Évközi 22. hét vasárnap
Amikor
magunkról gondolkodunk, népszerűségünk és sikereink csúcsán vagy éppen
sorozatos kudarcainkkal szembesülve, elsősorban nem magunk körül kell keresnünk
a viszonyítási pontot, hanem belül, létezésünk mélyén, szívünk legbensejében.
Mert igaz, hogy egyszeriek vagyunk és megismételhetetlenek, Isten tervében
mással nem helyettesíthetők, ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lennénk
pótolhatatlanok valamely szolgálatban és felválthatók az élet egyik vagy másik
területén. Éppen ezért nem formálhatunk jogot semmilyen tisztségre, rangra,
pozícióra, nem sajátíthatunk ki munkakört, nem gondolhatjuk magunkat az igazság
egyedüli letéteményesének. Amink van – tehetségünk, anyagi lehetőségeink,
kapcsolataink –, mind felülről valók, s a közösség szolgálatára adattak, nem
pedig arra, hogy bárki fölé helyezzük magunkat általuk.
Nincs
mit szégyellni azon, hogy mindent úgy kaptunk, s azon sem, ha nem közvetlenül
az Úristentől, hanem egymás kezén keresztül kaptuk. Az eredetiség látszata is
egyfajta csábítás, mintha nem apánk és anyánk fia vagy lánya volnánk, mintha
nem úgy volnánk összerakva másokból – igaz, páratlan, soha nem volt és soha nem
lesz összeállításban –, mintha nem kellett volna és nem kellene folyamatosan
tanulnunk, mintha önmagunk erejéből képesek lennénk bármire is. (Ez még a
legnagyobb zsenikről sem mondható el, akikben az ősöktől örökölt tehetség olyan
fokon koncentrálódott, hogy robbant, sőt a legtöbbször éppen ők azok, akik nem
győzik elégszer megköszönni mindazt, amit kaptak – Istentől és az emberektől
egyaránt.)
Urunk Jézus, add nekünk, kérünk, hogy ne csak
külsődlegesen, ajkunkkal tiszteljünk Téged, hanem mindent tegyünk szívből a Te
dicsőségedre, tiszteletedre és szolgálatodra, s a nekünk juttatott kegyelmet
leleményesen felhasználva legyünk eredetiek a szeretetben, embertársaink javára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése