Évközi 3. hét hétfő
A
halált az ítélet követi. Érzi ezt minden ember, ha szíve meg nem átalkodott. És
ezért nem is annyira a haláltól fél, mint inkább az ítélettől, ami a halálon
túl vár rá. Isten szent Fia valóban emberré lett, s úgy lépte át a halál
küszöbét, hogy irántunk való szeretetből magára tette az összes bűnt, amit
valaha is elkövettek és amit még el fognak követni, egészen a világ végéig.
Ezzel a kiáltással lépett be a mennyei szentélybe: „Atyám, bocsáss meg nekik,
mert nem tudják, mit cselekszenek.” Ezt a kiáltást még hallottuk. Ezután
meghalt: saját vérének áldozatával belépett a függöny mögé... Hogy ott, az Atya
színe előtt mi történt, az Húsvétkor lett nyilvánvalóvá, mikor a Feltámadott
megdicsőült testében megjelent az apostoloknak, és így szólt hozzájuk:
„Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer.” Az
ítélet így az isteni irgalom, megbocsátás egyszerre megszégyenítő és
felszabadító, felemelő pillanatává alakul át.
A
Szentlélek elleni bűn, vagyis az, amely nem nyer bocsánatot, éppen ezzel
kapcsolatos. Abban áll, hogy nem fogadjuk el az isteni irgalom mindenhatóságát,
vagy épp ellenkezőleg, azt gondoljuk, számíthatunk rá anélkül, hogy bűnbánatot
tartanánk. Mindkét esetben az történik, hogy kívül helyezzük magunkat Jézus
Krisztus egyszeri, örök áldozatának hatáskörén, elszakadva ennek az áldozatnak
szentháromságos valóságától.
Urunk Jézus, köszönjük Neked, hogy
megszabadítottál minket a haláltól való rettegéstől. Állj mellettünk
kegyelmeddel, hogy ha félünk is a szenvedéstől, amellyel az ebből a világból a
másikba való átlépésünk jár, mert akárcsak születésünk, ez az új születés is
szűk kapun át történik, eljussunk a szívből való megtérésre és az őszinte
bűnbánattartásra, s így ne kelljen félnünk az isteni ítélet kárhozatra vető
döntésétől.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése