Az Irgalmasság Szent Éve 117.

Tegnap még reménykedtem. Még mondhattam azt, hogy ilyen nem történhet meg! Ma már nem. Ma már a döbbenet, a végtelen csalódottság, az értetlen fájdalom miatti légszomjtól való fuldoklás lesz az enyém, miközben idegesen kapkodok, hogy valamibe meg tudjak kapaszkodni. Mindennek vége? Ennyi volt?! Próbálom összeszedni gondolataimat, mi az, amiket mondott, mi az, amiket tett? Mi az, ami emlékem Tőle, ami némi reménykedésre, bizakodásra ad okot a számomra? Most minden, amit emlékemben fel tudok Vele kapcsolatosa idézni, hallatlan értékké lesz számomra!

Én az vagyok, aki vele töltöttem életem utóbbi éveit. Vele lehettem! Számomra az ’ez után’ nem jelentheti ugyanazt, mint azoknak, akik elítélték. De nem jelentheti az ’ez után’ azt sem, mintha mi sem történt volna, mintha nem is élt volna itt, közöttünk, velünk, és mintha semmit sem mondott volna. Tulajdonképpen, Jézus, egészen más volt, mint bárki közülünk. Valójában kicsoda Ő? Mi történt, ami ennyire megráz, felkavar, kizökkent, és ekkora űrt hagy maga után?

Rá kell döbbennem arra, hogy ez a nap valami egészen újat hoz az életbe! Tulajdonképpen mióta Jézus belépett az életembe, minden nap valami újat, valami meglepőt, valami szokatlant, valami eddig nem ismert dolgot mutatott meg a számomra. Jelenlétében lenni mindig végtelen nagy biztonságot jelentett. Valahogy úgy voltam a jelenlétében, mintha mindig is hiányzott volna a számomra. És most vége, megszakadt. Ráadásul így, ilyen képtelen és értelmetlen módon. Úgy érzem, hogy felkészített arra, minden nappal arra, hogy ma képes lehessek végre egy döntést, a magam döntését meghozni: felelősséget vállalni azért, hogy ez után mit és miért akarok tenni! Tiltakozás csupán, hogy nem akarok azokkal közösséget alkotni, akik Őt elítélték, vesztét akarták? Nem. Persze, az is kell, hogy megerősítsen elhatározásomban, hogy folytatni akarom azt, amire Ő mutatott példát. De hogyan?

Mától, senki sem mondhatja azt, hogy nem tudom ki az a Jézus! Mától én nem mondhatom azt, hogy én nem ismerem azt a Jézust! Mától azt kell mondanom, hogy nem élhetek már úgy, mint aki nem ismerte Jézust! Jézus bennem él tovább! Jézus rám bízott valamit! De mit bízott rám? Mi az, ami az övéből lett az enyém, és amitől én, mától más vagyok?

Ha nincs Jézus, mert meghalt, mert nem tudtam megakadályozni azt, hogy meghaljon, akkor szükségem van a hiányára! Szükségem van arra a csendre, arra az Űrre, melyet betölthet az, Aki bennem van általa! Hallgatni akarom, és tisztázni magamban, hogy mi maradt bennem Belőle. Hogy ne azt halljam, amit hallani akarok, hanem azt, Aki Ő, Aki a változást akarja, az Atyával egyként. Aki szétválasztani akarja bennem a jót a rossztól, hogy a jóra bírjon!

Eddig azon elmélkedtem, hogy kiknek adatott meg az, hogy Jézussal találkozhassanak, és kik voltak azok, akiket Jézus látogatott meg.

Ma egy újabb felismeréssel gazdagodom! Ma azoknak a napja jött el, akik maguk dönthetnek arról, hogy közösséget vállalnak-e Jézussal, vagy sem. Illetve, ez nem is ilyen egyszerű kérdés. Mert a döntés minőségén is sok múlik. A döntés minősége pedig a személy egyéniségétől függ. Az elkötelezett és állhatatos döntéstől a langyos, és laza, megalkuvó és kompromittáló döntésen keresztül vezet egészen a dühödt, elutasító, sőt üldöző, pusztító elutasításig is.

Ráadásul, ez a hozzáállásunk Húsvétról Húsvétra változhat is! Nincs állandósult állapot. Én az ember, változó vagyok, megtérhetek, és megtagadhatok mindent és bármit! Egyedül az Isten az állandó, és örök, el nem téríthető elszántságában, Benne már minden megtörtént, és történésben van, éppen ezért megmásíthatatlan! Részéről a megváltásom végbe ment, áldozata örök, az én válaszomra vár: elfogadod?

Nem mindenki, csak azok, akiket Isten osztályrészéül választott, lesznek azok, akik magukénak tekintik a megváltás örömét! Új életre hív meg Isten! Igent mondok rá? Képes vagyok egy tudatos, és végleges döntést meghozni, vagy még időt kérek Istentől?

Hova mennék Uram! Jó nekem Nálad lenni, még akkor is, ha ezért meg kell szenvednem. Ámen