Római Szent Paula

SZENT PAULA 

özvegy

*Róma, 347. május 5. +Betlehem, 404. január 26.

Szent Jeromos (lásd: A szentek élete, 552. o.) köré Rómában, majd Betlehemben Istennek szentelt nők tömörültek, s ő lett a tanítójuk és vezetőjük. Isten igéje iránt ugyanazt a tisztelő szeretetet ébresztette bennük, mint amely őt is eltöltötte és beavatta Krisztus misztériumaiba.

Ezek közé a nők közé tartozott Szent Paula is, az előkelő római nő, aki anyja (Blesilla) révén rokonságban állt a Scipiókkal, Gracchusokkal és Paulus Aemiliusszal, és akinek az apja (Rogatus) Agamemnontól vezette le a származását.

Paulát tizenöt évesen férjhez adták a pogány Toxotiushoz, aki Aeneast is az ősei közé számította. Öt gyermeket ajándékozott neki: Szent Blesillát (364 körül--384), aki Istennek szentelt özvegyként fejezte be az életét; Paulinát, aki Szent Pammachius (lásd: 463. o.) hitveseként szolgált az Úrnak; Szent Eusztochiumot (lásd: 516. o.); Rufinát, ,,aki korai halálával megkínozta anyja szerető szívét'' és Toxotiust, akinek a lánya az ő nevét viselte, és később követte őt Betlehembe.

Paulát gyermekkorától kezdve eltöltötte Krisztus szeretete, s ez a szeretet jótettekre késztette. Úgy tűnik mégis, hogy nélkülözhetetlennek tartotta azt a fényűzést, amely férje házában körülvette. Erről később így vallott: ,,El kell csúfítanom az arcomat, amiért Isten parancsa ellenére olyan gyakran kifestettem bíborral, fehér festékkel és szemfeketítővel. Testemet meg kell kínoznom azért, mert sok élvezettel elfecsérelte az időt. A puha gyolcsruhákat és drága selyemszöveteket durva vezeklőöltönnyel kell felcserélnem. Amint férjemnek és a világnak tetszettem, úgy akarok ezután Krisztusnak tetszeni.''

A nagy fordulat férje halálával érkezett el. Eleinte annyira szenvedett a tőle való elválás miatt, ,,hogy csaknem ő maga is meghalt''. Ezután azonban meghallotta a szerzetesi életre szólító hívást és követte is azt. Csatlakozott az Istennek szentelt özvegyhez, Szent Marcellához (325/335--410), aki házát az első római ,,női kolostorrá'' alakította át, s más asszonyokkal és hajadonokkal együtt a világváros közepén az egyiptomi szerzetesek és szüzek példája szerint Krisztusnak élt.

Paula saját palotáját is kolostorrá alakította át a lánya, Eusztochium támogatásával. Férje halála után Blesilla is csatlakozott anyjához és nővéréhez.

Teljes elvonultságban élte Paula lányaival együtt az aszkézis és az imádság életét. Bőkezűsége most már nem ismert határt. Szegényeket és betegeket ajándékozott meg jómódú háza gazdagságából. Minden elképzelhető gondossággal felkereste a városban a segítségre szorulókat, hogy támogassa őket.

Rokonai szidták jótettei miatt; szemére vetették, hogy elherdálja gyermekei örökségét. Azt válaszolta, hogy gyermekeire nagy örökséget hagy: Krisztus irgalmát.

Amikor Epiphaniosz (315 körül--403), a ciprusi Szalamisz püspöke és Paulinosz (+388), Antióchia városának püspöke, Szent I. Damasus pápa (366--384) idejében tartott zsinatra Rómába érkezett, Paula vendégül látta őket. A két keleti püspök jelenléte felébresztette benne azt a kívánságot, hogy hagyja el szülővárosát, és ,,Antal vagy Pál magányosságába'', Théba szerzeteseihez zarándokoljon, különösen, mert Szent Jeromos is elhagyta Rómát, és Keletre telepedett át. Anélkül, hogy házára, gyermekeire és vagyonára gondolt volna, 385-ben, amikor a tél már elmúlt, és a tenger ismét hajózható lett, elindult lányával, Eusztochiummal együtt (Blesillát már magához vette az Úr). Többi gyermeke, bátyja és más rokonai kikísérték a kikötőbe. Paulának nagyon nehezére esett a búcsú. Szerette a gyermekeit, anyai gyöngédséggel csüngött Toxotiuson, aki a búcsú órájában kérlelően nyújtotta feléje a kezét. Paula azonban hittel legyőzte fájdalmát. ,,Gyermekei iránt érzett szeretetét legyőzte Isten iránti szeretete.''

A Keletre vivő úton Cipruson felkereste Epiphaniosz püspököt, aki tíz napig visszatartotta, ,,hogy felüdüljön''. Ő azonban ,,Isten szolgálatában'' töltötte az időt, bejárta a környék kolostorait, hogy kiossza nekik adományait. Antióchiában Paulinosz püspöke éppúgy, mint Epiphaniosz ,,szeretetre méltó módon visszatartotta egy időre''.

Paula ,,átizzítva a hit tüzétől'', folytatta útját. Szamárháton érkezett meg a szent helyekre. ,,A kereszt előtt imádattal borult le, éppen úgy, mintha az Urat látta volna ott függeni. Bement a feltámadás sírkamrájába, és megcsókolta a követ, amelyet az angyal hengerített el a bejárattól. Mint szomjazó a vágyva vágyott vizet, úgy érintette meg ajkával azt a helyet, amelyre az Úr holttestét helyezték.'' Ezután pedig kiosztotta adományait Jeruzsálem szegényei között. Betlehemben nagy örömmel törtek ki belőle a szavak: ,,Köszöntelek Betlehem, kenyér háza; itt született az a kenyér, amely a mennyből szállott alá. Köszöntelek Efrata, te fölötte gazdag és termékeny vidék! Termékenységed az Isten.'' Azon a helyen, amelyen a hagyomány szerint az Úr jászola volt, a földre vetette magát, és így szólt: ,,Én, nyomorult bűnös méltó lettem arra, hogy megcsókoljam azt a jászolt, amelyben a mi Urunk kisgyermekként sírt; hogy imádkozzam abban a barlangban, amelyben a Szűzanya életet adott az isteni Gyermeknek. Itt az én nyugvóhelyem, mert itt van az én Uram hazája. Itt akarok lakni, mert a Megváltó ezt a helyet választotta ki.''

Mielőtt azonban Paula véglegesen Betlehemben telepedett volna le, nemcsak az egész Szentföldet járta be, hanem elutazott Egyiptomba is, hogy felkeresse a pusztai szerzetesek településeit. ,,Minden egyes cellába belépett; mindenkinek a lába elé borult'', mert mindenkiben Krisztust látta, és mindenkiben Krisztusnak szolgált. Jeromos közli, hogy az útját több szűznek és lányának, Eusztochiumnak a kíséretében tette meg.

Betlehembe visszatérve felépíttetett egy kolostort szerzetesek, egy másikat szerzetesnők számára és egy zarándokszállást az idegeneknek. Az új kolostorban szüzek között élve utolsónak tartotta magát Krisztus szolgálói között, s valamennyiük közül ő volt a legegyszerűbb. Adakozása meghaladott minden ésszerű mértéket. Gyakran kért kölcsön, hogy egyetlen kéregetőt se kelljen elutasítania. Egyetlen kívánsága az volt, hogy koldusszegényen haljon meg: lányainak egyetlen fillért se hagyjon hátra, s még a halotti lepel se legyen a sajátja. Kívánsága szó szerint beteljesedett.

Paula erőssége Isten igéje volt. A Szentírást kívülről tudta, és gondot fordított arra, hogy egyetlen szavát se engedje elveszni, és mindenben Krisztust találja meg.

Elérkezett hazatérésének a napja, és mint az élete, szent volt a halála is. Zsoltárverseket imádkozott a fekvőhelyén, és ujjával keresztet rajzolt az ajkára. Röviddel azelőtt azonban, hogy a lelkét kilehelte volna, ,,a hörgés, amellyel a haldokló élete bevégződik, Isten dicséretévé változott''.

Püspökök vették vállukra tetemét, és az Úr születése barlangjának templomába vitték. Görög, latin és szír nyelven csendült fel a zsoltárok sora, nemcsak a harmadik napig, amelyen a barlang mellé temették, hanem egész héten át.

Temetése után Szent Jeromos hosszú levelet írt Eusztochiumnak, melyben megható emléket állított Paulának: ,,Ha minden tagom nyelvvé válna és emberi hangon tudna szólni, akkor sem lennék képes méltán dicsérni Szent Paula erényeit. Nemes származású volt, de igazán nemessé a szentség tette. Egykor gazdag volt, most Krisztus szegénysége ékesíti... Róma aranyos házai helyett Betlehem vályogviskóit választotta. Ne keseregjünk elvesztésén, hanem adjunk hálát azért, hogy a miénk volt, sőt azért, hogy a miénk. Mert Istennek él minden, s aki visszatér Hozzá, az ő családjába költözik... Ég veled, Paula! Imáiddal támogasd végső öregségében azt, aki téged annyira tisztel. Hited és cselekedeteid kössenek Krisztushoz, nála lévén könnyebben elnyered, amit kérsz.'' -- A sírboltra vésett verses feliratot is Szent Jeromos fogalmazta.

Ferenc pápa a közép-amerikai püspököknek: Emeljétek fel a hangotokat az igazságtalanság ellen

Panamavárosban helyi idő szerint január 24-én, csütörtökön délelőtt, az elnöki palotában tett látogatását követően a Szentatya – apostoli útjának második programpontjaként – a közép-amerikai főpásztorokkal találkozott az Assisi Szent Ferenc-templomban.

Ferenc pápa arra buzdította a főpásztorokat, hogy az Egyház legyen alázatos és szegény, ne arrogáns és dölyfös. Kövesse Szent Óscar Romero, a szegények és elnyomottak érdekében fellépő San Salvador-i vértanú érsek példáját. Romero érseket 1980-ban, misézés közben gyilkolták meg, Ferenc pápa avatta szentté tavaly októberben. Világszerte mint a szegények püspökét, a nép jogainak védelmezőjét és vértanúját tisztelik.

A pápa szerint Szent Óscar Romero élete és tanítása az ihlet állandó forrása az Egyház, és különösen is a püspökök számára. A Szentatya utalt az érsek püspöki mottójára: „Az Egyházzal érezni”. Ez az iránytű határozta meg életét a hűségben, a legviharosabb pillanatokban is. Olyan örökség ez, amely aktív és életadó tanúságtétellé válhat számunkra, akik a vértanú elkötelezettségre kaptunk meghívást népünk mindennapi szolgálatában – fogalmazott Ferenc pápa. – Romero érsek az Egyházzal érzett, mert mindenekelőtt szerette az Egyházat mint édesanyát, amely életet adott neki a hitben; és amelynek tagjának, részének érezte magát. Romero érsek nem volt ideológus vagy ideológiailag irányított személy. Az Egyházzal érezni számára azt jelentette, hogy szemlélje azt mint Isten népének a tagja és mint pásztor, hogy keresse az Urat, és találkozzon Vele.

A Szentatya beszélt Krisztus önkiüresítéséről (kenózis), aki a szolga alakját felöltve hasonlóvá vált az emberekhez (Filippi-levél). Az Egyházban Krisztus közöttünk él, ezért az Egyháznak alázatosnak és szegénynek kell lennie, mert egy arrogáns egyház, amely dölyfös és önelégült, nem a kenózis egyháza. Fontos, hogy ne féljünk megérinteni népünk sebeit, amelyek a mi sebeink is, és ezt az Úr stílusával tegyük. A pásztor nem állhat távol népe szenvedésétől, sőt azt mondhatjuk, hogy a pásztor szíve abban méretik meg, hogy mennyire képes meghatódni a sérült és megfenyegetett életek láttán.

Ez az ifjúsági világtalálkozó egyedülálló alkalom arra, hogy találkozzunk és még közelebb lépjünk a fiatalok életéhez, amely tele van reményekkel és vágyakkal, de sok mély sebbel is. Velük együtt jobban megláthatjuk, hogy miként tegyük hozzáférhetőbbé és hihetőbbé az evangéliumot a világban, amelyben élünk. A fiatalok olyanok, mint a hőmérő: megmutatva számunkra, hogy hol tartunk mint közösség és társadalom. Nyugtalanságot hordoznak magukban, amit értékelni, tisztelni és kísérni kell.

Ferenc pápa tehát arra buzdította a püspököket, hogy mozdítsanak elő olyan programokat és nevelési központokat, amelyek elkísérik, támogatják és felelősséggel ruházzák fel a fiatalokat. „Mentsétek meg őket az utcáról, mielőtt a halál kultúrája ragadja magához és használja ki képzeletüket, füstfelhőt és mágikus megoldásokat kínálva számukra – kérte a pápa. – Ne atyáskodva, felülről letekintve tegyétek ezt, mert az Úr nem ezt kéri, hanem mint atya, testvér a testvér irányába. Sajnos sok fiatalt elcsábítottak azonnali válaszokkal, amelyek elzálogosítják életüket. A szinódusi atyák elmondták, hogy kényszerből vagy alternatívák hiánya miatt a fiatalok erősen konfliktusos és gyors megoldások nélküli helyzetekben találják magukat.” A Szentatya többet meg is nevezett ezek közül: családi erőszak, nőgyilkosságok, fegyveres és bűnöző bandák, drogkereskedelem, kiskorúak vagy már felnőttek szexuális kihasználása.

Ferenc pápa arra hívta a főpásztorokat, hogy ne essenek a klerikalizmus csapdájába, amely széles körben elterjedt, és a szolgálat karikatúráját, illetve perverzióját jelenti. Krisztus egyháza ezzel szemben az együttérzés egyháza, amely hagyja, hogy a másik érdekében megzavarják. Az Egyházzal érezni annyit jelent, hogy a hűséges néppel együttérzünk, Isten népével, amely szenved és remél. Egyre szabadabb Egyházra van szükség, amelynek középpontjában az Úr kenózisa áll. Egy olyan Egyházra, amelynek ereje nem a hatalmasok vagy a politika támogatásában áll – ahogy Romero érsek mondta –, hanem abban, hogy nemes módon megválik e köteléktől, hogy egyedül a kereszt karja támogassa, amely igazi erejét jelenti. Ez pedig konkrét és nyilvánvaló jelekben mutatkozzon meg. Ez ösztönözzön minket lelkiismeret-vizsgálatra döntéseink és az erőforrások felhasználásának prioritásai, valamint a befolyások és az állásfoglalások kapcsán, hogy ne engedjünk a kompromisszumoknak, amelyek meggyengítik a szabadságot és a merészséget (parresia), amire az Úr hív bennünket! – fogalmazott a Szentatya.

A pápát José Domingo Ullola Mendieta panamai érsek és a Közép-amerikai Püspöki Titkárság (SEDAC) elnöke, José Luis Escobar Alas San Salvador-i érsek fogadta. A SEDAC elnöke rövid beszéddel köszöntötte a Szentatyát a régió főpásztorai nevében. Utalt arra, hogy ezen a földön Szent Óscar Romero érsek, Szent Hermano Pedro de Betancourt és sokan mások vérükkel tettek tanúságot Krisztusba vetett hitükről. Köszönetét fejezte ki Ferenc pápának, hogy részt vesz az ifjúsági világtalálkozón, és isteni kegyelemnek tartja, hogy a SEDAC saját földjén köszöntheti Krisztus földi helytartóját.

Sajnos ezt az időszakot erőszak, korrupció, nagy egyenlőtlenség, migráció és társadalmi kirekesztés jellemzi, amelynek áldozatai többnyire a legszegényebbek. A pásztoroknak el kell kísérniük, védelmezniük és segíteniük kell őket teljes odaadással, követve a Szentatya példáját – fogalmazott az érsek. José Luis Escobar Alas végül nagy örömének adott hangot, hogy a pápa három hónappal ezelőtt szentté avatta a salvadori Óscar Romero vértanú érseket.

A Közép-amerikai Püspöki Titkárság (SEDAC) egyesíti a közép-amerikai országok – Panama, Salvador, Costa Rica, Guatemala, Honduras és Nicaragua – püspöki konferenciáit. Székhelye a Costa Rica-i San Joséban van.

A szervezet 1942-ben jött létre Salvadorban, püspöki konferencia néven, elnevezése később püspöki tanács, végül titkárság lett. A SEDAC az amerikai kontinens első közös főpásztori szervezete. Jelenlegi elnöke José Luis Escobar Alas, San Salvador érseke; főtitkára Jorge Solórzano Pérez, a nicaraguai Granada püspöke.

Évközi 2. hét szombat

Évközi 2. hét szombat

Hogyan várjuk Istentől, hogy komolyan vegye kérésünket, ha mi nem vesszük komolyan az ő kérését? Tudniillik az Úr nem azt várja tőlünk, hogy a Hívek könyörgésébe beiktassunk egy fohászt papi hivatásokért, hanem hogy szívvel-lélekkel, egész egzisztenciánkkal elkötelezzük magunkat az Egyház mellett, amelyért imádkozunk, s keressük azt a helyet, ahol aratásában az Úr miránk számít, a mi munkánkat várja. A papnevelés ügye ugyanis nem Isten magánügye, nem is csak a papoké, hanem az egész Egyházé, a miénk is.

Szent Pál mint kedves fiait, úgy nevelte fel az első papi nemzedéket, megosztva velük örömeit és gondjait, feladatait és terveit, olyannyira, hogy a távolból még az egészségükre is gondja volt. És sem ő, sem Timóteus és Titusz nem volt soha magára hagyatva, mindig körülvette őket a közösség, s testileg-lelkileg gondjukat viselte. Ma is csak attól a paptól várható, hogy plébánosként káplánjával, az egyházközség vezetőivel és valamennyi hívével atyai és testvéri viszonyt alakítson ki, akinek magának is része volt hasonló tapasztalatban. Csak az ilyen papok és szerzetesek lehetnek szívvel-lélekkel dolgozó munkások az Úr aratásában, és csak ők lehetnek példaképek, akik újabb és újabb munkásokat vonzanak.

Urunk Jézus, Szent Timóteus és Szent Titusz közbenjárására áldd meg papjainkat és a papi, szerzetesi hivatásra készülőket. Add kegyelmedet az elöljáróknak és a nevelőknek, hogy atyai szeretettel viseljék gondjukat a rájuk bízottaknak, hogy így azok meg is tapasztalják azt, amire hívást kaptak. Segíts, hogy családi otthonaink csakúgy, mint a papnevelő intézetek és a szerzetesi növendékházak a názáreti ház mintájára alakuljanak, ahol a közös istendicséretből és egymás szeretetteljes szolgálatából nő ki hivatás és küldetés.

Boldog GAMBARA PAULA

Boldog GAMBARA PAULA 

özvegy, III. r.  

(kb. 1450-1505)

Az észak-olaszországi Bresciában született igen előkelő családból. Már fiatal korában kedvelte a magányt, imát, lelki olvasmányokat. Szívesen belépett volna valamelyik kolostorba, de szülei odaígérték a fiatal Costa grófnak. Teljesítette szülei kívánságát, férje pedig Piemont tartományba vitte fiatal feleségét. (Neve Gambara-Costa változatban is szerepel.) Costa gróf, akárcsak a korabeli reneszánsz hercegek (Ferrarában az Este hercegek, Firenzében a Mediciek) kedvelte a pompát, szertelen költekezést, gazdag lakomákat, szórakozásokat, s feleségét is erre az életmódra akarta rávenni. Hiszen a jó feleségnek kötelessége mindenben férje kedvében járni! Paula azonban nem volt erre hajlandó. Lelkiismeretével mindez ellenkezett. Belépett a ferences III. rendbe, s gyóntatója tanácsára távol tartotta magát a hiúságoktól; a szegényekkel, betegekkel törődött, még önmagától is képes volt megvonni a falatot, hogy a beteghez elvigye. A hagyomány az ő életébe is beiktatja a rózsacsoda legendát. (Ami férje magatartását illeti, nála találó a legenda.) Egyszer téli napon találkozott egy szegény asszonnyal, akinek nem volt cipője. Levetette saját lábbelijét s a szegénynek adta. Ez a tette kiváltotta férje féktelen haragját: feleségét a szolgák előtt megverte, rendszeresen durván bánt vele. A szolgák pedig ebben is követték urukat. Paula a szentek módján vett elégtételt: a gúnyolódást nagy türelemmel és szelídséggel viszonozta. Szenvedéseit férje megtéréséért ajánlotta fel, akinek rendetlen élete sok fájdalmat okozott neki. Felajánlásának meg is lett az eredménye: férje megtért, s ettől kezdve Paula végezhette jó cselekedeteit minden akadály nélkül; viselhette nyilvánosan is a ferences III. rendi ruhát: Férje halála után folytatta jótékonykodó és önmegtagadó életét, mígnem 1505-ben boldog halállal megtért az Úrhoz. Évszázados tiszteletét XVI. Gergely hagyta jóvá 1840 körül.

„E világ gazdagjainak hagyd meg, hogy ne kevélykedjenek, és ne bizakodjanak a bizonytalan vagyonban, hanem az élő Istenben, aki bővel megad nekünk mindent megélhetésünkre. Legyenek jótékonyak, gazdagodjanak jótettekben, szívesen és együttérzéssel adakozzanak, így biztos alapot gyűjtenek a jövőre, és elnyerik az igaz életet.” (1 Tim 6, 17-19.)

Imádság:

Istenünk, te Boldog Paulát kituntetted a világi hiúság megvetésével, a szegények iránti szeretettel s a béketűrés erényével. Segíts, hogy mi is irgalmasságot gyakoroljunk, hogy Istennél irgalmasságra leljünk. Krisztus, a mi Urunk által.

Ferenc pápa a közép-amerikai püspököknek: Emeljétek fel a hangotokat az igazságtalanság ellen

Panamavárosban helyi idő szerint január 24-én, csütörtökön délelőtt, az elnöki palotában tett látogatását követően a Szentatya – apostoli útjának második programpontjaként – a közép-amerikai főpásztorokkal találkozott az Assisi Szent Ferenc-templomban.

Ferenc pápa arra buzdította a főpásztorokat, hogy az Egyház legyen alázatos és szegény, ne arrogáns és dölyfös. Kövesse Szent Óscar Romero, a szegények és elnyomottak érdekében fellépő San Salvador-i vértanú érsek példáját. Romero érseket 1980-ban, misézés közben gyilkolták meg, Ferenc pápa avatta szentté tavaly októberben. Világszerte mint a szegények püspökét, a nép jogainak védelmezőjét és vértanúját tisztelik.

A pápa szerint Szent Óscar Romero élete és tanítása az ihlet állandó forrása az Egyház, és különösen is a püspökök számára. A Szentatya utalt az érsek püspöki mottójára: „Az Egyházzal érezni”. Ez az iránytű határozta meg életét a hűségben, a legviharosabb pillanatokban is. Olyan örökség ez, amely aktív és életadó tanúságtétellé válhat számunkra, akik a vértanú elkötelezettségre kaptunk meghívást népünk mindennapi szolgálatában – fogalmazott Ferenc pápa. – Romero érsek az Egyházzal érzett, mert mindenekelőtt szerette az Egyházat mint édesanyát, amely életet adott neki a hitben; és amelynek tagjának, részének érezte magát. Romero érsek nem volt ideológus vagy ideológiailag irányított személy. Az Egyházzal érezni számára azt jelentette, hogy szemlélje azt mint Isten népének a tagja és mint pásztor, hogy keresse az Urat, és találkozzon Vele.

A Szentatya beszélt Krisztus önkiüresítéséről (kenózis), aki a szolga alakját felöltve hasonlóvá vált az emberekhez (Filippi-levél). Az Egyházban Krisztus közöttünk él, ezért az Egyháznak alázatosnak és szegénynek kell lennie, mert egy arrogáns egyház, amely dölyfös és önelégült, nem a kenózis egyháza. Fontos, hogy ne féljünk megérinteni népünk sebeit, amelyek a mi sebeink is, és ezt az Úr stílusával tegyük. A pásztor nem állhat távol népe szenvedésétől, sőt azt mondhatjuk, hogy a pásztor szíve abban méretik meg, hogy mennyire képes meghatódni a sérült és megfenyegetett életek láttán.

Ez az ifjúsági világtalálkozó egyedülálló alkalom arra, hogy találkozzunk és még közelebb lépjünk a fiatalok életéhez, amely tele van reményekkel és vágyakkal, de sok mély sebbel is. Velük együtt jobban megláthatjuk, hogy miként tegyük hozzáférhetőbbé és hihetőbbé az evangéliumot a világban, amelyben élünk. A fiatalok olyanok, mint a hőmérő: megmutatva számunkra, hogy hol tartunk mint közösség és társadalom. Nyugtalanságot hordoznak magukban, amit értékelni, tisztelni és kísérni kell.

Ferenc pápa tehát arra buzdította a püspököket, hogy mozdítsanak elő olyan programokat és nevelési központokat, amelyek elkísérik, támogatják és felelősséggel ruházzák fel a fiatalokat. „Mentsétek meg őket az utcáról, mielőtt a halál kultúrája ragadja magához és használja ki képzeletüket, füstfelhőt és mágikus megoldásokat kínálva számukra – kérte a pápa. – Ne atyáskodva, felülről letekintve tegyétek ezt, mert az Úr nem ezt kéri, hanem mint atya, testvér a testvér irányába. Sajnos sok fiatalt elcsábítottak azonnali válaszokkal, amelyek elzálogosítják életüket. A szinódusi atyák elmondták, hogy kényszerből vagy alternatívák hiánya miatt a fiatalok erősen konfliktusos és gyors megoldások nélküli helyzetekben találják magukat.” A Szentatya többet meg is nevezett ezek közül: családi erőszak, nőgyilkosságok, fegyveres és bűnöző bandák, drogkereskedelem, kiskorúak vagy már felnőttek szexuális kihasználása.

Ferenc pápa arra hívta a főpásztorokat, hogy ne essenek a klerikalizmus csapdájába, amely széles körben elterjedt, és a szolgálat karikatúráját, illetve perverzióját jelenti. Krisztus egyháza ezzel szemben az együttérzés egyháza, amely hagyja, hogy a másik érdekében megzavarják. Az Egyházzal érezni annyit jelent, hogy a hűséges néppel együttérzünk, Isten népével, amely szenved és remél. Egyre szabadabb Egyházra van szükség, amelynek középpontjában az Úr kenózisa áll. Egy olyan Egyházra, amelynek ereje nem a hatalmasok vagy a politika támogatásában áll – ahogy Romero érsek mondta –, hanem abban, hogy nemes módon megválik e köteléktől, hogy egyedül a kereszt karja támogassa, amely igazi erejét jelenti. Ez pedig konkrét és nyilvánvaló jelekben mutatkozzon meg. Ez ösztönözzön minket lelkiismeret-vizsgálatra döntéseink és az erőforrások felhasználásának prioritásai, valamint a befolyások és az állásfoglalások kapcsán, hogy ne engedjünk a kompromisszumoknak, amelyek meggyengítik a szabadságot és a merészséget (parresia), amire az Úr hív bennünket! – fogalmazott a Szentatya.

A pápát José Domingo Ullola Mendieta panamai érsek és a Közép-amerikai Püspöki Titkárság (SEDAC) elnöke, José Luis Escobar Alas San Salvador-i érsek fogadta. A SEDAC elnöke rövid beszéddel köszöntötte a Szentatyát a régió főpásztorai nevében. Utalt arra, hogy ezen a földön Szent Óscar Romero érsek, Szent Hermano Pedro de Betancourt és sokan mások vérükkel tettek tanúságot Krisztusba vetett hitükről. Köszönetét fejezte ki Ferenc pápának, hogy részt vesz az ifjúsági világtalálkozón, és isteni kegyelemnek tartja, hogy a SEDAC saját földjén köszöntheti Krisztus földi helytartóját.

Sajnos ezt az időszakot erőszak, korrupció, nagy egyenlőtlenség, migráció és társadalmi kirekesztés jellemzi, amelynek áldozatai többnyire a legszegényebbek. A pásztoroknak el kell kísérniük, védelmezniük és segíteniük kell őket teljes odaadással, követve a Szentatya példáját – fogalmazott az érsek. José Luis Escobar Alas végül nagy örömének adott hangot, hogy a pápa három hónappal ezelőtt szentté avatta a salvadori Óscar Romero vértanú érseket.

A Közép-amerikai Püspöki Titkárság (SEDAC) egyesíti a közép-amerikai országok – Panama, Salvador, Costa Rica, Guatemala, Honduras és Nicaragua – püspöki konferenciáit. Székhelye a Costa Rica-i San Joséban van.

A szervezet 1942-ben jött létre Salvadorban, püspöki konferencia néven, elnevezése később püspöki tanács, végül titkárság lett. A SEDAC az amerikai kontinens első közös főpásztori szervezete. Jelenlegi elnöke José Luis Escobar Alas, San Salvador érseke; főtitkára Jorge Solórzano Pérez, a nicaraguai Granada püspöke.