Nagykedd

Nagykedd                    
Iz 49,1-6; Jn 13,21-33.36-38
„Bizony, bizony mondom nektek: Egy közületek elárul engem”

Ez az evangéliumi szakasz már az utolsó vacsorának a titkaiba enged bepillantani. A tegnapi bethániai vacsora baráti, boldog hangulata egy igen különleges krisztusi cselekedetben idéződik vissza. Ott Lázár húga, Mária hozott elő nagyon drága nárdusz olajat. Azzal térdelt le Jézus elé. Kinyitotta az alabástrom edényke száját, és ráöntötte Jézus lábára az egészet. Kezével kenegette a Mester lábait, majd a hajával törölgette. Mindenki meghatottan figyelte a szeretetnek ezt a bőkezű árasztását. Egyedül Júdásból tört elő keserű irigység: Miért nem adták el háromszáz dénárért ezt a drága kenetet. Micsoda gazdag ajándékot kaphattak volna belőle a szegények. Csak Jézus vette védelmébe a ház kisebbik úrnőjét: Ne bántsd. A temetésemre kente meg lábamat. A lepirított Júdástól elfordult mindenki. Nem vették észre, vagy ha igen, senkit nem érdekelt, hová tűnt el. Pedig ő már gonosz útra lépett. Rohant Jeruzsálembe. Bezörgetett. Kaifás főpap házába. Amikor a főpap elé vezették, és elkezdte magyarázni késői látogatása célját, Kaifás ráismert Jézus tanítványára. Elképedve hallgatta ajánlatát: „Mit akartok nekem adni, hogy átadjam őt nektek? Azok megígértek neki harminc ezüstöt.” (Mt 26,15) Ridegen kiolvasták neki a templompénztárból a harminc ezüstlapot. A csillogó fémlapokra szegezte tekintetét az áruló, majd mohón zsinórra fűzte, ruhája alá nyakába akasztotta. Talán boldog is volt akkor. Nem vette észre a mérhetetlen megvetést Jézus esküdt ellenségeinek arcán. Talán azt még elmakogta, hogy ha biztosat tud az elfogás körülményeiről, majd jelentkezik. Aligha fogtak vele kezet. Nyomában ottmaradt a sűrű undor. Az árulót mindenki megveti. A vacsora végére, mire le kellett feküdni, Júdás is Lázárék házában volt, amelyet még belengett a nárdusz olaj pompás illata. A nagycsütörtöki bárány vacsorát már Jézus rendeztette. Ő volt a vendéglátó. Szeretetének millió jelét készítette el ere az alkalomra. Már Kafarnaumban hosszan ismertette szíve nagy ajándékát, Testének és Vérének ígéretét. Ezt itt akarta valóra váltani. Most fejezi be a tizenhárom évszázados előkészítést, a bárány-vacsorák sorozatát. A régi húsvétot befejezi, mert újnak jött el az ideje: „a húsvét ünnepe előtt Jézus tudta, hogy eljött az ő ideje, hogy átmenjen a világból az Atyához, mert szerette övéit, akik a világban voltak, mindvégig szerette őket. A vacsora alkalmával, amikor az ördög már szívébe sugallta Júdásnak, az iskarióti Simon fiának, hogy elárulja őt, Jézus fölkelt a vacsorától, letette felsőruháit, fogott egy kendőt és maga elé kötötte. Azután vizet öntött a mosdótálba, és mosni kezdte a tanítványok lábát, majd megtörölte a kendővel, amely a derekára volt kötve” (Jn 13,1-5) Megmondta nekik, hogy szeretetének nagy jele volt ez, és ugyanezt kell tenniük nekik is. Ezek után igen elszomorodott és így szólt: „Bizony, bizony mondom nektek: Egy közületek elárul engem. A tanítványok egymásra néztek, mert zavarba jöttek, hogy kiről mondja” (Jn 13,21-22) János Péter intésére Jézus keblére hajolva megkérdezte és Jézus ennyit mondott: „Az, akinek a bemártott kenyérdarabot adom”(26) Így ketten megtudták, hogy Júdás az. A kenyérdarabbal együtt Júdásba szállt a sátán. Jézus ennyit szólt még: „Amit teszel, tedd meg gyorsan!”(27)