Cserháti Ferenc: Hívő elvárások és csalódások

Cserháti Ferenc, a külföldi magyarok lelkipásztori ellátásával megbízott esztergom-budapesti segédpüspök Magyar Kurír számára írt virágvasárnapi gondolatait olvashatják.

Virágvasárnapot, Jézus dicsőséges jeruzsálemi bevonulásának ünnepét akár a hamis elvárások és a nagy csalódások napjának is nevezhetnénk. Az ünnepi liturgiában felszínre kerülnek Jézus kortársainak hamis elvárásai, vágyakozásai a Messiással szemben; felszínre kerülnek az emberi félreértések és csalódások, amelyeket ma is megtapasztalunk vallásos életünkben.

A virágvasárnapi körmeneten örömmel visszük a pálmaágakat, és máris húsvétra gondolunk, a feltámadás örömünnepére, amikor ugyancsak diadalmas körmenetet tartunk zászlókkal, csengőkkel és vidám énekléssel. Ilyenkor a győzelem mámorában ringatódzunk, alig számolunk a virágvasárnapi passióval, a nagycsütörtöki árulással, a nagypénteki keresztre feszítéssel, a nagyszombati gyásszal: a csalódásokkal és a hazugságokkal, a kínokkal, a szenvedésekkel, a könyörtelen halállal. Ki ne szeretné kitörölni életéből a nagycsütörtöki, a nagypénteki, a nagyszombati kegyetlen valóságokat: az árulást, a szenvedést, a halált? A legtöbben azt szeretnénk, ha virágvasárnap után rögtön húsvétra ébrednénk; ha Istennel elkezdett életünk csupa diadalút, fény és pompa lenne, amely a teljes életbe, a húsvéti feltámadás örömébe torkollik. A nagyheti szertartások gyér látogatottsága vajon nem annak jele, hogy csak vonakodva, kénytelen-kelletlen követjük Urunkat a keresztúton?! Szívesen vagyunk mellette a dicsőséges jeruzsálemi bevonuláson, de nem a kálvárián!

Jeruzsálem népe vajon milyen várakozásokkal kiáltozta a bevonuló Messiás király felé: „Hozsanna! Áldott, aki az Úr nevében jön!... Hozsanna a magasságban!” (Mk 11,10) A hozsanna héber szó eredetileg „Segíts hát!” kérést jelentett, amolyan „Segítség, segítség!” kiáltozást, csak később lett belőle üdvrivalgás: „Éljen, éljen!”, „Vivat, vivat” – „Salve”, „Üdvözölve légy!” kiáltozás. Több ezer évvel ezelőtt a nép a „Hosianna!” kiáltással várta az átvonuló és pénzt osztogató (dobálgató) nagy urak, fejedelmek segítségét. Napjainkban Isten ujjongó köszöntése helyett, ismét előtérbe került a „Segíts, hát, Isten!” kiáltozás; az Istent magasztaló, istendicsérő „hozsanna” helyett, az „Istenem, segíts”. A tömeg talán nem ezt kiáltja ma is tisztes távolból: „Segíts, hát, Isten, ha vagy?! Azért vagy, hogy segíts, ha kell! Istenem, segíts!”

Valamikor Jeruzsálem összesereglett lakóival együtt hozsannáztak az útszéli tömegben: a zelóták, a hitbuzgók, akik Isten nagy csatájára, döntő győzelmére, partizánharcuk sikerére vártak. Arra gondoltak, hogy itt az idő: „Most vagy soha!” Eljött, aki kiszabadítja a népet a rómaiak rabigájából, helyreállítja, újra felvirágoztatja Dávid, a nagy király legendás hírű birodalmát. A Messiás azonban csalódást okozott hamis elvárásaikban, hiszen az Ő országa nem e világból való. Ő nem azért jött, hogy helyreállítsa Dávid egykori birodalmát, hanem azért jött, hogy helyreállítsa Isten uralmát, Isten országát a földön. És ők ezt nem értették.

Az írástudók, a farizeusok gyanakvóan figyelték Jézus dicsőséges bevonulását Jeruzsálembe. Ők is várták az isteni szabadítást, de nem egy ilyen szurkolótábortól körülrajongott, ki tudja honnan jött tanítótól, akinek tulajdonképpen még rendes diplomája és megfelelő engedélye sincs a tanításra. Ők, a nagyok, a bölcsek az erős, hatalmas Megváltót várták, aki ismeri és tiszteletben tartja saját törvényeiket, nem forgatja fel az eddigi rendet, mint ez a körülrajongott vándorprédikátor! Csalódtak a Messiásban, mert nem felelt meg elképzeléseiknek, elvárásaiknak: nem szentesítette rossz szokásaikat.

Az „átlagpolgárok” ugyancsak tele voltak hamis várakozásokkal és elvárásokkal. A híres „csodadoktor”-t, a legjobb orvost keresték, akinek a praxisában „mindenki meggyógyul”. A jogfosztottak és károsultak ugyancsak kiáltoztak: „Hozsanna! Segíts, hát!”. Ők a „legfőbb bíró”-ra vártak, aki gyorsan elintézi vitás ügyeiket, megfékezi a karhatalmi szervek túlkapásait! Szavahihető politikust vártak, akinek szava éppúgy érvényes lesz holnap, mint ma; a jóléti minisztert keresték, aki ügyesen és jól megszervezi majd a közellátást, hiszen Jézus több ezres hallgatóságát már többször is ingyen kenyérhez juttatta! Az eszményi királyt keresték benne, a jólét, az új és rózsás korszak megteremtőjét! Csalódniuk kellett, mert Jézus Isten országát hirdette, a megváltást: „Aki utánam akar jönni, vegye fel keresztjét!” Ezt mondta, és hogy hordozza, ahogyan ő is tette, hordta, viselte keresztjét, míg végül lelkét is kilehelte rajta. Buzdította őket: imádkozzatok és dolgozzatok!

A tanítványok ugyancsak tele voltak hamis elvárásokkal. Ők személyesen is ismerték Mesterüket és nagy fellépéseinek, tetteinek, csodáinak is tanúi voltak. Számukra már egészen világos lehetett, hogy Jézus az Úr fölkentje. A jeruzsálemi diadalmas bevonulást látva, azt remélték, hogy elérkezett az idő és Jézus a templom főterén kikiáltja Isten országát, a Krisztus-hívők nagy birodalmát. Talán még valamiféle jézusi, nagy „keresztény” államról is ábrándoztak, miniszteri tárcákról, amelyeket maguk között már szépen el is osztogattak. Valamiféle hatalomátvétel lebeghetett szemük előtt, amelyet okosan, diplomatikusan, simán, lehetőleg mindenféle kellemetlenség, nagy veszteség nélkül Jézus fog végrehajtani! Nem számoltak Jézus szenvedésével és kereszthalálával, a nagypéntekkel!

Az Urunk dicsőséges jeruzsálemi bevonulásának emlékére tartott körmeneteken a legtöbben büszkén menetelünk dicsőséges Királyunk oldalán. Elvárásaink azonban alig különböznek hitbeli őseink egykori elvárásaitól. Az ünnepeken hívő lélekkel dicsőítjük Istenünket, hozsan­názunk, de valójában „Segíts, hát, Istenünk!”-et kiáltozunk, segítségére számítunk, mindennapi előnyöket várunk Tőle. A megbízható partnert, a biztos „szerződő felet” keressük, akire aztán bátran ráhagyatkozhatunk. Jussanak csak eszünkbe jámbor szokásaink! Ha Isten megsegít, vagy átsegít a vizsgán, a megpróbáltatásokon, akkor ígérünk neki egy pár ezrest (Ft), vagy jobb esetben néhány Miatyánkot és Üdvözlégyet?! S aztán azt is elvárjuk Tőle, szinte előírjuk Neki, hogy meghallgasson! Ha nem ezt teszi, felhánytorgatjuk Istennek, hogy kudarcok értek, elveszítettük állásukat, pedig „vallásosan éltünk”! Felhánytorgatjuk Neki, hogy rosszul sikerült a házasságunk, pedig fiatal korunktól arra készültünk és azért imádkoztunk, hogy szép legyen a családi életünk. Gyermekeinket vallásosan neveltük, ma mégsem hallgatnak Istenre! Minden másképpen alakult az életünkben, mint szerettük volna, pedig mindig vallásosak voltunk, hittünk és imádkoztunk! Isten mégsem adta meg elvárásaink beteljesedését. A gyógyíthatatlan betegségek, kínok és fájdalmak idején feltör bennünk a keserűség: Hát ezt érdemeltük Istentől? Hol marad az isteni jóság, igazságosság és irgalom? És még sorolhatnám.

Virágvasárnap a hamis elvárások és a nagy csalódások napja lenne? Emberi vágyaink és elvárásaink korlátlanok, és ezek csak gyarapodnak. „Emberi bölcsességgel” soha sem tudjuk kielégíteni azokat. A sír szélén, az elmúlás és halál láttán nincs kielégítő emberi magyarázat és válasz. Jézus igéi a keresztre mutatnak és választ ígérnek: „Krisztusnak szent keresztje győzedelmi zászlónk, amellyel megszerezte üdvünket Megváltónk” (H 60,2). „Krisztus mindannyiunkért, bűnösökért vállalta a halált, és példájával arra tanít, hogy nekünk is hordoznunk kell azt a keresztet, amelyet a test és a világ rak azok vállára, akik a békét és az irgalmasságot keresik” (GS 37). Jézus Krisztus megtapasztalta emberi életünk ellentéteit: tudta mi a magasság és mélység, az öröm és a szenvedés. „Szolgai alakot öltött, kiüresítette önmagát, és hasonló lett az emberekhez [...]. Megalázta magát és engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, s minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr” (Fil 2,6–11). A miértek azonban tovább kínoznak, csak nehezen értjük a kereszt misztériumát, megváltásunk szent jelét. Azt várnánk, hogy Isten erősnek, hatalmasnak mutatkozzon, mi pedig mindig és mindenütt megtapasztaljuk dicsőséges mindenhatóságát. Nem ez történik. Ellenkezőleg: Jézus ismételten elénk áll kereszttel a vállán, mintegy „keresztezi” elvárásainkat, az égre, az örök életre, a túlvilágra mutat. Rámutat arra, hogy hozzá hasonlóan vállalnunk kell a keresztet, mert ez életünk velejárója és Vele megtaláljuk életünk értelmét, célját, beteljesedését, annak minden nyomorúsága, törékenysége, csalódása, nagypénteki drámája, a halál ellenére is. „Arra tanít minket, hogy az ember tökéletesedésének, és következőleg a világ átalakításának alaptörvénye az új parancs: a szeretet” (GS 38). Életünk Krisztussal, még a nagypénteki katasztrófa, a nyomorúságos emberi keresztek ellenére is, a dicsőségbe torkollik. A szégyen fája Jézus Krisztus által üdvösségünk szent jelévé változott, és fennkölten hirdeti, hogy Isten szereti az embert és üdvösséget kínál neki.

Dietrich Bonhoeffer protestáns teológus mondta halála előtt, mielőtt kivégezték bátor keresztény tanúságtételéért: „Isten nem feltétlenül teljesíti kívánságainkat, de feltétlenül beteljesíti nekünk adott ígéreteit”. Ehhez viszont el kell fogadnunk, hogy a keresztény élet valóságához, a virágvasárnapi, húsvétvasárnapi diadallal együtt, hozzátartozik a nagycsütörtöki, a nagypénteki, a nagyszombati kudarc is. Még akkor is, ha erre lelkünk felsír, felzokog és keserűen kérdezi: Miért? Miért van az, hogy a kereszt útja vezet a dicsőségbe? Miért van az, hogy „In cruce salus” – a keresztben az üdvösség, és „In hoc signo vinces” – e jelben győzni fogsz?

Romano Guardini, a világhírű müncheni teológus vallomása: „Miért kell szenvednünk, Uram? Miért kell szenvednünk, amikor minden a boldogságra és alkotásra hív? Miért halunk meg? Miért kell eltávoznunk? Miért kell elmennünk, ha igazán még nem is éltünk? Miért kell odaadnunk azt, ami oly értékes számunkra? Ezekben a kérdésekben az emberi bölcsesség csődöt mond. Csak a keresztben találjuk meg a választ: 'A búzamag, ha el nem hal, egyedül marad.' Minden szenvedésünk, minden áldozatunk és halálunk is: mennyei vetemény. Ha Isten akaratával egyesülünk, belőle élet keletkezik, számunkra és mások számára is.”

Virágvasárnap a keresztények vidáman lengetik a pálmaágakat és örvendező szívvel énekelik: „Hozsanna Dávid Fiának! Áldott, aki az Úr nevében jön! Hozsanna a magasságban!” (Mt 21,9). Megvallják, hogy Jézus az ég és föld dicsőséges királya, híven kiáltják: „Jézus, a mi királyunk”, bár nincs neki se koronája, se kardja; ékessége a töviskorona, napi parancsa: „Tedd vissza hüvelyébe kardodat” (Mt 26,52).