Virágvasárnap

Az Úr bevonulása Jeruzsálembe

Virágvasárnappal kezdődik a nagyhét. Az igen fontos hét, amelynek minden napján Megváltónk köré csoportosul hívő népe, hogy szenvedésének kínjait és feltámadásának dicső örömét együtt éljük át vele. Ahol a hely és az idő engedi, a templomon kívül gyülekezik a hívők serege. Piros színű ornátusban oda vonul segédkezőivel a szertartást végző pap. Közben énekelnek: „Megváltó Királyunk elébe megyünk, méltó tisztelettel Urunkhoz legyünk. Hozsannát kiáltson néki minden hív, dicsérettel áldást mondjon nyelv és szív!” (Ho 77,1) A körmenet célja, hogy lélekben kövessük Urunkat ünnepi útján. Ő az Olajfák hegyének keleti lejtőjéről indult Jeruzsálem felé. Előre küldött két tanítványt: „Menjetek a szemközti faluba. Amint beértek, találtok egy megkötött szamárcsikót, amelyen ember nem ült még soha. Oldjátok el és vezessétek ide. Ha valaki kérdezné tőletek, hogy miért oldjátok el,mondjátok azt, hogy az Úrnak van rá szüksége”: (Lk 19,30-31) Jézus pontosan úgy készül ünnepélyes bevonulására Jeruzsálembe, ahogyan  a fogságból hazatért zsidóknak megjövendölte Zakariás próféta (Kr.e. 520 körül): „Felette örvendezzél Sion leánya, ujjongj Jeruzsálem leánya,:íme bevonul hozzád királyod, igaz ő és megszabadít; szegény ő és szamáron ül, szamárkanca  fiatal vemhén”: (Zak 9,9) A tanítványok ruhájukat terítették a szamár hátára. Jézus így ült fel rá. Az előtte haladók a ruhájukat az útra terítették. Jézus győzelmes királyként vonult át az Olajfák hegyén a főváros felé. A nép hálával ünnepelte rengeteg csodáját köszönve: „Áldott a király, aki jön az Úr nevében, (Zsolt 118,26) Békesség a mennyben, és dicsőség a magasságban”. (Lk 19,38) Érthető volt a nép lelkesedése. Zakariás írása idején már száz éve nem volt a zsidóknak királya. Most Jézusban a messiási jövendölések beteltek, így látták kortársai. Igaz, ők földi uralkodót vártak benne, de végül is nem tévedtek, mert halálával megszerzi a jogot, hogy a „királyok királya és az uralkodók ura” legyen (Jel 19,16). „A tömegből néhány farizeus azt mondta neki: Mester, intsd le tanítványaidat! Jézus azt felelte: Mondom nektek, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak megszólalni!” (Lk 19,40) A farizeusok részben attól féltek, hogy a Sionról jól odalátnak a római helyi őrség őrszemei, láthatják a lobogó pálmaágakat, és ez a királyi győzelem jele szokott lenni, hallhatják már a tömeg zúgását, amint hozsannáznak: félő, hogy lázadást szimatolnak és támadni kezdenek. De a farizeusokat bánthatta az irigység is, hiszen a főtanács ellenséget látott Jézusban. A nép királyként ünnepelte tovább az Urat, és vonult, vitte az elérkezett Messiást a fővárosba, hiszen a királynak ott a helye. Isten a Fiának megadta a méltó dicsőséget. Ez még nem a végső megdicsőülés volt, hiszen néhány nap múlva ugyanez vagy hasonló tömeg fogja ordítani Pilátus előtt a főtanács parancsára: „Feszítsd meg őt!” Ellenségei nagypénteken diadallal szemlélik majd keresztre feszítve a Názáreti Jézust, azt könyvelve el, hogy meghalt, örökre eltűnt a történelem porondjáról. Ők akkor még nem tudták, amit Jézus működése elején elmondott egy öreg, tisztességes farizeusnak: „Ahogyan Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy kell majd az Emberfiának is fölemeltetnie, hogy mindannak, aki hisz, örök élete legyen őbenne” (Jn 3,14-15)  És itt, a bevonulás végén azoknak is megmondja az  igazságos sorsot, akik nem hisznek benne: „Bárcsak te is felismernéd legalább ezen a napon, ami békességedre szolgál! Most azonban el van rejtve szemed elől. Mert jönnek napok, amikor ellenségeid körülvesznek sáncokkal, bekerítenek és szorongatnak mindenfelől. Földre tipornak téged és gyermekeidet, akik benned laknak; nem hagynak benned követ kövön, mert nem ismerted föl látogatásod idejét.” (Lk 19,42-44) Jézus sírva mondta ki ellenségei ítéletét, bár nem érdemelték meg. Az ige közvetlenül Jeruzsálemnek szólt, de vonatkozik Jézus minden ellenségére.