásellenes jellegűek voltak. A vértanúkat félreérthetetlen hittagadásra szólították fel életük megmentése érdekében. Azzal, hogy hűek maradtak keresztény hitükhöz, az életüket kockáztatták. A kínai keresztényeket többnyire száműzetésre ítélték a Falon túlra, az európai hithirdetőket viszont, akik nem csupán csatlakoztak az államilag tiltott valláshoz, hanem az állami tilalom ellenére az országban tartózkodtak és terjesztették ezt a vallást, főként halálbüntetésre, amelynek végrehajtása a pekingi császár megerősítésétől függött. Az 1870. évi ún. ,,tiencsini vérfürdő'' alkalmával, amelynek többek között egy francia és egy kínai lazarista és tíz irgalmas nővér is áldozatul esett, előtérbe került egy olyan elem, amely előzően is megvolt ugyan, csak mindig a háttérben: az idegenek és európaiak gyűlölete. Ez a gyűlölet indította a császárt arra, hogy az 1899-ben kitört úgynevezett bokszerlázadást eszközül használja fel.

Az utóbbi évtizedekben kínai történészek kínai forrásanyagra támaszkodva kimutatták, hogy a bokszerlázadás eredetileg vallási mozgalom volt, és voltaképpen csak mellékesen terelődött politikai mederbe. Hogy kezdettől fogva keresztényellenes volt, mindenekelőtt abból a körülményből adódott, hogy -- kiváltképpen a 19. század folyamán -- a három vallás: a konfucianizmus, a buddhizmus és a taoizmus összefonódott együttélése alakult ki. Korábban a konfuciánus nagybirtokos és művelt réteg volt az üldözések hajtóereje, most pedig mindhárom hívei együtt. Szó szerint ez olvasható egy 1900-beli gyalázkodó iratban: ,,Védjétek meg országunkat, űzzétek ki az idegeneket, és öljétek meg a keresztényeket! Az eretnek tant (kereszténységet) sem az istenek, sem a buddhák nem veszik figyelembe.'' A kormányzat 1900. június 21-i nyilatkozatában, amelyben összekeverednek a politikai és a vallási ügyek, az áll, hogy a keresztények megvetik az isteneket, ezért a derék bokszerek lerombolják templomaikat, a keresztényeket pedig megölik. Erre a nehéz, viharos időre esik az 1955-ben boldoggá avatott délkelet-cselyi (ma Hope tartomány Peking fővárossal) mártírok vértanúsága, akiknek a vezéralakja Mangin Ignác lotharingiai jezsuita volt. Csely tartományt kiemelkedő jelentősége miatt (fővárosa egyben az ország fővárosa is volt) már 1854-ben három apostoli helynökségre osztották. Az északi és nyugati rész a lazarista hithirdetőké maradt, Délkelet-Cselyben a francia jezsuiták misszionáltak.

Ignace Mangin 1857. július 30-án született a Metz melletti Vernyben, egy francia tábornok fiaként. Humán tanulmányai után belépett a jezsuita rendbe. Feltehetően már nagyon korán kérte, hogy küldjék ki a kínai misszióba. Filozófiai-teológiai tanulmányainak befejezése után pappá szentelték, és beosztották a délkelet-cselyi misszióba. Ez a misszió, amelyet már a 17. századtól kezdve a jezsuiták vezettek, a kezdeti nehézségek legyőzése után szép sikereket ért el. 1900-ban az apostoli helynökség területén 50.000 katolikus élt. Közöttük bontakoztatta ki gyümölcsöző apostolkodását Mangin atya is. A csu-kia- hói nagy közösség elöljárójává rendelték, majd segítségül hívták a fenyegetett missziós központba, amely Csang-kia-csuangban, Sien-shien közelében volt található. Kínai katonák segítségével meg tudta menteni a pusztulástól az iskolát, a nyomdát, a kínai nővérek kolostorát és a szemináriumot. Mangin atya ezekről az eseményekről és az előzményekről részletes tudósítást írt a francia jezsuiták folyóiratának, az Études- nek. Tudósításában világosan elmondja, hogy a bokszerek azt hozták fel ürügyül: a meggyengült mandzsu dinasztiát támogatják, de ismételten kifejezi azt a kételyét, hogy a kínai tartománykormányzatok hivatalos szervei meg tudnák-e védeni a hithirdetőket a felkelőkkel szemben. Valójában, s ezt a misszionárius még nem tudhatta, a felkelők alapvetően megváltoztatták politikai nézeteiket. Santung tartományból indultak, de akkoriban a mandzsu dinasztia megbuktatását is a zászlójukra írták. Az energikus és tetterős kormányzónak, Jüansikainak azonban, aki a továbbiakban még jelentős szerepet játszott a kínai történelemben, sikerült a santungi felkelőket már 1899 végén ártalmatlanná tennie és a tartomány határain túlra űznie. Így jutottak el Cselybe, és itt változott meg politikai programjuk. A mandzsuk megbuktatásából a mandzsuk védelme lett. Az európaiak elűzése és a keresztények megölése maradt a fő célkitűzés a továbbiakban. Ennek az új helyzetnek estek áldozatul a csu-kia-hói vértanúk.

Úgy látszik, hogy a bokszerek szándékai a helyi hatóságok számára sem voltak teljesen világosak. Úgy léptek fel ellenük, mint rablóbandák és tolvajok ellen, és felszólították a hithirdetőket: tegyenek meg mindent, hogy keresztényeik segítségével megvédhessék magukat. Ez a felszólítás eljutott a missziós központot védelmező Mangin atyához is. Keresztényeivel földhányásokat emeltetett, gondoskodott a férfiak katonai kiképzéséről, és elegendő élelmiszer összegyűjtéséről a mind nagyobbá váló közösség számára. A bokszereknek a szomszédos közösségekben elkövetett fosztogatása miatt sok keresztény menekült Csu- kia-hóba, s így a katolikus közösség létszáma 300-ról 3.000-re emelkedett a sáncokon belül. Mangin atya meghívta az ,,erődítménybe'' egy francia rendtársát, Denn atyát is, aki már 1872 óta Kínában működött.

Mangin atya minden emberi fáradozás ellenére világosan látta elkövetkező sorsát. 1900. június 10-én egyik utolsó levelében a misszió helyzetének áttekintése után befejezésül ezt írta az Études szerkesztőjének: ,,Ez minden, kedves Atya, amit jelenlegi helyzetünkről mondhatok Önnek, hogy kívánsága szerint új hírekkel szolgáljak. Amint látja, a helyzet nem rózsás, és emberileg tekintve bőven van félnivalónk. Minden reménytelenség ellenére remélünk az isteni Szív mérhetetlen irgalmában. Folytassa imáit értünk és keresztényeinkért!'' 1900. július 28-án fivérének írt levele még többet mond: ,,Életemet áldozatul adom a lelkek üdvéért és egész családunk jólétéért. Ha majd értesülsz a halálomról, imádkozz értem, és köszönd meg Istennek, amiért arra méltatott, hogy kiválasztott a családunkból erre az áldozatra.''

Közben a bokszerek mind közelebb értek, és július 14-én megkezdődtek a támadások; ezeket a keresztények elhárították. Egy napon azután váratlan dolog történt: a kínai császári hadsereg 2.000 jól felfegyverzett katonája Pekingbe vonultában csatlakozott a felkelőkhöz. Bár a keresztények a felkelők és a katonák néhány támadását még kivédték, július 20-án reggel feladtak minden további ellenállást. Aki az előző éjszakán nem menekült el, vagy a védekezés során nem esett el, a templomba húzódott, ahol kereken 1.300 keresztény -- többségben nő és gyermek -- gyűlt össze Mangin és Denn atya köré. Amikor a bokszerek és a katonák betörtek a templomba, mindenkinek felkínálták a szabadságot, ha egy meghatározott ajtón át elhagyja a templomot, s ezzel a tettével mintegy megvallja a keresztény hittől való elszakadását. A papok vezetésével a keresztények elimádkozták a hitvallást és a bánatimát. A felkelők felgyújtották a templomot, s az égő tető nemsokára rázuhant az összegyűlt keresztényekre. Nem volt többé menekülés. Aki nem a bokszerek golyói által vesztette el az életét, az a lángokban halt meg.

A vértanúk között a két hithirdetőn és a bátor Csu-U-chen Márián kívül, akit gyermekével együtt elsőnek öltek meg, amikor meg akarta védeni a misszionáriusokat, boldoggá avattak még két férfit is, akik ugyan nem voltak az összegyűlt közösséggel, hanem a harc során ejtették foglyul, majd este lefejezték őket.

Az 1955. április 17-én boldoggá avatott ötvenhat vértanú csak egy kis csoport a 3.000 áldozatból, akiket a bokszerfelkelés követelt a tartományban. Mivel Mangin atya nemcsak az egyik legjelentősebb missziós állomás elöljárója volt, hanem egy nagy kiterjedésű kerületé is, joggal áll e vértanúk élén.