Advent 4. vasárnap

Advent 4. vasárnap

A Szentírás tanúsága szerint a két rokon, Jézus és János majd csak harminc év múltán találkoznak, a Jordán partján, és akkor János ráismer Jézusra, felismeri benne az Isten Fölkentjét. Talán nem túlzás azt állítani, hogy ehhez a biztos és tévedhetetlen felismeréshez hozzásegítette őt az a születésük előtti, emberi szavakba nem önthető mélységes találkozás, melyről a mai Evangéliumban olvasunk. Akiknek édesanyja áldott állapotban gyakran áldozott, akiket már méhében hordozva felajánlott az Istennek, azokra Krisztus közelsége révén valamiképpen előre kiáradt a kegyelem. Itt kezdődik az egzisztenciális katekumenátus, melynek tartalma az ördögűzéstől a szavak nélküli tanításon át az isteni ölelésig terjed. Ez a még értelem előtti mélységes találkozás alakítja ki az emberi lélekben a készséget, hogy felnőttként majd Isten akaratát keresse, ami a vallásosság lényege.

Az örökkévalósághoz képest az egész földi élet olyan, mint egyfajta magzati lét, s majd csak a halál lesz a végső születés. Szeressünk ebben a magzati, homályos létezésben Jézus közelében lenni, anélkül, hogy látnánk őt. Időzzünk minél többször hosszabban-rövidebben az Oltáriszentség előtt, s maradjunk a Szent Szűz közelében! A Krisztust hordozó Mária közelségének tudata, lelki tapasztalata átjárja benső világunk mélyrétegeit, és megízlelhetünk valamit abból az örömből, mely a Keresztelő osztályrésze volt Erzsébet méhében.

Segíts, Urunk, hogy ennek a Hozzád való közelségnek csöndes, mégis erőteljes, kisugárzását tudjuk adni gyermekeinknek minden karácsonyi ajándéknál értékesebb ajándékként. Add, hogy még magzatkorú gyermekeink is megérezhessék, hogy milyen fontos számunkra a Veled való meghitt együttlét, melyből mély, nem evilági öröm fakad; s hogy már megszületett és öntudatra ébredt gyermekeink lelkében is táplálni tudjuk az isteni életet azáltal, hogy nem csupán tanítjuk őket, szokásokat és szabályokat adva át nekik, hanem mindennapi élő, bensőséges kapcsolatban vagyunk Veled.

Advent 3. hét szombat

Advent 3. hét szombat

Az Örökkévaló hozzánk szóló szerelmes énekéhez csak olyan válasz illik, amely szeplőtelen, tiszta emberi szívből fakad. Ilyen Mária hálaéneke, a Magnificat, melyet estéről estére elénekelünk a Vesperásban. Ahogy az isteni Vőlegény, úgy a szeplőtelen Jegyes élete és éneke is egy, mert bennük nincsen hasadás szó és tett között. A Magnificat első szava az imádás kifejezése. Itt még nincs semmilyen kérés, sem köszönet, sem engesztelés. A magasztalás által törékeny emberségünk a transzcendens, az örökkévaló Isten színe elé emeltetik, s Isten fönségétől elragadtatva az ő tekintetével nézünk magunkra, hogy alacsonyságunkon, kicsinységünkön túl átérezzük Isten minden érdemünk nélkül ránk áradó szeretetét.

Majd következik a hálaadás. Velünk is nagy dolgokat művelt a Hatalmas: a keresztségben az isteni természetben részesített, az áldozásban Krisztus-hordozóvá tett, és kinyilatkoztatásával minden emberi értelmet meghaladó tudást tárt fel előttünk. Azután a történelemre tekintünk, és Isten hatalmas, ítéletes tettein, amellyel az ellene lázadó ember látszatvilágát felforgatja, illetve a nemzedékről nemzedékre kinyilvánuló isteni irgalmasságon keresztül kirajzolódik előttünk az üdvtörténet mindent magába foglaló ragyogó íve.

„Ó, népek Királya, s mindnyájuk vágyakozása, te Szegletkő, két népet egybefoglaló: jöjj el, és mentsd meg az embert, kit a porból alkottál!” Ó, Jézus Krisztus, minden nép Királya, aki után vágyakozik minden ember, akár eljutott az igaz hitre, akár szívének jóakaratában még csak keres téged! Sóvárogva Terád szomjazik és csak Benned nyerhet beteljesülést minden tiszta vágy, hiszen egyedül Te vagy mindnyájunk üdvössége, a Szó, mely tökéletesen megegyezik tartalmával, a Szó, mely egyben teremtő tett is, a Szó, melyben az Atyaisten végső üzenetét kimondta. Hálát adunk Neked, hogy ledöntve a válaszfalat zsidó és pogány között összekötötted a közel és a távol lévőket, s így az Egyházban együtt dicsérhet téged minden ember irgalmasságodért és hűségedért. Mentsd meg hát népedet, jöjj el közénk, és üdvözíts bennünket!

Advent 3. hét péntek

Advent 3. hét péntek

Szerelmünk, aki örök szeretettel szeretett bennünket, a mi emberi testünket vette fel. Senki nem lett és nem lehet emberré értünk, csak ő, az élő Isten örökkévaló Fia. Már itt áll a házunk falánál... Nemsokára benéz a teremtés rácsos ablakán a mi emberi világunkba, és tekintetével épp minket: engem és téged keres. Ó, édességes, szentséges, egyetlen Megtestesülés! Hogyan lehetséges, hogy az keres bennünket, akinek senki és semmi sem hiányzik a boldogságához? Hogyan lehetséges, hogy az jön el hozzánk, aki mindent betölt jelenlétével? Miként lehetséges, hogy itt nézelődik az ablakon át minket keresve, ő, aki átlátja a mélységeket, és a kerubok fölött trónol?

Ha nekünk lenne csupán szükségünk az ő jelenlétére, akkor is eljönne hozzánk, de lám, ő maga is szomjazik a mi szeretetünkre, hiszen nemcsak Istennek és Úrnak nevezi magát, hanem Vőlegénynek. Már szól is hozzánk a szerelem kifejezhetetlen gyöngédségének hangján: „Nézd, elmúlt a tél...” – nem a természetben, hanem a kegyelemben, hiszen éppen attól szép a mi Karácsonyunk, hogy a benső tavasz a tél közepén bontakozik ki.

„Ó, Napkelet, örök Fény sugara, igazság Napja, jöjj el, s világosíts meg minket, kik sötétben ülünk, a halál árnyékában!” Ó, Jézus Krisztus, felkelő Napunk és Világosságunk! Ha Te nem világítasz, lelki sötétségben s a halál árnyékában ülünk, ha a Te igazságod nem ragyog, csak ködben tévelygünk, ha a Te szereteted melege nem sugárzik, fázunk, és erőt vesz rajtuk a csüggedés. Te vagy a Fény a Fényből, Világosság a Világosságból, aki az isteni örök fényesség sugarát hoztad el a földre. Benned felragyogott nekünk az Atya örök terve, és feltündöklött a beteljesülés fénye. Ne engedd, hogy a megigazulatlanság alvilági árnyai között bolyongjunk s lelkünk a halál hatalmában maradjon, hanem világosítsd meg szívünk sötétségét, adj bátorságot, hogy viszonozzuk szerelmes közeledésed, jöjj el közénk, és üdvözíts bennünket!

Advent 3. hét csütörtök

Advent 3. hét csütörtök

Ácház királyt látszólag az alázat és az istenfélelem készteti arra, hogy ne kérjen jelet Istentől, valójában azonban éppen ellenkezőleg: azért nem akar jelet kérni, mert megvan a saját politikai elképzelése, s egyáltalán nem szeretné, ha Isten ebbe beleszólna. Az Istenre hivatkozás tehát vallási máz csupán, mely keményszívűségét, Istentől való elfordulását leplezi. Istent azonban nem lehet megtéveszteni: ő akkor is ad jelet, ha a király nem kér belőle. Igaz, az ő jelei nem olyanok, hogy kényszerítő erejű, vitathatatlan bizonyítékul szolgálnának minden ember számára. Nem azért, mert gyöngék és erélytelenek: éppen belső erejükből fakad, hogy nem rontják le az ember szabadságát. Minden esetben felhívást közvetítenek, döntésre szólítanak, az isteni tervben való szabad részvételre, együttműködésre hívnak.

A legragyogóbban ez az angyali üdvözlet jelenetében tűnik ki, ahol Isten egy leány kezébe teszi le az emberiség és az egész világmindenség sorsát. Erre a jelre méltó választ csak a romlatlan, bűn előtti embert megtestesítő Mária adhatott, aki nem kért igazoló jelet az angyaltól, mint Zakariás Keresztelő János születésének hírüladásakor, csupán az isteni akarat megvalósulásának módjára kérdezett rá, majd feltétel nélkül igent mondott.

„Ó, Dávid kulcsa, Izráel házának jogara, ki megnyitsz és nincs, aki bezárja, bezársz és nincs, ki megnyitja: jöjj el, és vidd ki a börtönből a bilincsbe verteket, kik sötétben ülnek, a halál árnyékában!” Ó, Jézus Krisztus, Dávid kulcsa! Te vagy a kulcs, mely értelmet ad a világtörténelemnek – segíts, hogy ahol ajtót nyitsz, oda belépjünk, és valódi megértésre jussunk! Te vagy a kulcs, mely megnyitja börtönünk zárait – tekints reánk, kiket fogva tartanak saját terveink és elképzeléseink, állhatatlanságunk és bűneink! Te vagy a kulcs saját magunkhoz is – segíts megnyitnunk Neked, amikor kopogtatsz lelkünk ajtaján! Te vagy a kulcs, mely kinyitja nekünk a menny kapuját – jöjj el közénk, és üdvözíts bennünket!

Advent 3. hét szerda

Advent 3. hét szerda

Foganás, áldott állapot és világra szülés – az anyaság misztériuma különös fényt kap ezekben a napokban. A Szentírásban szereplő meddő asszonyokat: Sárát, Ráchelt, Mánoah feleségét, Hannát és Erzsébetet azonban Isten különleges módon kárpótolta, mert nemcsak elvette szégyenüket, visszaadva nekik a teremtéskor kimondott isteni áldást, hanem fiaikat isteni küldetésre választotta ki a nép körében, hogy még bőségesebb áldás hordozói legyenek. Előképek ők, annak bizonyságai, hogy az Úr a természet rendje fölött is hatalommal bír, s bár a kövekből is tudna fiakat támasztani magának, mégis inkább azt választja, hogy az anyai méltóságot magasztalja fel.

S ez leginkább abban mutatkozik meg, hogy nem mondott le arról, hogy szent Fia is édesanyától szülessen, testesüljön meg. Szűz Mária esetében ugyanakkor az isteni közbeavatkozás még csodálatosabb, mert ő nem meddő, az Úr – amint a bűntől is előre megóvta – a természet rendjét mintegy megelőzve indítja el méhében Isten Fiának földi életét. Ő az a fügefa, amely már kora nyáron gyümölcsöt hoz, holott még nincs itt a gyümölcsérés ideje. Zárt kert, egy darabka az elveszett paradicsomból, ahová egyedül Istennek van szabad bejárása.

„Ó, Jessze gyökere, ki jelként állsz a népek között, kit látván, a királyok megnémulnak, kire a népek vágyakoznak: jöjj el, és szabadíts meg minket, már ne késlekedjél!” Ó, Jézus Krisztus, Jessze gyökere és sarja! Mint valóságos embernek, Neked is vannak őseid, kik nemzedékről nemzedékre átörökítették emberi tested anyagát és alkotóelemeit. Már ősatyánk, Ábrahám sejtjeiben hordozott Téged, s génjeid ott rejtőztek Dávid atyjának, Jesszének testében, hogy amikor elérkezett az idők teljessége, Édesanyád, Dávid leánya a Szentlélektől fogantatva világra szüljön Téged. Szenteld meg, kérünk, és tedd gyümölcsözővé adventi készületünket, hogy buzgó várakozásunk és vágyakozásunk által mi is Krisztus-hordozókká legyünk, és cselekedeteinkkel a világra szüljünk Téged. Te pedig teljesítsd be szent néped, az Egyház vágyakozását: jöjj el közénk, és üdvözíts bennünket!