Megszűnt.

Megszűnt.

Edith Stein levele XI. Piusz pápának

A levelet Tőzsér Endre SP fordította, és bevezetőt is ő írt hozzá. Korábban a Vigilia folyóirat 2004. áprilisi számában jelent meg.

2003. február 15-én nyitották meg a kutatók előtt a Vatikán Titkos Levéltárának azt a részlegét, amely a Szentszék és Németország 1922 és 1939 közötti (vagyis XI. Piusz pápasága alatti) kapcsolatára vonatkozó dokumentumokat tartalmazza.

A korábban nem ismert iratok közül kiemelkedik Edith Stein levele, amelyet 1933. április 12-én küldött a pápának.

Az írógéppel írt, lepecsételt levelet az akkori beuroni bencés főapát, Raphael Walzer (Edith Stein lelkivezetője) juttatta el a pápának a Vatikánban tett látogatása alkalmával.

Edith Stein így vall eredeti szándékáról: „Az utóbbi hetekben folyton azon gondolkodtam, tehetnék-e valamit a zsidókérdésben. Végül megszületett bennem egy terv: minél előbb Rómába utazom, és magánkihallgatáson kérem a Szentatyát egy enciklika kiadására. Ilyen lépést azonban nem akartam önhatalmúan megtenni.” Érdeklődésére Rómából azt a választ kapta, hogy mivel túl sok a jelentkező, magánkihallgatásra szinte semmi esélye sincs. Ezért döntött amellett, hogy levélben fordul a pápához.

1933 volt az az év, amikor Hitler átvette a hatalmat, s már készen állt az első ötven koncentrációs tábor. Márciusban az alkotmányosság áldozatul esett a nemzetiszocialista önkényuralomnak. Megszűnt a sajtó- és szólásszabadság, csakúgy, mint a gyülekezési jog vagy a levéltitok. Amikor Amerika és Anglia a német áruk bojkottjára szólított fel, a nácik 1933. április 1-től a zsidó üzletek, áruk, orvosok, ügyvédek és tanárok bojkottjával válaszoltak, amivel megkezdődött a zsidók szervezett üldözése.

Egy nappal később nyitotta meg XI. Piusz, a „jubileumok pápája”, a rendkívüli szentévet Jézus Krisztus halálának emlékezetére (az egyház történetében először emlékeztek meg ilyen ünnepélyességgel erről az eseményről).

Edith Stein prófétai módon előre látta a zsidók elleni minden elképzelést felülmúló, vad, abszurd, megmagyarázhatatlan, kegyetlen hadjáratot, s azt is megsejtette, hogy rövid időn belül ugyanez az üldözés vár a katolikusokra is. Arra is figyelmeztet, hogy ha az egyház nem emeli fel szavát a náci népirtás ellen, az később súlyosan rányomja bélyegét az egyház megítélésére, hiszen „vétkesek közt cinkos, aki néma” (Babits). Lelke mélyéig felháborítja, hogy a nácik visszaélnek Krisztus nevével. A tiszta fajiság melletti propaganda ugyanis keresztény terminológiát használt, a párt kívánt magává az egyházzá, az istenhívők valódi új közösségévé („Wesensmitte”) válni.

Levelének sorsáról s a hozzá fűzött reményéről Edith Stein a következőket írja: „Tudom, hogy a Szentatya megkapta a levelemet. Kevés idő múlva áldását kaptam a magam és hozzátartozóim részére. Egyéb nem történt. Később azonban gyakran gondoltam arra, vajon ez a levél nem jut-e néha eszébe. A következő években ugyanis lépésről lépésre bekövetkezett mindaz, amit akkor a német katolikusok jövőjéről előre megírtam.”

Edith Stein levele fontos írás, de lényegében semmi új adalékkal nem szolgál XI. Piusz pápának és államtitkárának, Eugenio Pacellinek (a későbbi XII. Piusz pápának) egyházi vagy politikai megítéléséhez. Éppen a Szentszék tudta legjobban, mi a nácizmus, és milyen fenyegető veszélyt jelent nemcsak a katolikusok és zsidók, de az egész világ számára. Edith Stein április 12-én írta meg levelét, de nem tudhatta, hogy a Szentszék más személyektől, zsidó szervezetektől, német püspököktől, tábori lelkészektől számos információt kapott a kialakult helyzetről, s hogy Eugenio Pacelli (XI. Piusz kérésére) már április 4-én utasította a németországi nunciust, Cesare Orsenigót, hogy figyelmeztesse a nemzetiszocialista kormányt: ne üldözze a zsidókat; és kéri a nunciust, hogy tájékozódjon, milyen úton-módon lehetne eredményt elérni. A pápának pedig mérlegelnie kellett, segít-e azzal, ha felemeli hangját, vagy csak súlyosbítja a helyzetet.

XI. Piusz 1937. március 14-én tette közzé Mit brennender Sorge kezdetű (nem latinul, hanem németül írt) körlevelét, amely a nácizmus bűntettei ellen irányult. Az enciklika a következő szavakkal kezdődik: „Égő aggodalommal és növekvő rémülettel szemléljük az egyház fájdalmas útját és a hívők nélkülözését.” A továbbiakban elítéli a nácizmus eszmerendszerét: „Aki a fajt, vagy a népet, vagy az államot […] mindenek fölé, még a vallási értékek fölé is helyezi, és azokat bálványozza, az eltorzítja és felborítja a dolgok Isten által teremtett és akart rendjét.” A körlevél közzététele azonban a német katolikusok számára kegyetlen üldöztetés kezdetét jelentette, amely csak a második világháború kitörésekor enyhült.

Edith Steinnek ez volt az utolsó hivatalos levele, amelyet mint a Collegium Marianum Német Tudományos Pedagógiai Intézet docense írt alá, tanári pályáját fel kellett adnia. Még ugyanabban az évben belépett a kölni kármelita kolostorba. 1942. augusztus 9-én Auschwitzban halt vértanúhalált. II. János Pál pápa 1998-ban avatta szentté.

Az alábbiakban a teljes levelet közöljük, szöveghű fordításban.

* * *

Szentatya!

A zsidó nép gyermekeként, aki Isten kegyelméből immáron tizenegy év óta a katolikus egyház gyermeke vagyok, bátorkodom a kereszténység atyjának tudomására hozni azt, ami németek millióit aggasztja.

Hetek óta olyan eseményeknek vagyunk szemtanúi Németországban, amelyek teljesen semmibe veszik az igazságosságot és az emberiességet, a felebaráti szeretetről nem is beszélve. A nemzetiszocialista vezetők éveken át szították a zsidók elleni gyűlöletet. Most, hogy a kormányzati hatalmat a kezükbe vették, és követőiket felfegyverezték – akik között bizonyíthatóan bűnözők is találhatók –, a gyűlölet elvetett magvai kikeltek. Mostanáig még megengedte a kormány, hogy törvénytelenségek történjenek, de arról, hogy ez milyen mértékű volt, nem lehet képet alkotni, mert a közvéleményt elhallgattatták. Amennyire személyes kapcsolataim révén meg tudom ítélni, egyáltalán nem elszigetelt, kivételt képező esetekről van szó. Külföldi véleménynyilvánítások nyomására a kormány „enyhébb” módszerekre tért át, és kiadta a jelszót: „Egyetlen zsidónak sem görbülhet meg egyetlen haja szála sem!” Bojkottnyilatkozatával azonban, amellyel megfosztja az embereket gazdasági tevékenység kifejtésétől, polgári méltóságuktól és hazájuktól, sokakat kétségbeesésbe kergetett: az utóbbi héten pusztán a személyes ismeretségi körömben öt olyan öngyilkosságról szereztem tudomást, amelyek ezeknek a támadásoknak a következményei. Meggyőződésem, hogy olyan általános jelenségről van szó, amely sok áldozatot fog még követelni. Sajnálhatjuk, hogy szerencsétleneknek nem volt elég belső tartásuk sorsuk elviselésére. A felelősség, ha nagyrészt azokat terheli is, akik erre kényszerítették őket, ám azok szintúgy felelősek, akik szótlanul tűrik mindezt.

Minden, ami történt, és ami ma is nap mint nap történik, egy magát „kereszténynek” nevező kormány műve. Hetek óta várják és remélik nem csak a zsidók, hanem hűséges katolikusok ezrei Németországban – és gondolom, az egész világon –, hogy Krisztus egyháza felemeli szavát, hogy megakadályozza ezt a visszaélést Krisztus nevével. A fajnak és az államhatalomnak ez az istenítése, amellyel a rádió minden nap tömi az emberek fejét, nem nyilvánvaló eretnekség-e? A zsidó vér elleni megsemmisítő hadjárat nem meggyalázása-e Megváltónk, a Boldogságos Szűz és az apostolok emberi mivoltának? Nem áll-e mindez szöges ellentétben Urunk és Üdvözítőnk viselkedésével, aki még a kereszten is imádkozott üldözőiért? És nem sötét folt-e ennek a szentévnek a krónikájában, amelynek a béke és a kiengesztelődés évének kellett volna lennie?

Mi mindannyian, akik az egyház hűséges gyermekei vagyunk, és éberen figyeljük a Németországban uralkodó állapotokat, az egyház megítélése szempontjából a legrosszabbtól tartunk, ha a hallgatás még sokáig tart. Meggyőződésünk szerint ez a hallgatás nem lesz képes arra, hogy a békét a jelenlegi német kormánnyal tartósan elérje. A katolicizmus elleni harc átmenetileg még csendben és kevésbé brutális formákban folyik, mint a zsidóság elleni, ám nem kevésbé szisztematikusan. Nem telik el hosszú idő, és Németországban a katolikusok nem tölthetnek be többé semmilyen hivatalt, hacsak nem hódolnak be feltétel nélkül az új politikai irányzatnak.

Őszentsége lábaihoz borulva kérem apostoli áldását.

Dr. Edith Stein (sajátkezű aláírás)
a Német Tudományos Pedagógiai Intézet docense
Münster, Collegium Marianum

Olaszországban nő a muzulmán, és az evangéliumi keresztény bevándorlók száma

Egyelőre még a keresztény vallású bevándorlók vannak többségben Olaszországban, arányuk 53,6%. A tavalyihoz képest változás azonban, hogy a nem olasz állampolgárságú, bejelentett külföldiek között első helyre kerültek a muzulmánok. Őket követik az ortodox keresztények, míg a katolikusok 18,6%-ot tesznek ki.

Marokkó, Albánia, Banglades, Pakisztán, Egyiptom a muzulmán bevándorlók származási országai, míg a katolikusok legnagyobb számban Romániából és a Fülöp-szigetekről érkeznek. Az ortodoxok főként román és ukrán állampolgárok. Ez derül ki a milánói székhelyű ISMU alapítvány felméréséből, mely az Olaszországban élő lakosság etnikai összetételét és integrációját vizsgálja az Országos Statisztikai Intézet (Istat) adatai alapján.

Muzulmánok, ortodoxok és katolikusok

A 2019. január elsején állandó lakcímen bejelentett külföldiek közül 2 millió 815 ezer a keresztény (katolikusok, ortodoxok, evangéliumi és más egyházak hívei). A muzulmánok 1 millió 580 ezren vannak. A 2018-as adatokhoz képest megváltozott a létszám szerinti sorrend: első helyre kerültek a muzulmánok, akiknek aránya 28,2-ről 30,1%-ra nőtt, ezzel második helyre szorítva az ortodox keresztényeket, akik a maguk 1 millió 560 ezer hívőjével a bevándorlók 29,7%-át alkotják. Harmadik helyen állnak a katolikusok, akiknek száma 977 ezer, és ezzel a külföldi lakosság 18,6%-át jelentik. A kisebb arányú vallásoknál első helyen állnak az evangéliumi keresztények 183 ezer fővel (3,5%), a buddhisták 136 ezren vannak (2,6%), a hinduk 114 ezren (2,2%). 80 ezer a más keresztény vallások híveinek száma (1,5%), 48 ezer szikh (0,9%) és 16 ezer kopt (0,3%) él Olaszországban. Növekszik az ateista vagy agnosztikus külföldiek száma (881 ezer), akik fél millióval többen vannak, mint 2018-ban.

Több az evangéliumi keresztény hívő

Az elemzésből kitűnik tehát, hogy a muzulmánok száma tavaly óta 127 ezerrel nőtt, míg a keresztényeké 145 ezerrel csökkent. Ezzel a kereszténység még mindig a leggyakoribb vallásnak számít a bevándorlók között, még ha 2018-ban 57,5% is volt, ami 53,6%-ra csökkent. Fontos megjegyezni, hogy nem minden keresztény vallás mutat visszaesést: az evangéliumi egyházak híveinek száma 52 ezerrel emelkedett, ellentétben például az ortodoxokkal, a katolikusokkal és a koptokkal. A jelentés aláhúzza, hogy a vallási összetétel megváltozása elsősorban abból ered, hogy a 2019. január elsején bejelentett külföldi lakosok közül 112.523-an olasz állampolgárságot kaptak. A másik ok, hogy valószínűleg az Olaszországba érkező, és onnan nem tovább utazó bevándorlók között is a muzulmánok és az evangéliumi keresztények vannak többségben más keresztény felekezetekhez képest. A harmadik összetevője a jelenségnek a születések számában keresendő: a muzulmánok körében több gyermek született, mint a keresztényeknél.

A felmérésbe nem számították bele az illegálisan Olaszországban tartózkodó külföldieket, illetve azokat, akik nem szerepelnek a népesség nyilvántartásban, mint ahogy azokat a bevándorlókat sem, akik már megszerezték az állampolgárságot. Beleszámítottak viszont minden kiskorút, beleértve az újszülötteket is, vélelmezve a szülőkével azonos vallási hovatartozásukat (amint azt a legutóbbi lombardiai felmérések igazolták).

A katolikus és az orosz ortodox egyház közötti párbeszéd az elmúlt 20 évben

2000-től kezdtek javulni a katolikus és az orosz ortodox egyház közötti kapcsolatok, amelyek 2016-ban Ferenc pápa és Kirill moszkvai pátriárka havannai találkozójában érték el csúcspontjukat. Putyin elnök július 4-i vatikáni látogatásának középpontjában a katolikus egyház élete Oroszországban téma állt.

„Az oroszországi helyi katolikus egyház élete számára kiemelkedő kérdések megvitatása” – utalás olvasható az orosz elnök és Ferenc pápa találkozójáról kiadott szentszéki sajtóközleményben. A katolikus egyház és az orosz ortodox egyház közötti kapcsolatok az utóbbi évtizedekben jelentős fejlődést értek el a 90-es évek nehézségeit követően, amikor Oroszországban a prozelitizmus, Ukrajnában pedig az uniatizmus vádjával illették a katolikus egyházat.

A 2016-os történelmi találkozó

2000-ben az oroszországi négy apostoli adminisztráció egyházmegyévé alakítását követően jelentősen javultak a kapcsolatok, amelyek aztán a katolikus és az ortodox egyház közötti teológiai párbeszéd nemzetközi vegyes bizottságának munkájában teljesedtek ki. Az előrehaladás konkrét jele Ferenc pápa és Kirill pátriárka történelmi találkozása volt 2016. február 12-én Havannában. Ennek alkalmából közös nyilatkozatot írtak alá. Azóta minden év február 12-én megemlékeznek erről az eseményről Kurt Koch bíboros, a Keresztény Egységtörekvés Pápai Tanácsának elnöke és Hilarion metropolita, a Moszkvai pátriárkátus külkapcsolatainak vezetője találkozója által. Az elmúlt években Fribourgban, Bécsben, Moszkvában került rá sor, a következőt Rómában tartják jövőre.

Konstantinápolyi ökumenikus pátriárkátus

Minden év június 29-én, Szent Péter és Szent Pál ünnepe alkalmából a konstantinápolyi pátriárkátus küldöttségét fogadják a Vatikánban. November 30-án, Szent András apostol emléknapján pedig egy szentszéki delegáció vesz részt Isztambulban az ortodox ünnepi szertartáson. 2016 óta a Moszkvai pátriárkátusnak is van alkalma egy ökumenikus megemlékezésre a katolikus egyház képviselőivel.

Párbeszéd, kulturális csere, szolidaritás

Az ukrajnai ortodox egyház függetlenné válása után, amelyet Konstaninápoly engedélyezett, a Moszkvai pátriárkátus úgy döntött, hogy nem vesz részt a párbeszéd-kerekasztal találkozóin, ahol a konstantinápolyi képviselők is jelen vannak. Kilépett a vegyesbizottságból, amelynek Koch bíboros és Telmessosi Job érsek, a Konstantinápolyi pátriárkátus képviselője a vezetője. A katolikus és az orosz ortodox egyház között azonban halad előre a párbeszéd, és nemcsak kétoldalú keretek között, hanem a vegyesbizottságban jelen levő 13-14 más ortodox egyházakkal is. Folytatódnak a Szent Iréneusz katolikus-ortodox teológiai vegyes munkacsoport találkozói. Megtartják minden évben a katolikus papok egyhetes oroszországi látogatását és a Moszkvai pátriárkátus hasonló küldöttségét pedig Rómában látják vendégül. Tovább folytatódik a kölcsönös kulturális tevékenység, az orosz Caritas együttműködése a Moszkvai pátriárkátus hasonló szociális szervezetével, az orosz és a katolikus egyetemek közötti kapcsolatfejlesztés, az egyes püspöki konferenciák közötti cserekapcsolat (pl. Olaszország és Németország között), valamint a különböző mozgalmak közötti kapcsolatépítés, mint pl. a Boséi Közösség, a Taizéi és a Sant’Egidio Közösség, a Comunione e Liberazione mozgalom részéről. Hilarion metropolita lesz a XXVII. Ortodox spirituálisról szervezett nemzetközi ökumenikus konferencia egyik előadója. A tanácskozás témája: „Arra kaptunk meghívást, hogy Krisztusban éljünk – az egyházban, a világban, a jelen korban”. Szeptember 4-6. között tartják a Boséi kolostorban. A Moszkvai pátriárkátus külkapcsolatainak vezetője, Hilarion metropolita szeptember 6-án ad elő az „Élet Krisztusban” témáról.

30 ezer új templom

A több mint 144 millió lakosú Oroszországban 100 millióan ortodox vallásúnak vallják magukat, mégha nem is gyakorolják hitüket. Több mint 20 millióan Oroszországon kívül élnek. Az utóbbi 30 évben 30 ezer templom épült az országban.

Az Eucharisztia ünneplése 57.

Sztankó Attila liturgikus jegyzetét olvashatják.

A végső vacsora estéjét ünnepeljük, melyen hitünk szerint Krisztus bárány, és kovásztalan kenyérként adta önmagát testvéreinek az ősi atyáknak szóló törvényes engedély szerint. Miként a Lauda Sion Salvatorem szekvencia negyedik versszakában, valamint a Pange lingua himnusz harmadik és ötödik versszakában, úgy a Sacris solemniis himnusz második versszakában is Aquinói Szent Tamás az utolsó vacsora termébe kalauzol bennünket. Úrnapja ünnepén, akár az olvasmányos imaóra, akár az eucharisztikus körmenet során énekeljük a himnuszt, Szent Tamás felhívja a figyelmünket az ünneplés okára: az utolsó vacsora estéjének új értelmére. A második versszak összekapcsolja az Egyiptomból kivonuló választott nép tagjainak adott parancsot az apostolok kérdésével, amelyet az Úrnak tettek fel: „A hónap tizedik napján mindenki szerezzen egy bárányt családonként, egy bárányt házanként. (…) Az állat legyen hibátlan, hím és egyéves. (…) A húsát – tűzön megsütve – még akkor éjszaka egyék meg. Kovásztalan kenyérrel és keserű salátával fogyasszák el. (…) Így fogyasszátok: a derekatok felövezve, saru a lábatokon, bot a kezetekben. Sietve egyétek, mert ez az Úr átvonulása” (Kiv 12,3–11). Valamint: „A kovásztalan kenyér ünnepének első napján a tanítványok ezzel a kérdéssel fordultak Jézushoz: Hogy akarod, hol készítsük el neked a húsvéti vacsorát (pászkát)? (…) A tanítványok úgy tettek, ahogy Jézus meghagyta nekik, elkészítették számára a húsvéti vacsorát (pászkát). Amikor beesteledett, asztalhoz ült a tizenkét tanítvánnyal” (Mt 26,17–20; Mk 14,12, amikor a húsvéti bárányt feláldozzák!). A húsvéti bárány és a kovásztalan kenyér szertartása közül az egyik eredendően pásztorünnep, a másik földműves ünnep volt. A bárány levágása és elfogyasztása összekapcsolódott a kivonulás eseményeivel és az Úr erre vonatkozó parancsával. A szinoptikus evangéliumok tanúsága szerint, ahogyan az Úr Mózesen keresztül adott parancsot a vacsora elkészítésével kapcsolatban, úgy Jézus megadja a vacsora elkészítésének helyszínét, ahol a tanítványok az ősi szabályok szerint elkészítették a vacsorát. Ez a versszak ugyanakkor már előrejelzi a harmadik versszak tartalmát: a széder vacsora során Jézus a kovásztalan kenyérben önmagát mint ártatlan áldozati bárányt áldozza fel. Jézus szertartása már a hit kérdéskörébe tartozik (qua Christus creditur agnum et azyma – hol az Úr Krisztus ad bárányt és kenyeret), minthogy ez már az eucharisztikus misztérium vacsorája (ST IIIq73a6).