„Hinni a templomban kell”

Fehérváry Jákó OSB liturgikus jegyzetét olvashatják.

„Hinni a templomban kell” – hallottam gyerekkoromban megütközéssel valamelyik tanáromtól, aki az egyik „Azt hiszem…”-mel kezdődő mondatomat torkollta le így, mielőtt továbbszőhettem volna azt. A maga számára így értelmezte a keresztények hitét: az megáll a templomkapunál, amelyen túl a tények kemény világa következik. Istennek hála, ez a mondat nem vált a meggyőződésemmé a későbbiekben.

A templomra korlátozódó hit, a „vasárnapi kereszténység” az istentisztelet legmélyebb természetét érti félre, amennyiben a templomban éppen mindennapi életünk emeltetik föl, a mindennapi életünk pedig istentiszteletünk folytatása és próbaköve is lesz.

Mindig megragadnak azok a templomok, ahol a tér különleges párbeszédbe lép az azt körülvevő teremtett világgal, és falain, ablakain keresztül beengedi azt.

Aquileia ókeresztény bazilikájának padlómozaikjain a város partjait nyaldosó Adria és a helybéli keresztények asztalán is felszolgált vízi élőlények úsznak be az istentisztelet terébe. Mintha a halpiac ismerős figuráit ábrázoló szőnyeget terítettek volna le a templomban, hogy Isten belépjen azon a városban élők mindennapjaiba is.

A pugliai Trani román kori székesegyháza mint hatalmas, indulásra kész hajó áll a tenger partján, hátában a végtelen vízzel és az éggel. Az istentiszteletre érkező hívő méltán érezheti úgy, hogy egyháza, hite, imája az a hajó, amely a világ minden viharával képes dacolni, nagy utazásra hívja, és végül biztos kikötőbe juttatja utasát.