NAGYPÉNTEK

NAGYPÉNTEK:
Stációs templom: a jeruzsálemi Szent Kereszt templom

 
1. Tárgya: A Nagypéntek Isten örök rendelésében a legnagyobb és legtermékenyebb misztériumot, azt a szent halált ünnepli, amelyet Jézus Krisztus, az Istenember érettünk, emberekért, a kereszt szégyenfáján kimondhatatlan kínok között szenvedett. Ez a földön eltöltött 33 éves áldozatos életének befejezése. Ez engedelmességének végső célja az összes bűnök elengedéséért való kiengesztelésül. A kínnak és sötétségnek kimondhatatlan szakadéka ez, amelyből azonban egy szentséggel, kegyelemmel teli világ keletkezett, egy új paradicsom és ez még mindig tökéletesedik.

2. Neve és jellege: A liturgiában a Nagypénteket Feria VI. in Parasceve-nek, azaz az Előkészülődés pénteki napjának nevezik. A zsidóknál ugyanis ez a nap volt az, amelyen mindent előkészítettek, ami az ő pászka-ünnepükhöz szükséges volt. Másik neve: missa praesanctificatorum, az előre megszentelt adományok miséje. Ma ugyanis nincs felajánlás, mert ma nem kenyeret és bort, hanem az Üdvözítő maga-magát áldozza fel. A misében csak a tegnap előre átváltoztatott ostyával megáldozik a pap. Innen a magyar «csonka-mise» név is. Az Egyházban az apostolok idejétől kezdve a legszigorúbb vezeklőnap volt ez a nap és komolyságát az év összes péntekjei fölé szétterjeszti, mert Krisztus halálának emlékezetére az Egyház a pénteki napokon a húsételek élvezetét megtiltja. Amint nem örülhet a menyasszony vőlegényének halála napján, éppúgy az Egyház sem tud örömünnepet ülni azon a napon, amelyen Krisztust, az ő vőlegényét kimondhatatlan kínok között meghalni látja. Sőt annak a gondolatnak, hogy a mi bűneink okozták Krisztus halálát, minden jámbor hívő szívében fel kell keltenie azt a komolyságot és azt a gyászt, amely minden időktől fogva a Nagypéntek sajátossága volt. Ez a csendes magábavonulásnak napja, amelyen a keresztény nép szívesen szenteli magát az imádságnak és jámbor olvasásnak, de a templomi liturgikus cselekményekben is nagy buzgalommal vesz részt. A megfosztott oltár, a nyitott tabernákulum, a fekete miseruhák, minden összhangban van a golgothai nagy titokra irányuló komoly gondolattal.

3. Története: A mai nagypénteki istentisztelet főrészében Jeruzsálemből származik. A IV. században az egész csütörtöki éjszakát az olajfák hegyén töltötték, imádság és zsoltárok mondásával; 7 órakor a Szentkereszt templomában az igazi kereszt-ereklyét kitették csókolásra; délután 3 óra táján az ó- és újszövetség szentírásaiból olvastak Jézus szenvedéseiről, és utána imádkoztak. Nyugaton, főként Rómában, a rendes stációs istentiszteletet (zsoltárok, szent olvasmányok Jézus szenvedéseiről) végezték és imádkoztak minden állásért, de mise nem volt. Ez a régi (V. és VI. századbeli) istentisztelet alkotja ma is a nagypénteki szertartás első részét. De hamarosan (már a VIII. században átvették keletről a kereszt tiszteletét és az áldozási szertartást és így alakult ki végleges formájában a mai nap liturgiája, mely felépítésében a rendes szentmiséhez hasonlítható. Az első rész: a hittanulók ősi miséje teljesen megfelel a mai szentmise imádságos és oktató részének; a második a kereszt imádása a felajánlás és átváltoztatás helyett van; a harmadik rész az áldozási szertartás.

4. A hittanulók miséje megőrizte számunkra a mai mise ősi kezdetleges alakját. Nincs még lépcsőimádság és introitus, mert ezek később alakulnak. Viszont megvan még a két szentlecke és megvannak főként az «orationes fidelium», a hivőkért, azok minden csoportjáért és minden szükségletéért, valamint a többi emberekért mondott könyörgések. Ezek közvetlenül a felajánlás előtt voltak és utánuk bocsátották el a hittanulókat. Mikor ez a rész eltűnt, akkor a kánonba olvasztották be megemlékezésként.

5. A kereszt leleplezése: A nagypénteki liturgia középpontjában a keresztnek leleplezése és az előtte való hódolat áll, az «Adoratio Crucis». Az igazi kereszt tiszteletének utánzása ez a szertartás, amint ez Jeruzsálemben régtől fogva szokásban volt. Nagypénteken a nép a kereszt szent fája előtt mélyen meghajolt, azt csókolta, homlokával és szemeivel érintette, anélkül azonban, hogy azt kezeivel megfogta volna. A kórus a szertartás alatt az ú. n. «Improperia»-kat énekli, a kereszt himnuszával: Pange lingua (szerzője: Venantius Fortunatus, poítiersi püspök, meghalt 600 körül). Ezalatt a templomszolgák a mellékoltárokon lévő kereszteket is leleplezték. Végül a keresztet a diakónus ismét az oltáron lévő helyére állítja és a következő nap «Nona»-jáig, azaz a húsvéti ünnep kezdetéig térdhajtással tiszteljük.
Ez a térdhajtás által történő tiszteletadás tulajdonképpen nem imádás, hanem tisztelés, amilyen az Úr ereklyéinek; pl. az igazi keresztből való kegytárgynak jár és alapját abban a kapcsolatban leli, amelyben a kereszt az Üdvözítővel szemben áll. Ezt a tiszteletet «Cultus latriae relalivus»-nak nevezik, ami kb. «átvitt értelemben való imádás»-t jelent. – «Krisztus tagjaival való érintkezés miatt» – mondja Aquinói Szent Tamás –, «és mert a kereszt az ö vérével volt itatva, azért imádkozunk a kereszthez úgy, mintha magához a Megfeszítetthez imádkoznánk». A mi kereszt-tiszteletünk értelme tehát az, hogy mialatt a keresztet tiszteljük, amely által megváltattunk, imádjuk azt, aki minket megváltott. A testünkkel a kereszt előtt borulunk le, lelkünkkel azonban az Úr előtt.
Az improperiák, azaz szemrehányások mélyen komoly panaszok a kiválasztott zsidó népnek Isten iránt való hálátlansága miatt. A liturgia ezeket a Megfeszített Üdvözítőnek szájába adja. Az első három vers az ú. n. trisagion-ba van beillesztve; ez egy kibővített latin és görög nyelvű sanctus, amely által a világ a megfeszített Üdvözítő előtt, legmélyebb megalázása pillanatában istenségéről tesz fényes tanúságot. Ez a leleplezés és az előtte való hódolat tulajdonképpen a szentmise kánonját és az átváltozást helyettesíti.

6. A szentáldozási szertartás: Az adoratio crucis után kezdődik az áldozás szertartása. Az oltárt egy oltárterítővel, tulajdonképpen az áldozási terítővel letakarják, a gyertyákat most meggyújtják. A papság körmenetbe áll fel, hogy a szent Ostyát ünnepélyes módon a kápolnában lévő urnából a főoltárra vigyék. Most az Oltáriszentségnek és az oltárnak szokásos tömjénezése és a papnak erre következő kézmosása után kezdődik a megrövidített áldozási ünnep és pedig a szentmise áldozási rítusából való imákka1. Ezzel a nagypénteki áldozati rítus befejeződik. (Tulajdonképpen az ősegyház áldoztatási szertartásának maradványa ez. Így áldoztak keresztény őseink, ha a szentmisén kívül járultak az Úr asztalához.)

7. Egyéb szokások Ahol nyilvános karének van, ismét vespera következik, mint előző napon. Azonban a nap komolyságának megfelelően az Egyház délután mindenütt istentiszteletet tart, a szomorú szenvedés tiszteletére, továbbá prédikációkat és keresztúti ájtatosságokat. Nálunk az Oltáriszentség az ú. n. szentsíron imádásra ki van téve. Az Egyház a szentsírok látogatását és az Oltáriszentség előtt való imádkozást ezen a napon és Nagycsütörtökön sok részleges búcsúval és teljes búcsúval is jutalmazta. Estefelé tartják a nagyszombati zsolozsmákat, amelyek különösen az Üdvözítő síri nyugalmát dicsőítik.

Nincs festő, aki a világ Megváltójának kereszthalálát oly tökéletes művészettel tudná szemléltetni, nincs költő, aki az Úr halálát oly szívhez szólóan tudná ábrázolni, mint az Egyház a liturgiában. Szó és ének, jelkép és valóság egyformán odahelyez minket a Kálváriára és lelkünket ellenállhatatlan erővel vonzza a Megfeszített felé. Nagypéntek liturgiája tele van megragadó szépséggel. Az egészen az őskeresztény gondolat vonul végig: a kereszt trónján uralkodik a mi királyunk. Ezt állítja elénk három emelkedő fokban. Az első rész szóval: a jövendölő próféta, a szenvedést elmondó evangélista és a királyhoz imádkozó Egyház szavával. A második rész cselekedettel: a kereszt felmagasztalásával és tiszteletével. A harmadik rész a szentséggel, mikor a szentség misztériumában valósággal nekünk adja a levágott és mégis megdicsőített Bárányt.

Vexilla regis: Királyi zászló jár elöl, keresztfa titka tündököl, melyen az élet halni szállt, s megtörte holta a halált.