SZENT JOBB LATOR

SZENT JOBB LATOR

Dizmász a jobb lator, az első szentek egyike. Társa káromolta, ő azonban kérte Jézust: emlékezzél meg rólam, amikor országodba jutsz. Erre ő így felelt: bizony, bizony, mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban (Lukács 23, 43). Nevét az evangélium nem említi, a jámbor népképzelet azonban már a keresztény ókorban gazdag legendakört sző köréje. Több nevet is költ neki, végül a Dizmász állandósul.

A legendát és a kultusz közép-európai világát Leopold Kretzenbacher tárta föl.^* Előadásunkban őt követjük, mi majd csak a hazai dokumentumokkal egészítjük ki.

A IV. század táján írt apokrif Evangelium arabicum szerint az Egyiptomba menekülő Szentcsaládot társával együtt ő is akarja megölni. A kis Jézus azonban szelíden ránézett Dizmászra, aki aztán cimboráját is könyörületre bírja. Mária ekkor így szólt hozzá: Az Úr tégedet jobbjára állít és bűneidért megbocsájt. A gyermek Jézus meg Máriához fordult: édesanyám, harminc év múlva velük együtt feszítenek majd Jeruzsálemben keresztre. Ő majd a jobbomra kerül és a paradicsomba jut. A középkori legenda még azt is tudja, hogy Dizmász bélpoklos gyermeke a Kis Jézus fürdővizében meggyógyul. A jobb latorról a Legenda Aurea is szól, de tudomásunk szerint a mi kódexirodalmunkban, illetőleg középkori szakrális művészetünkben nem tűnik elő. Az Érsekújvári-kódex csak a puszta nevüket említi: Gyizmás, Gyézmás.^*

Kretzenbacher a barokk jámborsági irodalomból példát idéz arra, hogy Dizmász voltaképpen nemcsak részvéte és bűnbánata miatt tér meg, hanem mert a kereszten függő Megváltó árnyéka ráesett. Ha Péter árnyéka meggyógyította a test betegségeit (ApCsel 5, 15), mennyivel inkább Jézusé a lélek sebeit. Ráesett azonban Mária anyai árnyéka is.

Ehhez tudnunk kell, hogy a középkor azon okoskodott, hogy Mária hol állott a keresztfa alatt, balról-e vagy jobb felől. Szent Bernát véleménye szerint balról, mert a Szűzanya a világ világossága, tehát Beata Virgo pingi debet ad sinistram Crucis, quia Christus in Cruce Faciem tenebat ad Orientem: Virgo vero ad sinistram, id est, ad Aquilonem. Tehát Máriát azért kell a kereszt baljára festeni, minthogy Krisztus arcát ott keletre fordította, a Szűzanya pedig bal, azaz észak felé. Ennek oka: ab Aquilone pandetur omne malum, vagyis északról, a sötétség honából ered minden baj. Ezt fordítja el a Szent Szűz az emberektől.

Ezzel szemben Damiani Szent Péter úgy véli, és ezt a nézetet teszi magáévá a délnémet barokk jámbor világlátása is, hogy jobb felől, mert kegyelemközvetítő hivatásánál fogva a Szűzanya könyörgött, imádkozott a lator megtéréséért. Mária pártfogásával talált meghallgatásra Dizmász kérése.

A barokk Dizmász-kultusz fő forrása egyébként a hajdani Krajna, vagyis a mai Szlovénia, ahol a XVII. század végén különös módon a főúri jámborságban bukkan föl először: 1688-ban Laibach, azaz Ljubljana városában az ő oltalma alatt jámbor társulat alakul (Hochadelige Dismas Conföderation), hogy a bűnbánó szent különösen haláluk óráján legyen tagjainak oltalmára. Így válik Dizmász a halálra váltak, halálra ítéltek egyik barokk patrónusává.

A kultuszt később a jezsuiták karolták föl. Átterjedt Karinthiába, Stájerországba is. Grácban egy arisztokrata kápolnát épít Dizmász tiszteletére, amely mind szélesebb körökben válik népszerűvé. Elsőszülött fiának is a Dizmász keresztnevet választja. Még a közelmúltban is ritka különlegességként egy szegedi polgárfi ezt a nevet viselte.

A kultusz a XVIII. században nyilvánvalóan szintén a jezsuiták buzgólkodására hazánkban is föltűnik. A kutatás hiányosságai miatt azonban egyelőre kevés adattal, alkotással dicsekedhetünk.^* Ilyen a váci piarista templom Szappancsi Márton nagypréposttól felajánlott Dizmász-oltára (1740 tájáról),^* a váci Rókus-kápolna barokk oltára,^* a selmecbányai Kálvária barokk falképe, a budai, egykor jezsuita Szent Anna-templom Dizmász-képe (1768).^* Igen jellemző a besztercebányai püspökséghez tartozó Simony (Šimonovce) harangjának felirata: O DISMA LATRO POENITENS LECTISSIME SIS TUTOR MIHI, MORIENS DUM LUCTOR IN AGONE. 1784. Vagyis: Dizmász, bűnbánó lator légy oltalmazóm a halálküzdelemben.

Tudomásunk szerint monumentális barokk Kálvária-kompozicióink között a győri és kismartoni külön kápolnát szentelt Dizmásznak.

Raniero Cantalamessa szentbeszéde a Szent Péter-bazilikában tartott nagypénteki szertartáson

Március 25-én, nagypénteken délután 5 órakor Ferenc pápa vezetésével tartották az Urunk szenvedésére emlékező szertartást a Szent Péter-bazilikában. A homíliát Raniero Cantalamessa kapucinus szerzetes, a Pápai Ház prédikátora mondta.

Raniero Cantalamessa szentbeszédében a második korintusi levél egy gondolatából indult ki: „Engesztelődjetek ki Istennel!” (2Kor 5,21) Ezt követően Isten igazságossága és irgalma összefüggését értelmezte.

Pál apostol nem történelmi, szentségi, hanem egzisztenciális kiengesztelődésről szól, amely személyes és a jelenben megvalósítandó. Az irgalmasság éve kitűnő alkalom arra, hogy rávilágítson a bibliai Isten valódi képére, aki nemcsak irgalmasan cselekszik, hanem maga az irgalmasság.

Raniero Cantalamessa feltette a kérdést: Mit jelent Isten igazságossága? Majd így felelt: Isten úgy tesz igazságot, hogy irgalmas. Ez Krisztus nagy újdonsága. Isten „igazságos” és „megigazulttá tesz” (Róm 3,26). Ebből semmit nem értünk meg, ha nem tudjuk, mi „Isten igazságossága”. Az a cselekedet, amely által Isten igazzá teszi azokat, akik hisznek Fiában. Nem igazságtételről van szó, hanem igazzá tételről. Isten igazságosságának megnyilvánulása pedig jóságának, szeretetének és irgalmasságának megnyilvánulása. Igazságossága nem áll szembe irgalmasságával, hanem éppen abban rejlik.

Milyen fontos dolog történt a kereszten, amely igazolja az emberiség sorsában bekövetkezett radikális változást? – tette fel a következő kérdést a Pápai Ház prédikátora. És így válaszolt: Isten nem elégedett meg az ember bűneinek megbocsátásával. Sokkal többet tett, magára vette azokat. Nem a halál, hanem a szeretet üdvözített minket! Isten szeretete azon a távoli ponton érte el az embert, ahová önmagát elűzte Isten elől menekülve, vagyis a halálban. Krisztus halála Isten bűnösök iránti irgalmasságának legmagasabbrendű bizonyítékaként jelent meg. Ezért is nem a magányban történik, hanem két gonosztevővel együtt. Jézus barátja akar maradni a bűnösnek a legvégsőkig, ezért hal meg úgy, mint ők és velük együtt.

Itt az idő, hogy tudatára ébredjünk: az irgalmasság ellentéte nem az igazságosság, hanem a bosszú – figyelmeztetett Raniero Cantalamessa. – A bűnök megbocsátásával Isten nem az igazságosságról mond le, hanem a szemet szemért törvényéről. Nem a bűnös halálát akarja, hanem azt, hogy megtérjen és éljen (vö. Ez 18,23). Jézus a kereszten nem azt kérte az Atyától, hogy álljon bosszút ügyében. Bármilyen messzire is érhet az ember gyűlölete, Isten szeretete mindig erősebb volt és lesz. Pál apostol buzdítása szól hozzánk: „Ne győzzön rajtad a rossz, te győzd le jóval a rosszat”(Róm 12,21).

Igyekezzünk tehát demisztifikálni a bosszút, amely ragályossá vált, megfertőzve a gyermekeket is. Már a videójátékokban is bosszúról van szó, amelyet a pozitív hős győzelmeként mutatnak be. Az emberiség szenvedésének több mint fele (eltekintve a természet adta rossztól) a bosszúvágyból származik az emberek illetve az országok egymás közötti kapcsolataiban. Csak egyetlen dolog üdvözítheti a világot, az irgalmasság! – mutatott rá Raniero Cantalamessa. – Különösképpen megmentheti a legértékesebb és legtörékenyebb dolgot ma a világban: a házasságot és a családot.

Imádkozzunk a Mennyei Atyához, hogy Fia érdemeiért, aki bűnné vált a kereszten, vegye ki az emberek, a családok, a népek szívéből a bosszúvágyat. Kérjük, hogy a Szentatya szándéka, miszerint ezt az évet az irgalmasság szentévének hirdette ki, találjon konkrét válaszra a szívünkben, és segítse mindenki számára szíve mélyén megtapasztalni az Istennel való kiengesztelődés örömét – zárta homíliáját Raniero Cantalamessa.

Az Irgalmasság Szent Éve 117.

Tegnap még reménykedtem. Még mondhattam azt, hogy ilyen nem történhet meg! Ma már nem. Ma már a döbbenet, a végtelen csalódottság, az értetlen fájdalom miatti légszomjtól való fuldoklás lesz az enyém, miközben idegesen kapkodok, hogy valamibe meg tudjak kapaszkodni. Mindennek vége? Ennyi volt?! Próbálom összeszedni gondolataimat, mi az, amiket mondott, mi az, amiket tett? Mi az, ami emlékem Tőle, ami némi reménykedésre, bizakodásra ad okot a számomra? Most minden, amit emlékemben fel tudok Vele kapcsolatosa idézni, hallatlan értékké lesz számomra!

Én az vagyok, aki vele töltöttem életem utóbbi éveit. Vele lehettem! Számomra az ’ez után’ nem jelentheti ugyanazt, mint azoknak, akik elítélték. De nem jelentheti az ’ez után’ azt sem, mintha mi sem történt volna, mintha nem is élt volna itt, közöttünk, velünk, és mintha semmit sem mondott volna. Tulajdonképpen, Jézus, egészen más volt, mint bárki közülünk. Valójában kicsoda Ő? Mi történt, ami ennyire megráz, felkavar, kizökkent, és ekkora űrt hagy maga után?

Rá kell döbbennem arra, hogy ez a nap valami egészen újat hoz az életbe! Tulajdonképpen mióta Jézus belépett az életembe, minden nap valami újat, valami meglepőt, valami szokatlant, valami eddig nem ismert dolgot mutatott meg a számomra. Jelenlétében lenni mindig végtelen nagy biztonságot jelentett. Valahogy úgy voltam a jelenlétében, mintha mindig is hiányzott volna a számomra. És most vége, megszakadt. Ráadásul így, ilyen képtelen és értelmetlen módon. Úgy érzem, hogy felkészített arra, minden nappal arra, hogy ma képes lehessek végre egy döntést, a magam döntését meghozni: felelősséget vállalni azért, hogy ez után mit és miért akarok tenni! Tiltakozás csupán, hogy nem akarok azokkal közösséget alkotni, akik Őt elítélték, vesztét akarták? Nem. Persze, az is kell, hogy megerősítsen elhatározásomban, hogy folytatni akarom azt, amire Ő mutatott példát. De hogyan?

Mától, senki sem mondhatja azt, hogy nem tudom ki az a Jézus! Mától én nem mondhatom azt, hogy én nem ismerem azt a Jézust! Mától azt kell mondanom, hogy nem élhetek már úgy, mint aki nem ismerte Jézust! Jézus bennem él tovább! Jézus rám bízott valamit! De mit bízott rám? Mi az, ami az övéből lett az enyém, és amitől én, mától más vagyok?

Ha nincs Jézus, mert meghalt, mert nem tudtam megakadályozni azt, hogy meghaljon, akkor szükségem van a hiányára! Szükségem van arra a csendre, arra az Űrre, melyet betölthet az, Aki bennem van általa! Hallgatni akarom, és tisztázni magamban, hogy mi maradt bennem Belőle. Hogy ne azt halljam, amit hallani akarok, hanem azt, Aki Ő, Aki a változást akarja, az Atyával egyként. Aki szétválasztani akarja bennem a jót a rossztól, hogy a jóra bírjon!

Eddig azon elmélkedtem, hogy kiknek adatott meg az, hogy Jézussal találkozhassanak, és kik voltak azok, akiket Jézus látogatott meg.

Ma egy újabb felismeréssel gazdagodom! Ma azoknak a napja jött el, akik maguk dönthetnek arról, hogy közösséget vállalnak-e Jézussal, vagy sem. Illetve, ez nem is ilyen egyszerű kérdés. Mert a döntés minőségén is sok múlik. A döntés minősége pedig a személy egyéniségétől függ. Az elkötelezett és állhatatos döntéstől a langyos, és laza, megalkuvó és kompromittáló döntésen keresztül vezet egészen a dühödt, elutasító, sőt üldöző, pusztító elutasításig is.

Ráadásul, ez a hozzáállásunk Húsvétról Húsvétra változhat is! Nincs állandósult állapot. Én az ember, változó vagyok, megtérhetek, és megtagadhatok mindent és bármit! Egyedül az Isten az állandó, és örök, el nem téríthető elszántságában, Benne már minden megtörtént, és történésben van, éppen ezért megmásíthatatlan! Részéről a megváltásom végbe ment, áldozata örök, az én válaszomra vár: elfogadod?

Nem mindenki, csak azok, akiket Isten osztályrészéül választott, lesznek azok, akik magukénak tekintik a megváltás örömét! Új életre hív meg Isten! Igent mondok rá? Képes vagyok egy tudatos, és végleges döntést meghozni, vagy még időt kérek Istentől?

Hova mennék Uram! Jó nekem Nálad lenni, még akkor is, ha ezért meg kell szenvednem. Ámen

 

NAGYPÉNTEK

NAGYPÉNTEK:
Stációs templom: a jeruzsálemi Szent Kereszt templom

 
1. Tárgya: A Nagypéntek Isten örök rendelésében a legnagyobb és legtermékenyebb misztériumot, azt a szent halált ünnepli, amelyet Jézus Krisztus, az Istenember érettünk, emberekért, a kereszt szégyenfáján kimondhatatlan kínok között szenvedett. Ez a földön eltöltött 33 éves áldozatos életének befejezése. Ez engedelmességének végső célja az összes bűnök elengedéséért való kiengesztelésül. A kínnak és sötétségnek kimondhatatlan szakadéka ez, amelyből azonban egy szentséggel, kegyelemmel teli világ keletkezett, egy új paradicsom és ez még mindig tökéletesedik.

2. Neve és jellege: A liturgiában a Nagypénteket Feria VI. in Parasceve-nek, azaz az Előkészülődés pénteki napjának nevezik. A zsidóknál ugyanis ez a nap volt az, amelyen mindent előkészítettek, ami az ő pászka-ünnepükhöz szükséges volt. Másik neve: missa praesanctificatorum, az előre megszentelt adományok miséje. Ma ugyanis nincs felajánlás, mert ma nem kenyeret és bort, hanem az Üdvözítő maga-magát áldozza fel. A misében csak a tegnap előre átváltoztatott ostyával megáldozik a pap. Innen a magyar «csonka-mise» név is. Az Egyházban az apostolok idejétől kezdve a legszigorúbb vezeklőnap volt ez a nap és komolyságát az év összes péntekjei fölé szétterjeszti, mert Krisztus halálának emlékezetére az Egyház a pénteki napokon a húsételek élvezetét megtiltja. Amint nem örülhet a menyasszony vőlegényének halála napján, éppúgy az Egyház sem tud örömünnepet ülni azon a napon, amelyen Krisztust, az ő vőlegényét kimondhatatlan kínok között meghalni látja. Sőt annak a gondolatnak, hogy a mi bűneink okozták Krisztus halálát, minden jámbor hívő szívében fel kell keltenie azt a komolyságot és azt a gyászt, amely minden időktől fogva a Nagypéntek sajátossága volt. Ez a csendes magábavonulásnak napja, amelyen a keresztény nép szívesen szenteli magát az imádságnak és jámbor olvasásnak, de a templomi liturgikus cselekményekben is nagy buzgalommal vesz részt. A megfosztott oltár, a nyitott tabernákulum, a fekete miseruhák, minden összhangban van a golgothai nagy titokra irányuló komoly gondolattal.

3. Története: A mai nagypénteki istentisztelet főrészében Jeruzsálemből származik. A IV. században az egész csütörtöki éjszakát az olajfák hegyén töltötték, imádság és zsoltárok mondásával; 7 órakor a Szentkereszt templomában az igazi kereszt-ereklyét kitették csókolásra; délután 3 óra táján az ó- és újszövetség szentírásaiból olvastak Jézus szenvedéseiről, és utána imádkoztak. Nyugaton, főként Rómában, a rendes stációs istentiszteletet (zsoltárok, szent olvasmányok Jézus szenvedéseiről) végezték és imádkoztak minden állásért, de mise nem volt. Ez a régi (V. és VI. századbeli) istentisztelet alkotja ma is a nagypénteki szertartás első részét. De hamarosan (már a VIII. században átvették keletről a kereszt tiszteletét és az áldozási szertartást és így alakult ki végleges formájában a mai nap liturgiája, mely felépítésében a rendes szentmiséhez hasonlítható. Az első rész: a hittanulók ősi miséje teljesen megfelel a mai szentmise imádságos és oktató részének; a második a kereszt imádása a felajánlás és átváltoztatás helyett van; a harmadik rész az áldozási szertartás.

4. A hittanulók miséje megőrizte számunkra a mai mise ősi kezdetleges alakját. Nincs még lépcsőimádság és introitus, mert ezek később alakulnak. Viszont megvan még a két szentlecke és megvannak főként az «orationes fidelium», a hivőkért, azok minden csoportjáért és minden szükségletéért, valamint a többi emberekért mondott könyörgések. Ezek közvetlenül a felajánlás előtt voltak és utánuk bocsátották el a hittanulókat. Mikor ez a rész eltűnt, akkor a kánonba olvasztották be megemlékezésként.

5. A kereszt leleplezése: A nagypénteki liturgia középpontjában a keresztnek leleplezése és az előtte való hódolat áll, az «Adoratio Crucis». Az igazi kereszt tiszteletének utánzása ez a szertartás, amint ez Jeruzsálemben régtől fogva szokásban volt. Nagypénteken a nép a kereszt szent fája előtt mélyen meghajolt, azt csókolta, homlokával és szemeivel érintette, anélkül azonban, hogy azt kezeivel megfogta volna. A kórus a szertartás alatt az ú. n. «Improperia»-kat énekli, a kereszt himnuszával: Pange lingua (szerzője: Venantius Fortunatus, poítiersi püspök, meghalt 600 körül). Ezalatt a templomszolgák a mellékoltárokon lévő kereszteket is leleplezték. Végül a keresztet a diakónus ismét az oltáron lévő helyére állítja és a következő nap «Nona»-jáig, azaz a húsvéti ünnep kezdetéig térdhajtással tiszteljük.
Ez a térdhajtás által történő tiszteletadás tulajdonképpen nem imádás, hanem tisztelés, amilyen az Úr ereklyéinek; pl. az igazi keresztből való kegytárgynak jár és alapját abban a kapcsolatban leli, amelyben a kereszt az Üdvözítővel szemben áll. Ezt a tiszteletet «Cultus latriae relalivus»-nak nevezik, ami kb. «átvitt értelemben való imádás»-t jelent. – «Krisztus tagjaival való érintkezés miatt» – mondja Aquinói Szent Tamás –, «és mert a kereszt az ö vérével volt itatva, azért imádkozunk a kereszthez úgy, mintha magához a Megfeszítetthez imádkoznánk». A mi kereszt-tiszteletünk értelme tehát az, hogy mialatt a keresztet tiszteljük, amely által megváltattunk, imádjuk azt, aki minket megváltott. A testünkkel a kereszt előtt borulunk le, lelkünkkel azonban az Úr előtt.
Az improperiák, azaz szemrehányások mélyen komoly panaszok a kiválasztott zsidó népnek Isten iránt való hálátlansága miatt. A liturgia ezeket a Megfeszített Üdvözítőnek szájába adja. Az első három vers az ú. n. trisagion-ba van beillesztve; ez egy kibővített latin és görög nyelvű sanctus, amely által a világ a megfeszített Üdvözítő előtt, legmélyebb megalázása pillanatában istenségéről tesz fényes tanúságot. Ez a leleplezés és az előtte való hódolat tulajdonképpen a szentmise kánonját és az átváltozást helyettesíti.

6. A szentáldozási szertartás: Az adoratio crucis után kezdődik az áldozás szertartása. Az oltárt egy oltárterítővel, tulajdonképpen az áldozási terítővel letakarják, a gyertyákat most meggyújtják. A papság körmenetbe áll fel, hogy a szent Ostyát ünnepélyes módon a kápolnában lévő urnából a főoltárra vigyék. Most az Oltáriszentségnek és az oltárnak szokásos tömjénezése és a papnak erre következő kézmosása után kezdődik a megrövidített áldozási ünnep és pedig a szentmise áldozási rítusából való imákka1. Ezzel a nagypénteki áldozati rítus befejeződik. (Tulajdonképpen az ősegyház áldoztatási szertartásának maradványa ez. Így áldoztak keresztény őseink, ha a szentmisén kívül járultak az Úr asztalához.)

7. Egyéb szokások Ahol nyilvános karének van, ismét vespera következik, mint előző napon. Azonban a nap komolyságának megfelelően az Egyház délután mindenütt istentiszteletet tart, a szomorú szenvedés tiszteletére, továbbá prédikációkat és keresztúti ájtatosságokat. Nálunk az Oltáriszentség az ú. n. szentsíron imádásra ki van téve. Az Egyház a szentsírok látogatását és az Oltáriszentség előtt való imádkozást ezen a napon és Nagycsütörtökön sok részleges búcsúval és teljes búcsúval is jutalmazta. Estefelé tartják a nagyszombati zsolozsmákat, amelyek különösen az Üdvözítő síri nyugalmát dicsőítik.

Nincs festő, aki a világ Megváltójának kereszthalálát oly tökéletes művészettel tudná szemléltetni, nincs költő, aki az Úr halálát oly szívhez szólóan tudná ábrázolni, mint az Egyház a liturgiában. Szó és ének, jelkép és valóság egyformán odahelyez minket a Kálváriára és lelkünket ellenállhatatlan erővel vonzza a Megfeszített felé. Nagypéntek liturgiája tele van megragadó szépséggel. Az egészen az őskeresztény gondolat vonul végig: a kereszt trónján uralkodik a mi királyunk. Ezt állítja elénk három emelkedő fokban. Az első rész szóval: a jövendölő próféta, a szenvedést elmondó evangélista és a királyhoz imádkozó Egyház szavával. A második rész cselekedettel: a kereszt felmagasztalásával és tiszteletével. A harmadik rész a szentséggel, mikor a szentség misztériumában valósággal nekünk adja a levágott és mégis megdicsőített Bárányt.

Vexilla regis: Királyi zászló jár elöl, keresztfa titka tündököl, melyen az élet halni szállt, s megtörte holta a halált.

ÚJ SZENT BAZIL

Új Szent Bazil 

atya

Bazil ifjú korában szerzetbe lépett, és a pusztai hegyekben lakott, magányosságban és hallgatagságban szolgálva Istennek. Bölcs Leó császár alatt (886-911.) az arra járó hivatalos emberek elfogták, mert kémnek nézték. Elfogták és különféle kínzások alá vetették. A kínzások alatt Isten azonban csodálatosan megőrizte igaz szolgáját. Isten erejével megmenekült a vadállatok marcangolásától, a vízbe fullasztástól. Utána Konstantinápolyba ment, ahol a polgárok, mint szent embert fogadták. Hamarosan kitűnt a jövendölés és a betegek gyógyításának adományaival. Szent élete miatt tisztelték a császárok és a hatalmasságok. Békében halt meg 100 éves korában a X. század közepén.

A MEÖT és az MKPK közös húsvéti nyilatkozata

2016 húsvétjára közös nyilatkozatot adott ki a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa (MEÖT) és a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK). A dokumentumot az alábbiakban közöljük.

Lucia Merli: A feltámadás húsvétja (2013)

Húsvét örömében együtt zeng az egyház népének éneke, mert Jézus feltámadásával győzött a halálon az élet, s eljött az új reménység hajnala!

Húsvét örömében megújul az egyház népének élete. Elmúlik mindaz, ami holt cselekedetként a megszokotthoz való görcsös ragaszkodást mutatta és megfontoltan teszi mérlegre az újat, amit még csak sejt, hogy mit is hozhat.

Húsvét örömében megelevenedik a gondolkodás. Mederbe kerül az érzelem. Frissé válik a szeretet. Éled a felelősség az egyházért, a hazáért, a jövőért!

Húsvét örömében megújul az Istennek való szolgálat. Ez a szolgálat elsősorban az Istennek való feltétlen engedelmességben élő szolgálat. Sőt az egyház friss, mai jelenlétét jelenti lelki-szellemi-etikai építésként, ami feltétlen előremutató a mai Isten nélküli, de magát humánusnak nevező világunkban, melyből egyre inkább hiányzik a józanság, a megfontoltság, az előremutatás, a felelős gondolkodás, az igazi megbékélésre törekvés és a rend fenntartása, formálása.

Húsvét örömében derüljön ki egyre nyíltabban, hogy Isten irányítja a keresztény világot. Ha Jézus ugyanis nagypéntek után továbbra is a sírban marad, vele együtt már régen elporladt volna mindaz, ami az embervilágot megeleveníthetné. Győzött volna a látszat, ami mindenkit megtéveszthet. Uralkodhatna nyugodtan a pénz, de az igazi irgalom, a segítség, az emberség, a szolgálat pedig egyre inkább csak délibáb lehetne!

Húsvét 2016-ban is az ősi bizonyságtételt hirdeti: Az Úr feltámadt! Mégis ez a hír az egyház népe örömének forrása az idén is. S húsvét örömében szeressük hát még jobban egyházunkat, ragaszkodjunk hazánkhoz és honfitársainkhoz. Húsvét öröme őrizzen meg bennünket józanul, az élet és az élet Ura szeretetében.

Isten adja ezt az örömöt egyháza népének. Ezzel az ajándékkal ünnepelhetjük méltón húsvétot. Ezt az örömet szeretnénk megosztani nem hívő testvéreinkkel is.

Zengjen hát húsvét örömében az egyház népe ajkán a hálaének, mert az Úr, feltámadt! Valóban feltámadt!

Húsvét, 2016

Dr. Veres András, a Magyar Katolikus Egyház püspöke
Steinbach József, a  Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa elnöke
Dr. Fischl Vilmos, a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa főtitkára

A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa Tagegyházai nevében:

Dr. Szabó István református püspök, a zsinat lelkészi elnöke
Gáncs Péter evangélikus elnök-püspök
Papp János baptista egyházelnök
Pataky Albert pünkösdi egyházelnök
Csernák István metodista szuperintendens
Dr. Frank Hegedűs anglikán káplán
Arszeniosz Kardamákisz, a Magyarországi Orthodox Exarchátus metropolitája
Tyihon Podolszki, az Orosz Ortodox Egyház Magyar Egyházmegyéjének püspöke
Siluan Manuila, a Magyarországi Román Ortodox Egyház püspöke
Pantelic Lukijan, a Budai Szerb Ortodox Egyházmegye püspöke
Kirkov Vladimir, a Magyarországi Bolgár Ortodox Egyház elnöke

Az Irgalmasság Szent Éve 116.

A HÚSVÉTI ÖRÖMÉNEK (EXULTET)

AZ ÉGBEN immár ujjongva zengjen az angyalok kórusa:
és ujjongjanak Isten  csodálatos művei:
fölséges nagy királyunk győzelmét búgó kürtnek hanga áldva áldja.

A FÖLD IS ÖRVENDJEN, hogy ekkora fényár sugárzik rája,
és a nagy Király örök tündöklése árad el rajta:
érezze meg az egész nagy világ: már tovatűnt a bűnnek árnya.

ÉS VÍGSÁG TÖLTSE EL szent anyánkat, az Egyházat,
hogy ilyen fényesség ragyog benne:
visszhangozzék a nép szent éneke, bátran töltse be az Isten házát.

AZ ÚR LEGYEN veletek!
És a te lelkeddel!
Emeljük föl szívünket!
Fölemeltük az Úrhoz.
Adjunk hálát urunknak, Istenünknek!
Méltó és igazságos.

MERT VALÓBAN méltó, és igazságos, hogy a láthatatlan,
mindenható Atyaistent, és egyszülött Fiát, a mi Urunkat, Jézus Krisztust
a szív és lélek minden érzésével és zengő szóval áldjuk.

Ő LERÓTTA HELYETTÜNK az örök Atyának mindazt,
amivel Ádám tartozott, s az ősbűn zálogát kiváltotta szent vérének árán.

Mert abban áll a húsvét ünnepe, hogy igaz, húsvéti Bárányunkat megölték értünk,
s ő vére lett a szent jel, hívő népe házain.

ÁLDOTT ÉJ,
mert ekkor hoztad ki az ősatyákat, Izrael fiait Egyiptomból,
száraz lábbal a Vörös tengeren átvitted őket.

Áldott ez az éjszaka, mert ekkor oszlatta szét a tűzoszlop sugárzó fénye a bűn minden árnyát.

Áldott ez az éjszaka,
mely ma szerte az egész világon a Krisztusban hívőket a világ tévelygéseitől
és a bűnök homályától elválasztván
a kegyelemnek átadja és a szentek közösségébe kapcsolja őket.

ÁLDOTT ÉJ,
a halál bilincsét ekkor törte szét Krisztus,
és az alvilág mélyéről mint győző tért vissza.
Mert semmit sem érne földi életünk, ha a megváltás ránk nem árad.

Ó, milyen csodálatra méltó atyai jóságod hozzánk!

Ó, kimondhatatlan szeretet és jóság,
hogy a szolgát megmentsed, Fiadat sem kímélted érte.

Lám, mennyire szükséges volt Ádámnak vétke,
hogy Krisztus legyen váltságának díja

Ó, szerencsés vétek,
hogy ilyen hatalmas és fölséges megváltót kívánt és érdemelt.

Ó valóban áldott éj,
csak te voltál méltó, hogy tudjad a napot és órát,
amelyben Krisztus a halálból feltámadt.

Ez az az éjszaka,
melyről az Írás mondja:
,,Az éjszaka úgy ragyog, mint a nappal fénye,
és világosság támad boldogságomnak éjén.''

E SZENTSÉGES ÉJSZAKA
száműzi vétkünket, lemossa minden bűnünket,
a bűnbánóknak ártatlan szívet ad,
a szomorkodóknak vigaszt kínál.

Távol űzi a gyűlölködés átkát,
és meghozza a békés egyetértést, a zsarnok gőgjét is fékezi.

Ez éjszakáért fogadd el tehát, mennyei Szent Atyánk,
a dicséret esti áldozatát tőlünk:
a méhek viaszából készült gyertyát
a néked szolgáló papság által ünneplő szent Egyházad nyújtja néked.

Már tudjuk, mit hirdet ez a gyertyaszál nékünk,
mely az égi tűzről Isten dicséretére gyulladt lángra.
És bármily sokfelé osztottuk szét lángját, e megosztásból semmi kár nem érte.
Mert olvadó viasz táplálja szüntelen, amit e gyertyához a szorgalmas méhek készítettek.

Ó valóban áldott éj, mert ekkor lép frigyre isteni és emberi, földi és mennyei!

Most kérünk tehát, Urunk, téged,
hogy ne aludják ki ez a gyertyaláng, melyet néked áldozunk,
és el nem fogyó tiszta fénnyel űzze távol lelkünktől az éj minden árnyát.

Ó, VALÓBAN ÁLDOTT ÉJ,
mert ekkor lép frigyre isteni és emberi, földi és mennyei.

Most kérünk tehát, Urunk, téged,hogy ne aludjék ki ez a gyertyaláng, melyet néked áldozunk,és el nem fogyó tiszta fénnyel űzze távol lelkünktől az éj minden árnyát. Mint jó illatú áldozatot, fogadd el tőlünk,és világossága az égi fényekkel olvadjon egybe!

Fénylő lángját találja égve a szép hajnalcsillag, az örök Hajnalcsillag, ki soha nem lát alkonyt: a te Fiad, Jézus Krisztus, ki visszatérve a sírból,az emberi nemre szelíden árasztja a megváltás fényét, él és uralkodik mindörökkön örökké.

Nagyszombat

Nagyszombat

Nagyszombatnak is megvan a maga sajátos, rejtetten gazdag lelkisége. A szertartáskönyvek szűkszavúan csak ennyit írnak elő erre a napra: „Nagyszombaton az Egyház Urunk sírjánál időzik, és az ő szenvedéséről és haláláról elmélkedik. A szent asztal megfosztva áll, a szent áldozatot nem mutatják be mindaddig, amíg csak az ünnepi vigília, vagyis a feltámadás éjszakai virrasztva várásának liturgiája be nem fejeződik. Csak ezután lesz helye húsvéti örömnek, amelynek bőséges folyama ötven napra árad ki. A szentáldozás ezen a napon csak mint szent útravaló szolgáltatható ki, tehát súlyos betegnek, haldoklónak.”

A Teremtés könyve szerint „a hetedik napra befejezte Isten a munkáját, amelyet végzett, és a hetedik napon megnyugodott minden munkától, amelyet végzett” (Ter 2,2). Erre a nyugalomra meghívja az embert is, akit saját képére alkotott. Józsue bevezette Izrael népét az ígéret földjére, ám ott sem leltek végső nyugalomra. Ezért jövendölt Dávid egy másik napról, amelyen majd bemehetünk Isten nyugalmába. A Zsidókhoz írt levél az egész keresztény életet úgy fogja fel, mint arra való igyekezetet, hogy még a földi életben bejussunk az igazi, az újszövetségi szombatba, amelyet Jézus Krisztus szerzett meg nekünk megváltó halálával. E nagyszombati csöndnek és nyugalomnak benne kell lennie valamennyiünk lelkében. Ez a kereszténység egyedüli sabbatja, melyet a zsidókkal egy napon, de még mélységesebb tartalommal ünnepel. A hívő nép csendben térdel a szentsírnál, szemlélődik és hallgat, belemerülve a kozmikus méretű csöndbe.

Mit is jelent belépni az Úr nyugalmába? Azt, hogy kimondjuk Istennek a végleges igent, és ezzel egyszer s mindenkorra az ő kezébe helyezzük életünk és halálunk, örök sorsunk, üdvösségünk gondját. Jelenti továbbá a rossz szenvedélyek, zabolázatlan indulatok lecsillapítását, az értelem, az akarat végleges megnyugvását Jézus Krisztusban. Mindenekfölött pedig a szívét, mert „nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik Istenben”, az örök szeretetben.

Szent Pál írja: „Krisztussal eltemetkeztetek a halálba, és vele együtt fel is támadtok.” (Kol 2,12) Mindennél inkább érvényes ez a katekumenekre, akik éppen a nagyszombati csöndben érkeznek el a keresztségre való felkészülés utolsó állomásához. Azonban nekünk, megkeresztelteknek is újra végig kell gondolnunk ezen a napon, hogy Krisztus azt kívánja tőlünk, hogy meghaljunk a világnak, a bűnnek és az Isten nélküli, felszínes életnek, azaz olyannyira végleges döntéssel forduljunk el mindezektől, mint amennyire visszafordíthatatlan folyamat a halott és elföldelt test felbomlása.

Ugyancsak Nagyszombat titkához tartozik Szent Pál egy másik kijelentése: „Életetek Krisztussal el van rejtve Istenben.” (Kol 3,3) Ez utal a krisztusi ember idegenségére az Isten nélküli világban, amely nem érti, nem ismeri a keresztény életének meghatározó gyökerét, alapját, s egyben kifejezi, hogy az egyszerű, eseménytelen mindennapokban is ott van Krisztus az ő gyöngéd szeretetével. Az ilyen elrejtett élet részesít valamiképpen az Úr temetésének nyugalmából, s nélkülözhetetlen a keresztény hívő egészséges lelki fejlődéséhez.

Az emberi szeretet két jele között rémséges és gyönyörűséges hallgatás van és próbára tevő jelzésnélküliség, melyet nem viselhetünk el másképp, csak a jelenbe hozó emlékezés és az új jelre való bizalomteli várakozás által. Krisztus két eljövetele között ilyen a szentmise, mely a szeretet emlékét jelenvalóvá teszi a Szentlélek teremtő ereje által, és egyben az Úr végső eljövetelét is elővételezi. A mai napon azonban nincs szentmise, nem hangzik fel az Evangélium sem, hanem Isten Szentlelke a csend által szól hozzánk.

Jézus számára is volt üzenete az égből jövő csöndnek. Az Atya akkor szólt hozzá utoljára a földön, amikor Jézus lelke megrendült a szenvedések keserű árnyékától a templomudvaron, amikor Atyja nevének megdicsőülését kérte. És majd szól hozzá a most következő éjszaka a 2. zsoltár szavával, amely az örökkévalóság éneke az Atya és a Fiú között: „Én fiam vagy te, én ma szültelek téged” – és erre a szóra a sírban fekvő test megdicsőül: romolhatatlan, örökkévaló, átistenült test lesz.

A két szó között azonban ott van a csönd. Meg kell tanulnunk ezt az édes-rettenetes csöndességet. Két isteni ige, két prédikáció, két szentírásolvasás, két találkozás között ott van a kereszthalálból részesítő csend. Ki kell bírni ezt a csendet azzal a bizalommal, hogy nem azért hallgat Isten, mert elfelejtett, hanem azért, mert isteni életébe akar belenöveszteni minket.

*

Nagypénteken a körülállók látták Jézust meghalni. Nagyszombat azonban még mélyebbre vezet, hiszen a halál mélyebb misztérium, mint ami látható belőle. Nem biológiai bomlás csupán, hanem zuhanás az alvilágba, a seolba, melyet az Apostoli hitvallásban „pokloknak” nevezünk. (Ez azonban nem azonos a kárhozattal, amely azokra vár, akik végérvényesen ellenállnak a Krisztus kereszthalálában megnyilvánuló megváltó szeretetnek.) Nem vélemény, vitatható teológiai tanítás ez, hanem az apostoli hitletétemény lényeges eleme, hogy Jézus nemcsak a halálig mint fizikai megsemmisülésig vezető utat járta be velünk és értünk, hanem egészen odáig ment, ahová a bűnbe esett ember zuhan: leszállt abba az ismeretlen világba, ahol a megváltatlan lélek sínylődik, beteljesítve a zsoltáros szavát: „Ha leszállnék az alvilágba, jelen vagy ott is.” (138. zsoltár)

Van a halálban valami, ami nem is halál – valójában ettől rettegünk: a bűnbeesett ember magánya, életének értelmetlensége, egyfajta élőhalott állapot. Amikor a Szentírás azt mondja, hogy az embernek a bűn miatt kell meghalnia, nem a biológiai halálról beszél, hanem erről a mögötte lévő, fenyegető valóságról, amelyben Jézus a biológiai halálon túl is sorsközösséget vállalt velünk. Azóta nincs az emberi életnek olyan helyzete, melyben az Isten jelen ne lenne: nem csupán a földi élet poklaiban, hanem a halál utáni sötétségben, magányban is velünk van. Ez az önkiüresítés végpontja, ahonnan azután a felfelé szállás kezdetét veszi, a feltámadással kezdve a mennybemenetelen és a pünkösdi Lélek-kiárasztáson át az utolsó ítéletig, amikor minden Krisztus lába alá lesz vetve az égen és a földön.

Jézus ugyanis azért szállt le az alvilágba, hogy kiemelje a bűnös embert léte értelmetlenségéből, és magával vigye oda, ahol istenségében öröktől fogva van, s ahová immár emberi természete is felvétetett: a Szentháromság belső életébe, örök dicsőségébe. Az Istennel való közösséget elvitte oda is, ahol addig az elhagyatottság és a reménytelenség uralkodott. Nemcsak az Atya iránt tanúsított emberfeletti bizalmat a halálban és a halálon túl, hanem ugyanilyen ragaszkodással és hűséggel vállalta a velünk való egylényegűséget is emberségében, egyszer s mindenkorra bizonyítva, hogy „erős a szerelem, mint a halál” (Én 8,8).

Az alvilágba való leszállás azt is jelenti továbbá, hogy Jézus Krisztus minden ember Megváltója. Igaz, elsősorban azért jött, hogy Izrael szétszóródott fiait egybegyűjtse, de azért akarta őket összegyűjteni, hogy a pogányok zarándoklása megindulhasson Sion hegye felé. Minthogy pedig Izraelből csak egy kicsiny maradék gyűlt össze, a zsidók többsége elutasította Jézust, a pogányságból megtérők számára nem Sion hegye, hanem a Kálvária hegye lett az a hely, ahol az Isten összegyűjtötte őket, hogy beléphessenek szövetségébe. Az, hogy Ádámhoz szállt le, egyértelműen kifejezi, hogy minden ember Üdvözítője, s hogy a keresztáldozat hatása az emberiség kezdetéig visszamenőleg is érvényesül.

Ha Ádám és Éva elkárhozott volna, Jézus nem tudta volna megmenteni őket. Mivel azonban kiszabadította és az üdvösségbe emelte őket, nyilvánvaló, hogy a szentek között vannak. Csodálatos képek, régi ikonok ábrázolják, ahogy Jézus mintegy belöki az alvilág ajtaját, és kézen fogva kivezeti onnan Ádámot. Milyen nagy misztérium: Krisztus, miközben teste a sírban nyugszik, istenségében leszáll az ősszülőhöz, az Istentől lezuhant, gyönge emberhez, és a szentek közé emeli őt.

Megrendítő drámai erővel elmélkedik erről egy nagyszombati őskeresztény prédikáció:

„Az Úr leszállt az alvilágba. Miféle dolog ez? Nagy a csend ma a földön: nagy a csend és a magány mostantól fogva. Megrendült a föld és megnyugodott, mert Isten a testben elaludt és fölébresztette a régtől alvókat. Meghalt az Isten a testben és felébresztette az alvilágot.

Először a szülőhöz ment, hogy az alvó juhot megkeresse. A sötétben és a halál árnyékában ülőket mindenképpen meg akarja látogatni. A fogságba jutott Ádámhoz és a vele fogságra jutott Évához mindenképpen elmegy az Isten, hogy kiszabadítsa kínjaiból. Belépett hozzájuk Isten, a kereszt győzedelmes fegyvereit markolva. Mikor aztán őt Ádám, az elsőszülött meglátta, döbbenten verte mellét; mindenkinek odakiáltotta: »Az én Uram legyen veletek!« Krisztus pedig felelvén mondá Ádámnak: »És a te lelkeddel!«

Megragadván aztán a kezét ébresztgette, mondván: »Kelj föl, te alvó! Kelj föl halottaidból! És fölragyog neked Krisztus! Én vagyok a te Istened, ki fiad lettem éretted! Éretted és ezekért, kiknek tőled kellett születniük. Most pedig mondom neked és hatalommal parancsolom mindazoknak, akik bilincsekben vannak: Világosodjatok meg!, és a szendergőknek: Keljetek fel! Parancsolom neked: Indulj, te alvó, mert nem azért alkottalak téged, hogy az alvilág legyőzzön és fogva tartson. Kelj föl, kezem alkotása! Kelj föl, képmásom, ki arcom vonásait viseled. Kelj föl! Menjünk innen, mert te bennem, én pedig benned egyetlen és osztatlan személy vagyunk. Én, a te Istened, éretted lettem fiaddá. Én, az Úr, éretted vettem föl a szolgai alakot. Én, aki az egek fölött vagyok, éretted jöttem a földre és a föld alá szálltam.

Ó, ember! Érted lettem mintegy ember a holtak közül, mint akinek nincs segítsége. Éretted mentem a getszemáni kertbe, hol a zsidók kezébe adtak, és keresztre feszítettek. Nézd csak a köpéseket az arcomon. Éretted vettem magamra, hogy eredeti állapotodba visszahelyezzelek téged. Nézzed arcomon az ütések helyét, én ezeket vállaltam, hogy helyrehozzam az én képmásomra a te megromlott szépséged. Nézd csak hátamon az ostorcsapások okozta sebeket, én ezeket vállaltam, hogy levegyem bűneid terhét, mely hátadra tétetett. Nézd csak a szögeket! Jól a fához erősítették kezeimet éretted, ki ahhoz a bizonyos fához bűnösen nyújtottad ki kezeidet. Elaludtam a kereszten és a lándzsa behatolt oldalamba. Éretted, ki elaludtál a Paradicsomkertben és oldaladból vétetett elő Éva. Az én oldalam gyógyította meg oldalad fájdalmát. Az én álmom hoz ki téged az alvilág álmából. Az én lándzsám tartja féken a lándzsát, mely ellened fordult. Rajta, menjünk el innen!

Kivonszolt téged az Ellenség az Éden földjéről, én pedig már nem a Paradicsomkertbe, hanem a mennyei trónra helyezlek téged. Eltiltott téged az Élet előképes fájától, de én, aki maga az Élet vagyok, eggyé lettem teveled. Kerubokat állítottam, hogy ők szolgáljanak neked, kik egy darabig őriztek téged. Most pedig azt akarom, hogy a kerubok, mint Istenhez illik, hódoljanak neked. Elkészült a kerubos trón, vár rád az égi hintó, vár a nászágy, készen a lakoma, az örök hajlékok és a feldíszített lakások. Megnyíltak a kincseskamrák, a világ kezdete óta neked készített mennyország.«”

Krisztus eljövetelével tehát új teremtés vette kezdetét. Az örök Ige testet öltvén az emberi létezést, a szellemi és anyagvilágot és az egész univerzumot újból a szentség erőterébe emelte. Halálában, leszállván az alvilágba megszabadította a bűnös embert léte értelmetlenségétől, s feltámadásával kinyilvánította azt a dicsőséget, mely az emberre és rajta keresztül az egész világmindenségre vár. Ez nem csupán helyreállítása a paradicsomi állapotnak, hanem egy magasabb szintű életegység megvalósulása: Jézus Krisztusban Isten kinyilatkoztatást adott belső életéről, a Szentháromság közösségéről, és Pünkösdkor saját Lelkét adva nekünk képessé tett arra, hogy ebben a közösségben részesedjünk. Így ugyanazzal a soha el nem múló szeretettel – vagyis a Szentlélekkel – szerethetjük viszont Istent és szerethetjük embertársainkat, amellyel Isten szeret minket, most és mindörökké.

A szentsírnál időző hívő nép ösztönösen érzi, hogy a Feltámadott húsvéti megjelenéseit valamilyen titkos készülődésnek kell megelőznie. A húsvéti megjelenéseket csak egy már meglévő hitbe ágyazódva lehet értelmezni: Nagypéntek és Húsvétvasárnap között kell lennie valaminek, ami fenntartja a hitbeli folyamatosságot a földön járó Jézus és a megdicsőült Krisztus között. Ez az összekötő kapocs pedig nem más, mint Mária és János hite. Az apostolokban Nagypénteken teljesen összeomlott a hit, Máriában és „fiában”, Jánosban azonban élő maradt. János evangéliumában az utolsó szó Máriáról az, hogy „magához vette őt a tanítvány” (Jn 18,27). Ez fizikai értelemben azt jelenti, hogy János gondjaiba vette Máriát, lelki értelemben viszont éppenséggel fordítva: Mária vette be Jánost az ő hitébe. Ez az egyelőre még csíraként rejtőző, mustármagnyi hit lesz az, amelyből azután kisarjad a többi tanítvány és az egész Anyaszentegyház győzedelmes húsvéti hite.

Nem véletlen, hogy az evangélium nem beszél arról, hogy a feltámadt Jézus megjelent volna Szűz Máriának, ugyanakkor pedig a népi hagyomány úgy tartja, hogy neki jelent meg először. Nincs ebben ellentmondás: a hitben ő az első, aki találkozik feltámadott Fiával, még mielőtt a feltámadás megtörtént volna. Természetesen nem arról van szó, hogy biztos tudással rendelkezett arra vonatkozólag, hogy Jézus fel fog támadni. A kínhalált halt Jézus feltámadása – még ha ő maga megjövendölte is – emberileg felfoghatatlan és elképzelhetetlen volt. Mária hitében éppen az a csodálatos, hogy van benne homály, hogy sok mindent nem ért, mit sem tud a hogyanról (mint ahogy az angyali üdvözletkor sem), mégis e minimális kézzelfogható alapból kiindulva a hit maximumát nyújtja: tökéletesen aláveti magát annak, amit Isten tenni készül. Ezért számára szent Fia halála minden emberi gyásznál mélyebb fájdalom volt, de nem összeomlás: ő továbbra is készen állt arra, hogy elfogadja, befogadja Isten szent cselekvését. Amikor rá mint Fájdalmas Anyára tekintünk, nem egy szenvedésébe bezárt asszonyt szemlélünk, hanem az Isten iránti megmagyarázhatatlan, természetfölötti bizalom megtestesítőjét.

A Fájdalmas Anya kultusza a latin Egyházban nagyon fontos. A szentsírnál éneklik a Mária-siralmakat, melyekben a részvét és a gyász mellett már megfogalmazódik az is, hogy a Szűzanya várja Fia feltámadását. Keleten pedig a liturgiában szerepel egy ikon, amely nagyon hasonlít a karácsonyi ikonhoz, csak éppen egy kicsit mintha megnőtt volna Mária ölében az a betlehemi Gyermek. Ott van a barlangban a halott Krisztus bepólyálva, Mária karjában, jönnek a kenetvivő asszonyok, az apostolok meg az angyalok. Több ez, mint költői párhuzam: a Krisztus halála árán megvalósult új születés mélyen szimbolikus kifejeződése.

A húsvéti hit másik őrzője a szeretett tanítvány, János, akinek hitéhez szintén nem volt szükséges a Feltámadott megjelenése. Ő Húsvét hajnalán látta a megnyitott sírban az elhagyott lepleket, „látta és hitt” (Jn 20,8). A besüppedt, nagy lepedő alól ugyanis, ahol Jézus feje volt, hatalmas gyűrűszerűen dudorodhatott ki a szudárion, az a kendő, amellyel állát felkötötték. A feltámadásnak ezt a soha nem sejtett módját nem lehet kitalálni! Jézus nem úgy támadt fel, mint Lázár, hogy szépen felkelt, összehajtogatta a lepleket, majd távozott. Ez nem is feltámadás volt az ősi vallási képzetek szerint, mert Jézus nem jött vissza erre a világra, hanem szabadon előre ment, magával vivén az anyagot annak új, romolhatatlan és dicsőséges formájában. Az ő megdicsőült testét – amelynek a zárt ajtó sem jelentett akadályt –, nem kellett kiszabadítani a leplekből: egyszerűen keresztülhatolt rajtuk, anélkül, hogy eredeti helyzetüket megváltoztatta volna. (Ezt támasztja alá az evangéliumi beszámoló eredeti görög szövege – szemben a pontatlan magyar fordítással –, valamint a torinói lepellel kapcsolatos vizsgálatok is.) Ez a kétszeresen besüppedt lepedő a názáreti Jézus elegáns kézjegye, egy új világ, a krisztusi feltámadás diszkrét, de beszédes jele. János számára ez a látvány adott alkalmat a hit megszületésére, és ezáltal csatlakozott Mária lelkületéhez, hogy vele együtt a megelőlegezett hit és a ki nem alvó remény által előre igent mondjon Isten készülő nagy műveire. Isten a megváltást sem teszi egyedül, legalábbis abban az értelemben, hogy ne lenne szüksége valakire, aki hittel várja és befogadja.

 

SVÉD SZENT KATALIN

SVÉD SZENT KATALIN

szerzetesnõ, III. r. 

(1331-1381)

Apja Ulf Gudmarsson előkelő úr, anyja Szent Brigitta volt. Nyolcan voltak testvérek. Fiatal korában kolostorban nevelkedett. Szülei - az ő előzetes megkérdezése nélkül - 14 éves korában férjhez adták Kyren Egárdhoz, akivel azonban közös megegyezéssel József-házasságban élt négy évig. 1350-ben – férje beleegyezésével Rómába ment anyjához, s amikor férje pár hónapon belül meghalt, anyja mellett maradt. Annak leghűségesebb kísérője, legbuzgóbb tanítványa, később művének folytatója lett. Részt vett anyja szeretetszolgálataiban is. (Szegények, betegek gyámolítása, utasok, zarándokok fogadása, gyermekek oktatása.) Mint anyja, úgy õ is Szent Ferenc III. rendjének tagja volt. Szent Ferenc példájára nem térítette el őket az egyházhoz való hűségtől a Rómában tapasztalt sok visszaélés és botrány. A szenvedő Úr Jézusra gondolás segítette őket, hogy az Egyházban felismerjék a szenvedő, megalázott Krisztust. Katalin elkísérte anyját a Szentföldre is, majd annak halála után, 1373-ban anyja földi maradványaival visszatért Svédországba, ahol anyja akarata szerint a pápa jóváhagyott Regulája szerint megkezdte Vadstenában a közös életet (Brigitta-rend). Az egyre gyarapodó nővérek őt választották apátnőjüknek. 1375-ben ismét Rómába ment, hogy szorgalmazza anyja szentté avatását. Sok csoda történt ugyanis annak sírjánál. Rómában nagy hatással volt rá a Sziénai Szent Katalinnal való találkozás. Mindkettőjük (és anyja) fáradozása eredménye volt, hogy a pápa 1377-ben végleg visszaköltözött Rómába. Svédországba visszatérése után hamarasan megbetegedett. Gyomorbaja miatt áldozni nem tudott, de betegágyához hozatta a szentostyát, hogy legalább lássa. 1381-ben halt meg Vadstenában márc. 24- én. 1474-ben avatták szentté.

Szent Ferenc tanítása a papokról:

„Az Úr oly mély hitet öntött belém - egyházi rendjükre való tekintettel papjai iránt, akik a római Szentegyház szerint élnek, hogy még ha üldöznének is, hozzájuk menekülnék... És úgy akarom tisztelni, szeretni és becsülni őket, mint uraimat. És nem akarom észrevenni rajtuk a bűnt, mivel Isten fiát szemlélem bennük.”

Imádság:

Urunk, Istenünk, te Szent Katalin szüzet arra választottad ki, hogy hazájában a Szent Brigitta rend meghonosítója legyen. Add meg nekünk, hogy itt a földön erényes életét kövessük, s így az örök boldogságban egykor társai lehessünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

 

Böjte Csaba: Az irgalmasság iskolája – A bántalmakat békével tűrni

Böjte Csaba ferences szerzetes a Ferenc pápa által meghirdetett rendkívüli szentévben „Az irgalmasság iskolája” címmel beszédsorozatot indított. A március 20-án, virágvasárnap Déván tartott elmélkedésében az irgalmasság lelki cselekedeteinek ötödik állomásáról beszélt.

Vajon miért viselte el Jézus a szenvedést? – tette fel a kérdést Csaba testvér virágvasárnapi prédikációjában, és így válaszolt: elviselte a szenvedést, mert nagyon szeret bennünket.

A szenvedést, megaláztatást békességgel elviselni irgalmassági cselekedet. Böjte Csaba elmesélt egy történetet ennek kapcsán, amely a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején nagyon megrázta. Csíksomlyón szentmise előtt elment a kegyszoborhoz, és ott egy néni hangosan sírt, imádkozott. A sekrestyéstől megtudta, hogy a gyermekéért imádkozik. Abban az időben történt, hogy egy fiatalember a barátjával rablógyilkosságot követett el: kegyetlenül megkínoztak egy idős házaspárt és meggyilkolták őket. Halálra ítélték mindkettőjüket, a siralomházba kerültek. Az egyikük édesanyja volt az a néni, aki a templomban mindennap hangosan kérte a Szűzanyát fiáért. A sekrestyés elmondta azt is, hogy a fiú nemcsak másokkal, az édesanyjával is kegyetlen volt.

Csaba testvér elmondott egy másik történetet is, egy édesapáról, aki gyermeke születésekor éjjel álmot látott: gyermekével a kezében arra gondolt, ez az öröm az égben az angyaloknak sem adatik meg. Álmában akkor azt mondta az Atya: én is szeretem a gyermekemet, de értetek feláldoztam. Meg tudnád te ezt tenni? Az édesapa felébredve zokogni kezdett és megértette, Isten mennyire szeret bennünket.

Miért van ennyi bűn, Isten miért nem állítja meg? – kérdezzük sokszor. Isten szeretné megállítani a bűnt, szólt az emberhez az ószövetségi próféták által. Csaba testvér Jeremiás prófétát, majd Jónást idézte, aki Ninivében a város pusztulását hirdette. Hangsúlyozta: Isten próbál összegyűjteni, mint a kotló a csibéit, és a szeretet útján vezetni. Mégis, a televízióban azt látjuk, mennyi háború, gyűlölet van a világban…

Miért nem tudunk hát békében, bizalommal egymáshoz fordulni? – tette fel a nyugtalanító kérdést.

Az erdélyi ferences ezután mindannyiunk felelősségére világított rá. Elképzelte, hogy ha vesz egy tortát a dévai gyerekeknek, és nem 180 felé vágják, hanem öten megeszik a háromnegyedét, mit érez utána. Tovább fűzte a gondolatot: vajon mit érez a mennyei Atya, ha azt látja, hogy az emberiség öt százaléka jobban él, mint a másik kilencvenöt? Az a baj, hogy mi ebbe az öt százalékba tartozunk. Nem vesszük észre, hogy máshol mennyi baj, nehézség van.

Esetleg nem tetszik, amit Ferenc pápa gondol a menekültekről: de gondoljunk bele, vannak családok, akik Görögország határánál esőben, sárban, szabad ég alatt készülnek húsvét szent ünnepére! Miért? Mert vannak politikusaink, akik háborúkat szítanak, ahelyett, hogy iskolákat hoznának létre; katonákat küldenek, ahelyett, hogy misszonáriusokat küldenének. Szétlőnek városokat: Szíria egy 28 milliós ország, és most 10 millió ember menekül a nagyvilágba. Vajon miért? A fegyvergyártóknak, politikusoknak benne van a kezük – figyelmeztetett Böjte Csaba.

Jézus újra és újra elmondja, prófétái által is, hogy jobb békében, szeretetben élni, mint bűnben és kegyetlenségben. Hozzátette, hogy nem hallott még politikusról, aki azt mondta volna, hogy az Isten országáért szeretne küzdeni…

Vajon Erdélyben megtértünk, imádkozunk? – tette fel a kérdést a dévai templomban tartott szentmisén Csaba testvér. Elmondta, hogy Gyergyószentmiklóson az ortodox egyház elvette a görögkatolikusok egyik templomát, és akkor a Szűzanya-ikon éveken keresztül könnyezett. A templomot bezárták, és az emberek nem beszélnek arról, hogy vissza kellene adni, a Szűzanya sír csak egyedül. Jól van ez így?

Böjte Csaba azt kérte, hogy a nagyhétre készülődve ne másokban keressük a hibát, hanem magunkban. Mennyire teljesítjük a ránk bízott feladatokat, a gyermekek nevelését, Isten országának építését? – tette fel a kérdést, majd hozzátette, hogy ennyi lusta ember soha nem élt, mint a mai világban: vannak emberek, akiknek egyetlen céljuk, hogy fenntartsák önmagukat. Valamit a közért teszel-e, testvérem? Tudsz-e lehajolni egy bajban lévőhöz? Valami jót tudsz-e ajándékozni? – szóltak a kérdései személyesen minden hívőhöz a dévai templomban, és szólnak azokhoz is, akik később hallgatják meg őt.

Isten béketűrése hihetetlenül nagy. Újra és újra figyelmeztet. Látjuk, hogy nagypéntek után hosszú évek teltek el. „Ne engem sirassatok, hanem magatokat és gyermekeiteket” – mondta akkor az asszonyoknak. Krisztus után 70-ben Jeruzsálemet körbevette a római hadsereg, minden férfit keresztre feszítettek. Isten próbál összegyűjteni bennünket, béketűrése határtalan, de a bűn a saját útját járja.

A csíksomlyói templomban imádkozó édesanya nem tudta megmenteni a fiát, kivégezték. Ő azt szerette volna, hogy fia családot alapítson, unokákkal ajándékozza meg őt. Mindent megtett, hogy megmentse gyermekét, mindent eltűrt, de a bűn elvégezte a maga pusztítását – mondta hozzá Csaba testvér.

Majd homíliája végén azért fohászkodott Istenhez, hogy intsük egymást a jézusi szeretettel a jóra és higgyük, sosem késő megtérni, újrakezdeni.

Adja az Isten, hogy béketűrő Istenünkhöz bújva új életet tudjunk kezdeni! – kérte mindannyiunk számára Böjte Csaba.

Az Irgalmasság Szent Éve 115.

Jézus az ószövetségi Szentírásban is keresi Isten akaratát. A próféták háromféle közvetítőről jövendöltek: a dicsőséges Messiás-királyról, a szenvedő szolgáról, akinek sebei gyógyulást hoznak az emberiség bűneire, és az Emberfiáról. Jézus szentírás-magyarázatának az az eredetisége és újszerűsége, hogy e három üdvösségközvetítő alakját magára vonatkoztatja és egyesíti. Számára is most lesz nyilvánvalóvá, hogy olyan Messiás lesz, aki bár az égből, vagyis Istentől való, mint az Emberfia, mégis szenvedni fog, s éppen halála által jön el az Isten országa, történik meg a végtelen isteni irgalom kiárasztása. Nem volt könnyű számára ez a felfedezés. Mi, akik a feltámadás után élünk, soha meg nem kóstolhatjuk az ő sötétségét, hiszen életünk és halálunk többé nem a bűnben Istentől elszakadt ember élete és halála, hanem a megváltott emberé, aki mindenestül a feltámadt Krisztushoz tartozik.

Isten a szőlőmunkásokhoz, azaz Izraelhez utoljára egyszülött Fiát küldte el (lásd Mt 21,37). Fontos ez az „utoljára” kifejezés. Jézus tudja, hogy Izraelhez és az emberiséghez odaátról, vagyis Istentől többet senki nem jön. Akkor tehát saját élete, ő maga az utolsó és teljes ajándék. Ezért ajánlja fel szenvedését és halálát kivégzőiért, és rajtuk keresztül minden emberért. Eddig is önmagát adta, mégpedig teljesen, szüntelenül az Atya akaratát keresve. Halála tehát életének, földi működésének nem kudarcát, hanem szerves folytatását, beteljesítését jelenti.

Nagycsütörtök

Nagycsütörtök

Minden szó, amelyet Isten a próféták ajkára adott, szólt azokhoz, akik a prófétákkal együtt éltek.
A próféták meghaltak, de élt az isteni üzenet. Az Ószövetség később élő tagjai a Szentírás különböző tekercseit olvasva, odafigyeltek a megírt üzenetekre, és a bennük is munkálkodó Szentlélek felhívta a figyelmüket, hogy bizonyos isteni üzenetek összetartoznak. Amikor eljött a mindenek beteljesítője, az Úr Szolgája, megmagyarázott minden titkot. Az általa alapított egyetlen Egyház pedig kétezer éve fűzi össze mindezeket hívei számára:„Jézus még sok más csodajelet is mutatott tanítványai előtt, amelyeket nem jegyeztek föl ebben a könyvben. Ezeket azonban följegyezték, hogy higgyétek: Jézus a Messiás, az Isten Fia, s hogy a hit által életetek legyen az ő nevében”. (Jn 20,30-31) A csodálatos ajándék, az Egyház életének központja, az Eucharisztia. Mózes, amikor bemutatja Ábrahámot, a legelőket csak bérlő gazdag pásztort, a Messiás egyik igen fontos ősapját, rámutat az Eucharisztia első isteni jelére. Unokaöccse, Lót hadifogoly lett négy király kezében. Megüzenik Ábrahámnak. Felfegyverzi 318 kipróbált szolgáját. A fogolytáborhoz vezényelte őket, és éjjel az őrökre rontva, Damaszkuszig kergette őket. Visszatérve találkozott Szodoma királyával, és csak az ellenséges négy király értékeit fogadta el zsákmányként. A közeli  Sálem királya, Melkizedek  is köszöntötte.„Kenyeret és bort hozott. Ő ugyanis a magasságbeli Isten papja volt. Megáldotta és így szólt hozzá: Áldott legyen Ábrám a magasságbeli Isten előtt, aki az eget és a földet teremtette, S áldott legyen a magasságbeli Isten, aki kezedbe adta ellenségeidet. Ő pedig tizedet adott neki mindenből” (Ter 14,18-20) Ábrahám utódaiként Mózes csak Jákob, másik nevén Izrael leszármazottjait tartja számon. Négyszázharminc évig éltek és sokasodtak Egyiptomban. Isten tíz csapásának erejével tudtak kiszabadulni a Sínai félszigetre. A mindent eldöntő csapás miatt minden egyiptomi családban pillanat alatt meghalt az elsőszülött férfi. Isten megóvta ettől a csapástól az izraeliták elsőszülötteit. Gondoskodott arról, hogy ezt senki ne tekintse véletlennek. Ezért ezekben a családokban le kellett vágni egy egyéves egészséges hím bárányt, a húsát darabolás nélkül egyben kellett megsütni, a vérével pedig meg kellett kenni a ház utcáról nyíló ajtófélfáit. (Kiv 12,15-34) Ezt a húsvéti bárány vacsorát előírás szerint fogyasztották 1283 éven át a zsidó újév bevezetéseként az első hónap, az ABIB (kalászok) 14-én. Az üdvtörténetben nem a zsidó kisfiúk ünnepe, hanem egyetlen igazán fontos első szülötté, Jézus Krisztusé: „Örömmel adjatok hálát az Atyának, aki arra méltatott benneteket, hogy részetek legyen a szentek örökségében, a világosságban; kiragadott minket a sötétség hatalmából, és áthelyezett szeretett Fia országába. Benne nyertük el a megváltást, bűneink bocsánatát. Ő a láthatatlan Isten képmása, Minden teremtmény első szülöttje. Mert benne teremtett mindent a mennyben és a földön a láthatókat és a láthatatlanokat, a trónusokat, uralmakat, fejedelemségeket és hatalmasságokat. Mindent általa és érte teremtett. Ő előbb van mindennél, és minden benne áll fenn. Ő a testnek, az Egyháznak a feje. Ő a kezdet, az elsőszülött a halottak közül, hogy övé legyen az elsőség mindenben (öröktől fogva az Ő jövendő emberi természete minden teremtmény ősmintája: emberi lelke az angyaloké és az emberi lelkeké, emberi teste pedig minden anyagé) Úgy tetszett az Atyának, hogy benne lakjék az egész teljesség, s hogy általa békítsen ki magával mindent a földön és a mennyben, minthogy ő  a kereszten vérével  békességet szerzett” (Kol  1,11-20) Ezért idézi Lukács apostol: „Vágyva vágytam rá, hogy ezt a húsvéti  vacsorát elköltsem veletek, mielőtt szenvedek” (Lk 22,15) „Most a (kovásztalan) kenyeret vette kezébe, hálát adott, megtörte és odanyújtotta neki ezekkel a szavakkal: Ez az én testem, amelyet értetek adok. Ezt tegyétek az én emlékezetemre. Ugyanígy a vacsora végén fogta kelyhet is, és azt mondta: Ez a kehely az újszövetség az én véremben, amelyet értetek kiontanak” (19-20) „Krisztus kenyér s bor színében Úr s király a föld felett: Forrassz eggyé békességben Minden népet, s nemzetet!” (Ho 280.B)