A lourdesi Szűz Mária ünnepe

A lourdesi Szűz Mária ünnepe, a betegek 22. világnapja

Lourdes

elmélkedés első rész

Apró gyerekkoromban nagyon szerettem templomba járni. A főajtón belépve jobbra, a torony aljában ott állt a Lourdes-i Szűzanya szobra. Előtte egy kislány-szobor térden állva feszülten figyelt a Szűzanyára. Eléje térdelt szülőfalum jámbor népének apraja-nagyja. Amikor tizenöt évesen a ferences Mária rendtartomány noviciát házába indultam unokaöcsémmel együtt, a Lourdes-i barlang elől vettük életünk új útirányát. Bucsuszentlászló is Mária-kegyhely, tehát ott is Édesanyánk fogadott. Két év múlva a szovjet-orosz front elől Esztergomból hazaküldtek bennünket elöljáróink. A Lourdes-i Szűzanya a régi szeretettel várt ránk a torony alatti barlangban. Akkor még nem sejtettem, hogy félév múlva a kivonuló német katonák a feje fölötti harangozó szobába hordják a rengeteg dinamitot. Megnyugtatásul annyit árultak el, hogy a torony felső részét le kell dönteniük, mert a torony a környék legmagasabb dombján áll, és a negyvennyolc méter magas toronyból a gaz ellenség harminc-negyven km-re is ellenőrizni tudja a magyar és német csapatok mozgását. Hittük is, nem is, de minket szerzetesnek neveltek, csak jót-tevésre. Este kilenc óra után kizavartak bennünket a kolostorból a domb takarásában lévő futóárokba. Óriási dörrenés. Ma is hallom, érzem. Másnap szovjet katonák között rohantunk a romok közé. A torony tövéig összeomlott. Porrá törte a Lourdes-i Szűzanyát a kis Bernadette-el együtt. A falu ősi kegyszobrát a távoli kegykápolnából idejekorán bementettük a kolostorba, és ott elástuk gondosan. Ezt miért nem tudtuk megmenteni? Pár hét múlva ünnepélyes menetben vittük vissza kápolnájába a kegyszobrot, az épen maradt Fájdalmas Anyát. A falu akkori bírója, Rákár János bácsi mondott ki egy történelmi nagy igazságot: „Isten annyira szeret minket, segesdieket, hogy a saját házát áldozta föl, hogy a mi házainkat megmentse a pusztulástól”. A Szentlélek szólt belőle. Nekem pedig most a vigasztaló gondolatot adja: a Lourdes-i Mária-jelenések célja az volt, hogy a kis Bernadette gyermeki közvetítésével indítson el egy világot mentő vezeklő hadjáratot. A segesdi Lourdes-i szent szoborcsoportot áldozta föl 1945. március 29-én este, hogy szülőfalumat és egész hazámat megmentse a végleges pusztulástól, amikor már majd a pusztulás gödre nyitogatja száját. Csupán két év telt el a szörnyű élmény után. Érettségi után Esztergomból Szombathelyre költöztettek bennünket, hogy ott végezzük el a teológiai főiskolát. A nyári szünetben magiszterünk, Szabó Elek atya felajánlotta, hogy a helyi filmszínházban nézzünk meg egy nagyon értékes filmet. A címe: Bernadette. A Lourdes-i jelenésekről szól. Ma is emlékszem erre a szívemet-lelkemet egekig emelő élményre. Akkor még nem ismertem Franz Werfelt, a világhírű írót, akinek üldözött életében az isteni kiválasztottság tragédiája volt kegyelmet kereső regényeinek témája (Halljátok az Igét, a Músza dag negyven napja, Az elsikkasztott mennyország, Bernadette). Hazaérve a kolostorba, olyan lelkesülten beszéltem élményemről a magiszter atyának, hogy szó nélkül leemelte könyves polcáról és nekem adta elolvasni a Bernadette magyar fordítását. Később magam is megszereztem, életem egyik legnagyobb kincse lett. Kölcsönadtam szívesen. Megtörtént, hogy évekig nem kaptam vissza, mert sok-sok kézben forgott, szét is nyúzták, be is köttették újra. Első alkalommal, amikor kék útlevelet kaptam nyugati körútra indultunk Sill Aba atyával. Ennek a végcélja természetesen Lourdes volt. A szent helyek közelében nem kaptunk szállást. Föl kellett mennünk egy környező hegyre, a Ferences Missziós Nővérek fogadtak be bennünket pár napra. Sötét este érkezett fel velünk a taxi. A szálláskeresésben nem volt időnk lent körülnézni. A kilenc órai körmenet hangja betöltötték a hegytetőt. Rohantunk ki a kertbe, hátha látunk is valamit. A homályból egy aranyos hang szólt felénk: Venez! Jöjjenek ide közelebb! Ott a hegytetőn két jótevőre leltünk, akik Lourdes szerelmesei voltak, és kalauzaink lettek az áldott városban.

A év február 10.

Mesterek, mivel tanúságtevők

Jézus látható alakban nem maradhatott vég nélkül a földön. Beteljesítette a mennyei Atya akaratát megtanította az embereket minden igazságra, ami szükséges, hogy Istennek jó gyermekei lehessenek. Ez után szenvedett és meghalt értünk, hogy minden kegyelmet megszerezhessen, ami az üdvösségre szükséges. Mindent bevégezve fölment Atyjához a dicsőségbe, elfoglalta trónját emberi természetében is. Helyet készít mindenkinek, aki életével méltónak mutatkozik a mennyei boldogságra. Minden le van ugyan írva ezekről a tényekről, de az emberekhez nehezebben jut el az írás, nem is tudott sokáig, most sem tud mindenki írni-olvasni. De ha tud is, akkor is szívesebben veszik az emberek az élő szót a tanításra, mert az nem holt betű, hanem a szó viseli a beszélő meggyőződését is. Ez tehát tanúságtétel. Jézus mennybemenetele előtt ezért adta parancsba apostolainak: „Ezek az igék, amelyeket elmondtam nektek, amikor még veletek voltam, hogy e kell teljesednie mindannak, ami meg van írva rólam Mózes törvényében, a prófétákban és a zsoltárokban. Akkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az Írásokat. Úgy van megírva, hogy a Krisztusnak szenvednie kell, és harmadnapon feltámadnia halottaiból. A nevében megtérést kell hirdetni a bűnök bocsánatára Jeruzsálemtől kezdve minden népnek. Ti tanúi vagytok ezeknek”(Lk 24,44-48)Az apostolok utódai a püspökök és a papok. A pappá szentelésben megkapják a hatalmat, küldetést és kegyelmeket, hogy Jézus akarata beteljesedjék. Ezért figyelik őket az emberek, vajon komolyan veszik-e, amit hirdetnek. Isten igazságát jól kell ismerniük, okosan előadniuk, és azokat templomon kívül is megvallaniuk. A szeretet dolgában ki kell állniuk a gyengék és rászorulók mellett, ha szükséges, vagyonuk vagy életük kockáztatásával is.

A év február 9.

„Jézus kijött a zsinagógából, és elment Simon és András házába"

Jézus megkezdte messiási küldetését. Ennek keretében nem maradhatott a közösség imaházában, a zsinagógában, mert ott nem találkozhatott mindenkivel, akikhez küldetése szólt: az elveszett bárányokkal, a sántákkal,bénákkal,betegekkel, és az ördögtől megszállottakkal. De más célja is volt a zsinagóga szomszédságában, álló házban: föl kellett készítenie tanítványait, különösen a jövendő első pápát küldetésére. Simonnak már első találkozásuk alkalmával új nevet adott: Kéfás, amely latinul petra-t, magyarul sziklát jelent. Mivel a petra nőnemű szó, férfi személynévként Petrus formában volt alkalmazható. Ettől kezdve Jézus sokoldalúan mutatta be választott utódjának majdani tennivalóit. Nem király leszel, aki palotában lakik, a széltől is óvják, hanem viharvert szikla, aki messziről látható, a sodródó bajbajutott belekapaszkodik, hajókat lehet hozzá kötni, és viharverten is évezredeket vészel át. Terád és utódaidra épül majd a kortársak társadalma, te leszel az idők eszmeváltozásaiban a változatlan alap, az igazság biztonsága. Jól figyelj tehát!„Simon anyósa betegen feküdt. Mindjárt szóltak is Jézusnak. Jézus odament hozzá, megfogta a kezét, és fölsegítette. Erre megszűnt a láza, és szolgált nekik”(30-31) Péter anyósának meggyógyítása már jelzés értékű: Jézus visszahelyezi eredeti küldetésébe: a szeretetszolgálatba.„Amikor lement a nap és beesteledett, odavitték hozzá a betegeket és a gonosz lelkektől megszállottakat. Az egész város ott szorongott az ajtó előtt”(32-33) Először a testi kínoktól szabadította meg a betegeket.Íme, egy tokéletes orvos, aki nem vizsgál, nem kérdez, nem szurkál, nem okoz újabb fájdalmakat, csak megérint kedvesen, és mindenki meggyógyul, aki eléje kerül.Péter figyel, tanul: segíteni kell mindenkin. Később majd társaival együtt megkapja a gyógyító erőt is. Nem sajátjaként, hanem Jézus nevében birtokolja. A gyógyításra végül szentséget alapít Jézus, hogy majd az utódok is segíteni tudjanak a betegeken. De gondol arra is, hogy minden bajnak a forrása a sátán. Ezért később „magához hívja a tizenkét tanítványát. Hatalmat adott nekik a tisztátalan lelkek felett, hogy kiűzzék azokat, és meggyógyítsanak minden betegséget és minden bajt”. (Mt 10, 1) a tanítványok akkor még nem sejtik, hogy Jézusnak ezekért a nagy ajándékokért szenvednie kell és meg is, kell halnia. De majd megtanulják, hogy Uruk a halált is legyőzi, és éltető ereje örökös marad Egyházában is. „Hajnalban Jézus nagyon korán kelt. Kiment a (házból), elment egy elhagyatott helyre, és ott imádkozott”. (Mk 1, 35) Atyjával megbeszéli küldetését, jelezve, hogy mindenkori tanítványai is csak Istennel kapcsolatban maradva tudnak eredményeket elérni az egyre betegebb világban. Aztán azt is jelzi, hogy nem marad Péteréknél huzamosabban, mert másoknak is hirdetnie kell az Isten jó hírét. Hatvan éve mai kényuraink mesterei azt hirdették: nem kell a betegek kenete! Vannak kiváló orvosaink és gyógyszereink. Ma: ne futkossatok orvoshoz, és ne egyetek annyi gyógyszert! Isten marad, Jézus marad, a papok maradnak, a szentkenet is marad. A pápaságot kétezer éve támadják önjelölt utánzatok. Ezek vagy eltűntek, vagy el fognak tűnni: Péter, pedig sziklaként él utódaiban. „Tartsd meg, Isten, Szentatyánkat, Krisztusnak helytartóját!” 

A év február 8.

Az Isten Lelke, mint a Messiás pecsétje.

A zsidó királyoknak adott rituális felkenés nem tette őket szentté. Sem igazságosságot, sem üdvösséget, sem békét nem tudtak teremteni. Ezért történhetett meg, hogy Izrael kettészakadásakor Dávid unokájával szemben tíz törzs fölött uralmat nyert Jeroboám hálátlanul szembefordult Jahvével. Úgy gondolkodott, hogy hiába lett tíz izraelita törzs királya, ha évente háromszor felmennek alattvalói a jeruzsálemi templomba ünnepelni, ott találkoznak, barátkoznak Júda és Benjamin utódaival, előbb-utóbb elszakadnak tőle, és visszatérnek Dávid házához. Ezért két templomot is építtetett, mindegyikbe állított egy-egy aranyborjút, hogy azokat tartsa Istenének a nép, ne kívánkozzék Jeruzsálembe. (1Kir 12,26-33) Mivel Isten kifejezetten utálta a bálványimádást, Jeroboám cselekedete felkentsége ellenére sem tudta megigazulttá tenni alattvalóit. A bálványoltáron papi funkciót végző király azonnali figyelmeztetést kapott egy délről jött prófétától, hogy súlyos vétkét megtorolja az Úr.(13,1-3) Az istentelenné vált király később embertelenné is lett. Udvartartásához egyre súlyosabb adókat vetett ki. Amikor alattvalói ezeket nem tudták fizetni, kölcsönöket kellett felvenniük, majd később elvitték földjüket és lakóházukat a hitelezők. Volt, aki rabszolgának adta el önmagát, hogy ennivalóhoz jusson. Ezek a kegyetlen igazságtalanságok Jahveh bosszúját követelték. A nép igazi megmentője az Istentől földre szálló Messiás. Ő nem külső olaj-kenést kapott, hanem benső kenetet. „Vessző kél majd Jessze törzsökéből, és hajtás sarjad gyökereiből. Rajta nyugszik az Úr lelke, a bölcsesség és az értelem lelke, a tanács és az erősség lelke, a tudásnak és az Úr félelmének lelke; és kedve telik az Úr félelmében. Nem aszerint ítél majd, amit a szem lát, és nem aszerint dönt, amit a fül hall, hanem igazságosan ítéli majd a gyengéket, és méltányosan dönt a föld szegényeinek érdekében; megveri a földet szája vesszejével, és ajkának leheletével megöli az istentelent. Igazságosság lesz majd derekának öve, és a hűség derekának kötője”.(Iz 11,1-5) A szentsátor megépítéséhez és felszerelésének elkészítéséhez nem voltak Egyiptomban kiképzett iparosok és művészek. Isten lelkétől kaptak megfelelő ajándékokat:„Azt mondta erre Mózes Izrael fiainak:Íme,az Úr név szerint meghívta Bezeleélt, Úrinak,a Júda törzséből való Húr fiának fiát. Eltöltötte őt Isten lelkével, bölcsességgel, értelemmel, tudással és minden ismerettel, az aranyból, ezüstből és rézből való munkák kigondolására és elkészítésére,kövek metszésére,fa faragásra.
Mindazt, amit mesterséggel el lehet készíteni, a szívébe adta. Ugyanígy Oliábnak, a Dán törzséből való Ahiszámek fiának is. Betöltötte mindkettőjüket bölcsességgel”. (Kiv 35,30-35) Izrael gondolkodásában később igen fontosnak bizonyultak Isten lelkének ajándékai, amelyek a jó uralkodást biztosították. Dávidban dicsérték az ismeretet és az istenfélelmet, Salamonban a tanácsot és erőt. Izajás szövege erre az istenáldotta uralkodásra utal: „Nem ártanak és nem pusztítanak szent hegyemen, mert tele lesz a föld Isten ismeretével, mint ahogy a vizek betöltik a tengert. Ez történik majd azon a napon: Jessze sarja a népek zászlajaként áll, őt keresik a nemzetek, és lakóhelye dicsőséges lesz”. Ahol így kormányoznak egy országot, az boldog lesz és szent.

A év február 7.

Az ószövetségi Izrael, mint Isten országa

A pátriárkák korában az élő Isten, aki megjelent Ábrahámnak, majd irányította Izsákot és Jákobot, nem jelezte nekik, hogy a belőlük származó új népnek királya is akar lenni. Amíg a többi népnél az éppen uralkodó királyok saját bálványaik helytartóinak számítottak, Izrael nem kapott biztatást, hogy majd az igaz Isten az ő különlegesen uralkodó királya lesz. Mózes a csipkebokor látomásban találkozik először érzékelhetően Istennel. Itt a nevét, lénye megfogalmazását kéri az Úrtól. „Isten erre azt mondta Mózesnek: Én vagyok az, aki vagyok. Aztán azt mondta: Ezt mondd Izrael fiainak: Az, Aki van, küldött engem hozzátok”. (Kiv 3,14) Isten tehát elmondja, hogy Ő nem volt és nem lesz, Ő öröktől fogva változatlanul van. Végtelen létét nem kapta, hanem öröktől fogva önmagától birtokolja. Minden más létező úgy kapja a létét tőle. Ő tehát forrása és létesítő oka minden teremtménynek, tehát mindennek Ura. Viszont még nem említi, hogy Izrael fiai, mint alakuló nép, neki különleges népe lesz, Ő pedig királyuk, uralkodójuk, irányítójuk lesz. Egyiptomból történt kivonulásuk után a pusztában Izrael néptömege lassan fejlődik rabszolga társadalomból öntudatos, szabad néppé. A népnek felelős és hatalommal rendelkező vezető, uralkodó kell. Amikor Mózest Isten negyven napon át a hegyen tanítja, árvának és gyámoltalannak érzik magukat a hegy lábánál veszteglő törzsek. Ezért kérnek „isteneket” Árontól: „Rajta, készíts nekünk isteneket, hogy előttünk járjanak! Nem tudjuk ugyanis, hogy mi történt Mózessel, azzal az emberrel, aki kihozott minket Egyiptom földjéről”. (Kiv 32,1) Egyúttal jelzik azt is, hogy Áront elfogadják pótvezérnek, de félő, hogy neki azzal az Istennel, akit Mózes képviselt, nincs igazán összeköttetése. Mózes keményen bünteti a lázadókat. Isten megkönyörül népén. Ott, a pusztában aztán érzékelik, hogy az ő népük Isten különleges birtokának számít. Ettől kezdve büszkén vallják: „Király lett az Úr! Fölségbe öltözött”. (Zsolt 93,1) Helytartója előbb Mózes, majd az ő halála után Józsue, de ők nem viselnek királyi címet. A következő korszakban az ellenségtől megmentő isteni küldötteket is csak bíráknak tartják. Ők átmeneti irányítók. Egyiküket, Gedeont, próbálják rávenni, hogy vállaljon állandó felelősséget felettük, Legyen király, de ő elhárította a felkérést: „Nem uralkodom rajtatok, s nem fog uralkodni rajtatok fiam sem: az Úr uralkodjék rajtatok”. (Bír 8,23) Szerinte az a jó állapot, hogy Istent tartják uralkodójuknak, és így nem áll fönn az a veszély, hogy Isten helytartója Isten helyére tör. Később Sámuelt, a prófétát és egyben utolsó bírót arra késztetik, hogy adjon nekik királyt, mint a többi nemzetnek is királya van. A méltatlankodó prófétát leinti az Úr: „Hallgass a nép szavára mindabban, amit neked mond, mert nem téged vetettek el, hanem engem, hogy ne én legyek a királyuk”. (1Sám 8,7) Az egymás után következő királyok viszont bálványozással sértették Izrael igazi királyát, az Urat. Ezért Isten megmutatja Izajásnak, hogy Ő milyen hatalmas Király, és az angyalokhoz hasonlóan hogyan kellene őt szolgálnia az embereknek. „Abban az esztendőben, amikor meghalt Uzija király, láttam az Urat, amint magas és kiemelkedő trónuson ült, és ruhájának uszálya betöltötte a templomot. Szeráfok álltak mellette; hat-hat szárnya volt mindegyiknek: kettővel befödték arcukat, kettővel befödték lábukat, és kettővel repültek. Az egyik így kiáltott a másiknak: Szent, Szent, Szent a Seregek Ura, betölti az egész földet dicsősége! Megrendültek a küszöbök alapjai a kiáltó hangjától, és a ház betelt füsttel. Ekkor így szóltam: Jaj nekem, végem van! Mert tisztátalan ajkú ember vagyok, és tisztátalan ajkú nép között lakom, mégis a Királyt, a Seregek Urát látták szemeim”. (Iz 6,1-5) a zsidók kultikus lírája ugyanezt hangsúlyozza: „Táruljatok fel, hatalmas kapuk, táruljatok fel örök kapuk, hadd vonuljon be a dicsőség királya! Ki az a dicsőség királya? Az erős és hatalmas Úr, a harcban hatalmas Úr. A seregek Ura, ő a dicsőség királya”.(Zsolt 24,7-8.10)

A év február 5.

Isten Országa a Bibliában

Iszonyatos gondokkal küszködik az emberiség. Minden tisztességes ember megoldást keres a bajok orvoslására. Ezt teszem én is. Mivel magyar ferences szerzetespap vagyok, és számomra mindhárom fogalom nagyon fontos, hitem és tudásom szerint gondolkodom erről az égető problémáról is. A Szentírás Isten könyve, Isten írott üzenete az emberiséghez. Számomra ez szabja meg a keresés forrását és kereteit. Jézus Krisztusnak vitapartnereihez intézett figyelmeztetését idézem: „Vizsgáljátok az Írásokat, hiszen azt gondoljátok, hogy azokban van örök élet számotokra. Éppen azok tesznek tanúságot rólam, ti azonban nem akartok hozzám jönni, hogy életetek legyen”. (Jn 5,39-40) Jézus Krisztus nyomán indulunk keresésünkben. Ő tovább irányítja tekintetünket: „Én nem tehetek magamtól semmit. Amint hallok, úgy ítélek, és ítéletem igazságos, mert nem a magam akaratát keresem, hanem annak akaratát, aki küldött engem”. (Jn 5,30) Jézus az Atya küldötte. Nyilvános működése kezdetén a názáreti zsinagógában Izajás próféta könyvtekercsét fogja kezében és olvassa a következő sorokat: „Az Úr Lelke van rajtam; azért kent föl engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, elküldött, hogy szabadulást hirdessek a foglyoknak és látást a vakoknak, hogy szabadon bocsássam a megtörteket, és hirdessem az Úr kedves esztendejét”. (Iz 61,1-2; 29,18; 58,6) (Lk 4,18-19) Milyen felemelő program! Akik addig vezetők voltak, a saját hatalmukat és gazdagodásukat szolgálták, ennek rendeltek alá mindent, gyakorlatilag elszedték a kiszolgáltatottak vagyonát részint kivetett adókkal, részint közönséges erőszakkal. Isten ezért időnként keményen büntetett, rendet teremtett, de az emberiség igazán a mai napig sem tudott kikeveredni ebből a mindig újraéledő csapdából. Jézus Názáretből Galilea tartomány tájait járta be. Szent Márk evangélista szerint így kezdte tanítását: „Betelt az idő, és elközelgett az Isten országa. Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban”. (Mk1,15) Mai magyar nyelven ez így hangzik: Elérkezett hozzátok Isten országa, amelyben újra Ő irányítja az emberek életét, Ő lesz az Uralkodó. Ez az evangélium, vagyis az örömhír, mert az Isten országa az igazság és a szeretet szellemétől áthatott közösségi élet. Ezért forduljatok Isten felé, igazodjatok az Ő irányításához. Higgyétek el, hogy ez az emberiség egyetlen útja a viszonylagos földi és az abszolút örök boldogsághoz. Akkoriban a világ népeinek legnagyobb része bálványimádó volt, ami gyakorlatilag a sátán imádását jelentette. Nagy kivétel volt magyar népünk következetes egyistenhite. Isten egy négyezer éve élt bálványimádó család hatvan éves férfitagját tisztelte meg hívó szavával, mondta el neki látomásban, hogy a bálványok tehetetlen anyagdarabok, az Isten viszont láthatatlan, végtelen, örök valóság. Ő az Élő Isten. Ábrahám hitt neki, és elfogadta ígéreteit: utódait nagy néppé teszi, és belőlük születik majd az egész emberiség Megváltója is. Az összes többi néphez hasonlóan Ábrahám is tudott az emberi nem eredetéről, az ősszülők bűnéről, Istentől való elszakadásukról, majd a bűnbánatuk után kapott ős-evangéliumról: „Ellenségeskedést vetek közéd és az asszony közé, ivadékod és az ő ivadéka közé: ő széttiporja fejedet, te pedig a sarkát mardosod”: (Ter 3,15) Ábrahám tehát kellett hogy jól értse a Megváltó eljövetelét, örömnek tartsa, hogy nemzetéből születik a földre, és kiragadja a népeket a sátán birodalmából, és visszavezesse őket Isten országába. Ábrahám népéből meg is született a Megváltó, aki nagykorúságot elérve hirdette meg, hogy elérkezett az Isten országa. Izrael népe a Sínai hegy alatt megkötött Ószövetség alapján Isten különleges népe volt. Ezt a zsidó nép zsoltárban mindig imádkozta: „Király lett az Úr! Fölségbe öltözött”. (Zsolt 93,1) Jézus mégis nekik is üzeni:„Menjetek Izrael házának elveszett juhaihoz! Menjetek és hirdessétek: Elközelgett a mennyek országa”.(Mt 10,6-7)

A év február 4.

„kitartással fussuk végig az előttünk álló küzdőpályát”

Pál apostol gondolatban végig vezetett a zsidó nép történelmén. Bemutatta sok hősüket, azok nagy küzdelmét, majd levonta a kellő következtetést: „Mindezek, akiket hitük tanúságtétele igazolt, nem nyerték el az ígéretet” (Zsid 11,39), mert nem érkezett el az ő idejükben a Messiás. Ez nekünk volt fenntartva: „Mert számunkra Isten valami jobbat rendelt, s ők nélkülünk nem juthattak el a tökéletességre”(40) Ez a jobb, amit mi megismertünk, hittünk benne, elfogadtuk és csatlakoztunk is hozzá, a beteljesült ígéret. Mi ismerhetjük az előkészületet, és birtokoljuk a befejezést.„Azért mi is, akiket a tanúknak ilyen nagy felhője vesz körül, tegyünk le minden terhet, és a minket, környező bűnt, kitartással fussuk végig az előttünk álló küzdőpályát”(12,1) a tanúknak nagy felhője kifejezés talán utalás a Sínai hegyet beborító hatalmas felhőre, amelyet a zsidók olyan rettegve figyeltek. Félelmük még erősödött, amikor Isten hangja mennyei harsonaként sorolta fel nekik a hitünk alapját, jelentő tízparancsolatot. Nekünk már a szövetség tanúi segítenek Isten akaratának egyre teljesebb ismeretére eljutni. Nekünk is szakítanunk kell a minket fenyegető bűnveszélyekkel, de minket már más fajta küzdőtér vár. A mi példánk, akit követnünk kell, már Jézus Krisztus. Ismerjük Őt, tanítását és életét is. Fülünkbe cseng istenségének kinyilatkoztatása után elmondott intelme:„Ha valaki utánam, akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl a keresztjét és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti életét énértem, megtalálja azt”(Mt 16, 24-25) a mi dolgunk tehát sokkal könnyebb, mint ószövetségi példaképeinké. Mi az Isten megtestesült Fiára tekintünk, nem a zsidó főpap mellén csillogó két drágakőre, az Urimra és a Tummimra, amelynek csillogásából kellett kiolvasniuk tennivalójukat.Mi „tekintsünk fel a hit szerzőjére és bevégzőjére, Jézusra, aki az előtte levő öröm helyett keresztet szenvedett, nem törődve a gyalázattal; és Isten trónjának jobbján ül”(Zsid 12, 2) a mi küzdőpályánk tehát a jézusi út: hitünk általános szabályai, az erkölcsi rend megtartása, emellett az egyéni sorsunk szenvedéseinek vállalása. Ennek a befejezése az örök üdvösség. A kereszténység általános biztonságot jelentett nekünk a történelem során. Ma azonban ezt vállalni nem mindig jelent megbecsülést. A levélíró bölcsen előre jelezte: az áhított öröm és tisztelet helyett Jézus nyomában nekünk is vállalnunk kell szenvedést és gyalázatot is a hitünkért. Az öröm és boldogság a befejezés után következik. Mindez ellentmondásnak tűnik, hogy a szenvedés és gyalázat beteljesült örömöt terem. Ezért figyelmeztet a levélíró: „Gondoljatok tehát őrá, aki a bűnösök részéről maga ellen ilyen nagy ellentmondást szenvedett el, hogy el ne lankadjatok, és lelketekben ne csüggedjetek. Mert még nem álltatok ellen a vérontásig a bűn ellen vívott harcban”(3—4) a mi nagy előnyünk, hogy Jézus példája mellett láthatjuk az első tanítványok meghívásakor működött óriási kegyelmeket. A Mester egyetlen hívó szavára otthagyta addigi életútját Péter és András, Jakab és János, és utánuk még nyolcan. Nem kell tehát attól tartanunk, hogy a magunk életútjának első, talán legnehezebb lépését bennünk nem követi a megfelelő kegyelem. 

A év február 3.

„Mert számunkra Isten valami jobbat rendelt”

A zsidó nép méltán volt büszke történelmi nagyjaira. Emberileg is kiváló egyének sorakoznak a Szentírás lapjain. Ami viszont ritka hőssé teszi őket, az a kegyelem. A kegyelem, Isten természetfeletti ajándéka emeli föl kétezer éves történelmük során a választott nép hőseit nagy nemzetek kiválóságai közé és fölé. A levélíró szerint ezek azok a személyek, „akikre nem volt méltó a világ”(Zsid 11, 38) Ezt a dicséretet, pedig ugyancsak a levélíró szerint azért érdemlik, mert „ezeket hitük tanúságtétele igazolt”(38) A szentíró rögtön elsőnek említi a választottak sorában Gedeont.„Izrael fiai ismét azt cselekedték, ami gonosz az Úr színe előtt, s azért ő hét esztendőre a mádiániták kezébe adta őket. Ezek annyira megnyomorgatták őket, hogy ők a hegyekben lévő üregeket és barlangokat meg az erdőket használták fel maguknak oltalmul. Miután Izrael befejezte a vetést, feljöttek a mádiániták, s az amalekiták meg a többi napkeleti nép, s felütötték nála sátraikat, és ahogy a vetés állt, mindent elpusztítottak Gáza bejáratáig, s semmi élelmiszert nem hagytak Izraelben, sem juhot, sem marhát, sem szamarat. Nyájastul, sátrastul jöttek fel, és úgy elleptek mindent, mint a sáskák, nem volt se szeri, se száma embereiknek, tevéiknek, amit értek, elpusztítottak. Izrael, pedig nagyon elszegényedett a mádiániták miatt. Ekkor az Úrhoz kiáltottak és segítséget kértek a mádiániták ellen”(Bír 6, 1-7) Isten prófétát küldött hozzájuk, aki figyelmeztette őket a múltukra és mostani hűtlenségükre, de segítséget ígért. Angyalt küldött egy Gedeon nevű zsidó férfihoz, aki emberalakban jelent meg neki. Gedeon éppen a kis megmentett gabonáját csépelte ki és tisztította a sajtóban, hogy észre ne vegyék az ország rablói. Az angyal mellette termett, és így köszöntötte őt: „Az Úr veled, hős vitéz! Gedeon megkérdezte tőle: Kérlek uram, ha velünk van az Úr, miért ért minket mindez?” (12_13) Aztán felemlegeti Isten régi csodáit. Az angyal viszont felszólítja őt, hogy menjen, űzze ki az ellenséget! Gedeon nem tudja, kivel beszél, de érezte, hogy nem egyszerű ember a vendége.Hívő ember volt, okos is, ezért próbát kért, jelet, hogy valóban természetfeletti segítséget tud adni a vendég. Így szólt: Hajnalban, amikor bőséges szokott lenni a harmat, legyen udvaromon minden száraz, csak egy köteg kitett gyapjú váljék harmatossá. A kérése teljesült. Közben azonban eszébe jutott, hogy egy kis csomag gyapjút könnyebb harmatossá tenni, azért új próbát kért: Most hajnalban legyen az egész szérű harmatos, egyedül a gyapjú maradjon száraz. Amikor ez is teljesült, Gedeon hittel telve összegyűjtötte Izrael egy részét és a mádiániták tábora közelében ütött tábort. Most azonban Isten adott jelet: Küldd haza, aki fél! Eltávoztak huszonkét ezren. Ötszáz is sok, mondta az Úr. Vidd őket a patakhoz, hogy lássam, ki hogyan iszik belőle. Aki nekifeküdt kényelmesen, azt küldd el. Háromszázan ittak tenyerükkel felkapva a vizet. Ez a háromszáz férfi kísérte Gedeont a következő éjjel. Egyik kezükben harsona volt, a másikban üres korsó, benne égő gyertya. Éjfélkor három oldalon körülfogták az alvó tábort, megfújták a harsonákat, összetörték a cserépkorsókat, és hangosan kiáltották:„Az Úrért és Gedeonért(7, 18) a felriadt ellenség egymást kaszabolta. Akik pedig továbbjutottak, azokat a Jordánnál várták Izraelita vitézek. Minden mádiánita meghalt.

Gyertyszentelő Boldogasszony

„fölvitték őt Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak”

Karácsonykor az angyalok voltak a kis Jézus első látogatói. Ők rótták le tiszteletüket a világ Királya előtt. Valamikor az idők kezdetén nekik mondta el a mennyei Atya a nagy újságot, hogy az idők múltán a teremtett világ legnagyobb ajándéka válik valóra: a második Isteni Személy emberként lép az emberek közé. Testvérük lesz, és így nemcsak a teremtmények ős-minta-oka, hanem minden teremtett tökéletesség betetőzője is. Ezt jöttek megnézni, és hódolni előtte emberségének, ahogy az angyalok nagy próbatételén ezt megígérték. Aztán szavukra hallgatva éjnek idején siettek hozzá a pásztorok a barlangistállóba. Ők is örömmel „találták meg Máriát, Józsefet és a jászolban fekvő kisdedet”. (Lk 2,16) Csupa öröm, kirobbanó öröm a kis Jézus születése minden hívő, minden jóakaratú ember számára. Másfél év múlva boldog napkeleti bölcsek jöttek Jeruzsálembe. Ezerkétszáz éves jó hír boldog ismerői látták meg csillagát napkeleten. Ez a beteljesült öröm mondja a kérdést a jeruzsálemieknek: „Hol van, aki született, a zsidók királya? Mert láttuk csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy hódoljunk neki”: (Mt 2,2) Eme látogatás elé kívánkozik a mai napujjongó öröme: „Mikor pedig elteltek a tisztulás napjai, Mózes törvénye szerit fölvitték őt Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak”.(Lk 2,22) Ezt a törvényt maga Isten hozta, hogy minden elsőszülött kisfiút oda kell ajándékozni Istennek, aki az élet szerzője. Ő el is fogadta a kis Jézust, a parányi Istenembert, amikor a szolgálatevő pap kivette a Szűzanya kezéből, és előírás szerint háromszor emelte a magasba. Nem hallotta senki, amit a kicsi Jézus súgott szíve mélyén: Eljöttem, Atyám, hogy teljesítsem akaratodat, amint a könyvtekercsben rólam írva van. Ezt akarom, én Istenem, törvényed szívemben van. (Zsolt 40,8-9) Senki nem sejtette, hogy ezt az egyetlen kisfiút nem jelképesen adták szülei Istennek. Ő a világért járó áldozat. Isten maga adja Fiát az összes ember üdvösségért szenvedésre és halálra. Jézus lényegében ezért jött közénk. A templomudvaron nyüzsgött a nép. Az ország minden zugából hozták a boldog édesanyák és édesapák az aznap negyven napos kisfiúkat. Még boldogabban adták volna kis ajándékukat, a báránykát vagy galambfiókákat, ha tudták volna, hogy kisfiaikat igazán ez a kisfiú váltja meg az örök haláltól. De az udvaron boldog szívvel figyeli a sok kisfiúcskát egy szent aggastyán, mígnem lelkében megszólal az Úr: Ő az, akire vársz, aki elveszi a világ bűneit. Azért könyörögtél hosszú ideje, hogy találkozz vele, mielőtt meghalsz. Nem akartad úgy elhagyni a földet, hogy ne találkozz vele. Te istenáldotta ember vagy, neked adatott az ígéret, hogy szemeddel láthatod majd az Üdvözítőt. Veled együtt ujjong Anna prófétaasszony is. És majd veletek örvend a hívő emberek sokasága, akik várják az Üdvözítőt. Ezért a Kisfiúért áll ma Istenhívő népe elé hálát adni. Sem nekik, sem fiacskáiknak nem kell a haláltól félniük, a kicsi Jézus az örök haláltól megmentett minden benne hívőt.

A év február 1.

„A hit pedig alapja annak, amit remélünk, bizonyítéka annak, amit nem látunk”

A gondolkodó ember bizonyságot keres arra, hogy helyesen ismeri-e meg a dolgokat, helyesen ítéli-e meg a nehezebben érthető problémákat. Nézzük meg, mit is jelent hinni? A fentebbi meghatározás nyilván igaz, hiszen szentírási szöveg. Megállja-e a helyét a filozofikus, kritikus gondolkodásban is? Az igazság megismerésének három útja van. Az első a tapasztalat. Az ismeretlen anyagi tárgyat, amely velem egy helyen van, biztosan megismerhetem az érzékszerveimmel: szememmel látom, fülemmel hallom, kezemmel tapintom, orrommal szagolom, nyelvemmel ízlelem. Az asztalról meg tudom állapítani, hogy fából készült. Ez a megismerési mód közös az állatokéval. A megismerés második módja az elsőn nyugszik: ez a következtetés. Ez már szellemi síkon történik: az érzékszervekkel szerzett tapasztalatot felhasználva az értelmemmel megállapítom, hogy ha az asztal anyaga fa, akkor ugyanolyan anyag, mint az udvaron vagy erdőn álló fák. A következtetés is biztos ismeretet ad. A harmadik módra akkor van szükség, ha a megismerni kívánt dolog nincsen velem egy helyen, nem lehet megtapasztalni, így a következtetésnek nincsen alapja. Van viszont valaki, aki ismeri azt a dolgot, az illető megbízható, megmondja nekem is, én pedig elfogadom igaznak az ő közlését. Ez a hit. Az egyszerű életben számtalanszor alkalmazzuk. Szinte minden ismeretünk erre épül, mert a legtöbb dolgot ezzel a módszerrel ismerjük meg. A földrajz, az írás-olvasás, történelem. hit nélkül elképzelhetetlen. Ha Isten benső életéről tudni akarunk valami biztosat, csak a hitre alapozhatunk. Ez „a hit alapja annak, amit remélünk, bizonyítéka annak, amit nem látunk”. (Zsid 11,1) Ennek a hitnek ragyogó példáit sorolja fel Pál apostol. Mindenek előtt Ábrahám hitére csodálkozik és csodálkoztat rá minket is. Ábrahám bálványimádó volt, mint az akkori emberek többsége. Nem tapasztalhatta meg az élő Isten erejét, mint korábban Noé, akit felszólított az Isten a hajóépítésre, hogy megmeneküljön és megmentse családját meg az állatokat a vízbefulladástól. Hitt Istennek, de hite viszonylag rövid idő múlva igazolást nyert a vízözön beköszöntével. Ábrahámnak úgy kellett hinnie hatvan évesen, hogy majd valamikor születik fiad, tőle majd nagy nép származik, és még a Messiás is az ő családjának szülötte lesz.Felesége, Sára is hitében nyert erőt, hogy agyon idős asszony korában foganja és szülje meg a megígért fiút.Úgy éltek és haltak meg, hogy az ígéretekből alig teljesült valami. A hívő Ábrahám ezért lett nemcsak a zsidó nép és a Megváltó ősapja, hanem Isten ígérete alapján minden hívőé is, és „benne nyert áldást a föld minden nemzetsége” (Ter 12,3) Hite koronája pedig az az utolsó próbatétel volt, hogy felnőtt fiát, a várva-várt Izsákot egészen elégő áldozatul kérte tőle az Úr. Nemcsak az volt a súlyos próba, hogy mondjon le róla, saját kezével ölje meg, égesse hamuvá, hanem azt is el kellett hinnie, hogy ez a fiú holtából feltámadva is élni fog, betölti küldetését, hiszen Isten ezt így ígérte. Jutalmul jött az angyal, véget vetett a próbatételeknek. Ő pedig a hit hőseként ismert az egész világon. (17-19) Ezt a hitet várja tőlünk is Isten.

A év január 31.

Zsid 10,32-39; Mk 4,26-34

„Miután megvilágosodtatok, a szenvedések kemény küzdelmét álltátok ki”

Milyen jó még olvasni is az evangéliumokban arról, hogy Urunk Jézus nyilvános működése kezdetén megszólított kemény munkában szorgoskodó férfiakat, mint Simon Pétert és testvérét Andrást, kicsit odébb a tenger partján Jakabot és Jánost, majd a vámnál dolgozó Mátét,akik felkeltek, otthagyták családjukat, feladták kenyérkereső munkájukat és követték Jézust. Boldogan vallották, hogy ők a Názáreti Jézus tanítványai.Kicsit később Jézus nekik is feltette a kérdést: „és ti kinek tartotok engem? Simon Péter válaszolt: Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia”Mt 16,15-16)a kitűnő válaszra Jézus azonnal kitűnteti Pétert: „Boldog vagy, Simon,Jónás fia, mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én Atyám, aki a mennyekben van. És mondom neked: Te Péter vagy, és én erre a kősziklára fogom építeni egyházamat, s az alvilág kapui nem vesznek erőt rajta. Neked adom a mennyek országának kulcsait. Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyekben is, és amit feloldasz a földön, fel lesz oldva a mennyekben is”. (17-20) Csodálatos percek! De eme boldogító kinyilatkoztatás után, hogy Jézusnak új egyháza lesz, ennek vezetői, sőt alapja az apostolok lesznek, Jézus azonnal hozzáfűzi: neki „Neki Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, főpapoktól és írástudóktól, meg kell, hogy öljék, és harmadnapra föl kell támadnia. Péter erre félrehívta őt és kezdte lebeszélni: Távol legyen ez tőled, Uram! Ez nem történhet meg veled. Ő azonban elfordult, és azt mondta Péternek: Távozz tőlem, sátán! Botrány vagy nekem, mert nem isten dolgaival törődsz, hanem az emberekével”.(21-23) Aztán azonnal kiterjeszti ezt a szenvedésvállalást minden követőjére: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl a keresztjét, és kövessen engem”Amikor Jézus már a mennyben volt, a megkeresztelteket levélírónk ugyanerre tanítja: „Emlékezzetek vissza a hajdani napokra, amikor, miután megvilágosodtatok, a szenvedések kemény küzdelmét álltátok ki, s részint gyalázásokban és szorongatásokban látványul szolgáltatok, részint pedig azoknak, akikkel így bántak, társai lettetek. Mert részetek volt a folyok szenvedésében, és javaitok elrablását is örömmel viseltétek, tudva, hogy jobb és maradandóbb javatok van. Ne veszítsétek hát el b bizalmatokat, mert nagy lesz ennek a jutalma. Béketűrésre van szükségetek, hogy Isten akaratát megtegyétek, s elnyerjétek az ígéretet.Mert még egy kis idő, s az, aki eljövendő, eljön, és nem késik. Az én igazam a hit által élni fog, de ha meghátrál, a lelkem nem leli benne kedvét”, írják a próféták.Mi azonban nem vagyunk a meghátrálás gyermekei a romlásra, hanem a hité az élet elnyerésére”(Zsid 10,32-39)

A év január 30.

„Jézus vére által bemegyünk a szentélybe”

Átelmélkedtük, hogy az áronita papok napi áldozatukkal nem tudták a bűntől megtisztítani az embereket, Jézus viszont egyetlen áldozatával tökéletes tisztulást nyújtott minden bűnösnek. Ennek a megtisztulásnak köszönhetjük, hogy kinyílik számunkra a mennyország. Ezt ugyan egyelőre a bizalom, vagyis a remény által birtokoljuk, de ez éltető erő: „Mivel tehát bízunk abban testvérek, hogy Jézus vére által bemegyünk a szentélybe, amelyet nekünk, mint új és élő utat a függönyön, azaz a saját testén át megnyitott” (19-20), ez a remény nem csalhat meg. Jézus ugyanis az utolsó vacsorán kifejezetten állította: „Ne nyugtalankodjék szívetek. Higgyetek Istenben, és bennem is higgyetek. Atyám házában sok hely van. Ha nem így volna, mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni számotokra? És ha már elmentem és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek”. (Jn14,1-3) Ehhez a saját testén át nyitott nekünk utat, mint ahogy az ószövetségi szent sátor függönyét is örökre kettészakította. Újabb hasonlattal is segít a titkot megérteni: Az ószövetségi főpap évente egyszer belépett a szentek szentjébe az idegen vérrel, megmutatta népének a jövendő lehetőséget a hívők belépésére is. Jézus minket már magával visz: „és mivel van főpapunk Isten háza fölött, járuljunk hozzá igaz szívvel a hit teljességében, hintsük meg és tisztítsuk meg szívünket a rossz lelkiismerettől, és mossuk le testünket tiszta vízzel”. (Zsid 10,21-22) Itt nyilván a hitről, a bűnbánatról és a keresztség szentségéről van szó. Ezek a kegyelmek a földi életben érhetők el, Jézus erről beszélt apostolainak az Olajfák hegyén, amikor mennybemenetele előtt búcsúzott tőlük: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül, aki pedig nem hisz, az elkárhozik”. (Mk 16,15-16) a földi előkészülethez tartozik továbbá a remény erényének gyakorlása. Reméljünk Jézus ígéretében, vagyis erősen bízzunk a földi élet nehézségei között is abban, hogy Jézus kegyelmeivel erőt ad kitartani mellette, majd értünk jön életünk végén. Mindezt meg is kell külsőleg vallani az emberek előtt: „Tartsunk ki rendületlenül reménységünk megvallása mellett, mert hűséges az, aki az ígéreteket tette”. (Zsid 10,23) a hit és a remény mellé sorakozzék a harmadik isteni erény is: „és figyeljünk egymásra, hogy szeretetre és jótettekre buzduljunk”(24) Gondoljunk arra a nagy beszédre, amelyben Jézus az utolsó ítéletet ismerteti hallgatóival. A mennyországra hívottaknak felsorolja az irgalmasság cselekedeteit, amelyet az Ő kedvéért tettek földi életükben (Mt 26,34-36) Különben is az emberi életet Isten az igazság és a szeretet gyakorlására rendelte. „Szeretet az Isten, és aki a szeretetben marad, Istenben marad, és az Isten őbenne”. (1Jn 4,16) Ez a legbiztosabb mérce. Az örökké tartó boldogság megszámlálhatatlan sokaság közösségében lesz egyéni birtokunk. Ezért kell már a földi életben is biztosítani a vallásos életközösségi jellegét. Ennek formája a közös szentmise és más áhítatgyakorlatok. Ne hanyagoljuk el, mint ahogyan igen sokan teszik. Hazánkban katolikus testvéreink 80-85 %-a vasárnaponként sem jár szentmisére. A mennyei boldogság nem bevezető gyakorlatokból áll, hanem befejezése a földi életnek.

A év január 29.

„Áldozatot és ajándékot nem akartál, de testet alkottál nekem”

Szent Pál tovább fejtegeti, hogy Jézusnak, a Melkizedek rendje szerint való örök főpapnak kiválóbb küldetése van, mint az áronita papoknak. Rá mutat arra, hogy az ószövetség véres áldozatait messze felülmúlja Jézus egyetlen áldozata, amellyel Urunk eltörölte a világ összes bűnét. A törvényt mindennél jobban tisztelő régi zsidó rabbik valószínűleg megdöbbentek, amikor Dávid király súlyos bűnét siratta, és ezt írta: „Uram, nyisd meg ajkamat, hadd hirdesse szám dicséretedet! Hiszen nem kedveled a véres áldozatot, ha égő áldozatot hozok, nem tetszik neked. A töredelmes lélek áldozat Istennek, a töredelmes, alázatos szívet, Isten, nem veted meg”. (Zsolt 51,17-19) Úgy vélték, hogy Jeruzsálem pusztulása a bűnök büntetése ugyan, miatta rombolták le az áldozatok helyét, a templomot is, de ha újra felépítik, akkor Isten megint szívesen fogadja az ősi áldozatokat, hiszen Ő rendelte el azokat a Sínai hegy alatt. Ezért Dávid zsoltárához hozzáfűzték: „Tégy jót, Uram, jóságodban Sionnal, hogy felépüljenek Jeruzsálem falai. Akkor majd kedvedet leled az igaz áldozatban, ajándékokban, egészen elégő áldozatokban. Akkor majd fiatal bikákat tesznek oltárodra”. (Zsolt 51,20-21) a Zsidókhoz írt levél szerzője viszont kifejti: „Mivel tehát a törvényben a jövendő javaknak csak az árnyéka van meg, nem a dolgok valóságos formája, ugyanazokkal az áldozatokkal, amelyeket évről-évre szünet nélkül bemutatnak, sohasem teheti tökéletesekké azokat, akik bemutatják. Nemde felhagytak volna az áldozatok bemutatásával, ha az áldozatok bemutatói egyszer s mindenkorra megtisztultak volna, és nem volna többé bűntudatuk. De éppen ezek az áldozatok emlékeztetik őket minden évben bűneikre. Lehetetlen ugyanis, hogy bikák és bakok vére bűnöket töröljön el. Ezért mondta, amikor a világba jött: Áldozatot és ajándékot nem akartál, de testet alkottál nekem; az égő- és engesztelő áldozatok nem tetszettek neked. Akkor azt mondtam: Íme, eljövök! A könyvtekercsben meg van írva rólam, hogy megtegyem, Istenem, a te akaratodat”. (Zsid 10,1-7) Ezek a gondolatok ellenkezni látszanak egymással: „Először azt mondja: az áldozatokat és ajándékokat, az égő- és engesztelő áldozatokat nem akartad, nem tetszenek neked, amelyeket a törvény szerint mutatnak be”.(8) Amikor Isten elrendelte ezeket az áldozatokat, akkor sem úgy gondolt rájuk, mint önmagukban értékes, bűntörlő eszközökre, hanem kezdettől fogva előképnek szánta valamennyit. Mind Jézus áldozatára mutatott rá, Ezért mondja ki később maga a megtestesülő Ige: „íme, eljövök, hogy megtegyem a te akaratodat. Megszünteti az elsőt, hogy a helyébe a következőt állítsa. Ezzel az akarattal szenteltek meg minket Krisztus Jézus testének egyszer történt feláldozása által”. (9-10) Ha emberek álltak volna elő a történelem folyamán, hogy elég volt a zsidó szokásokból, mi majd szebbet és hatékonyabbat ajánlunk fel Istennek, nyilván tiltakozni lehetne ellene: Az Ószövetségben Isten rendelkezett az áldozatok formájáról, ezt később emberi akarat nem írhatja felül. De a terv öröktől fogva Istené, és az Atya meg a Fiú közös szeretetének nagy műve az emberek tökéletes megváltása. 

A év január 28.

„Áldozatot és ajándékot nem akartál, de testet alkottál nekem”

Szent Pál tovább fejtegeti, hogy Jézusnak, a Melkizedek rendje szerint való örök főpapnak kiválóbb küldetése van, mint az áronita papoknak. Rá mutat arra, hogy az ószövetség véres áldozatait messze felülmúlja Jézus egyetlen áldozata, amellyel Urunk eltörölte a világ összes bűnét. A törvényt mindennél jobban tisztelő régi zsidó rabbik valószínűleg megdöbbentek, amikor Dávid király súlyos bűnét siratta, és ezt írta: „Uram, nyisd meg ajkamat, hadd hirdesse szám dicséretedet! Hiszen nem kedveled a véres áldozatot, ha égő áldozatot hozok, nem tetszik neked. A töredelmes lélek áldozat Istennek, a töredelmes, alázatos szívet, Isten, nem veted meg”. (Zsolt 51,17-19) Úgy vélték, hogy Jeruzsálem pusztulása a bűnök büntetése ugyan, miatta rombolták le az áldozatok helyét, a templomot is, de ha újra felépítik, akkor Isten megint szívesen fogadja az ősi áldozatokat, hiszen Ő rendelte el azokat a Sínai hegy alatt. Ezért Dávid zsoltárához hozzáfűzték: „Tégy jót, Uram, jóságodban Sionnal, hogy felépüljenek Jeruzsálem falai. Akkor majd kedvedet leled az igaz áldozatban, ajándékokban, egészen elégő áldozatokban. Akkor majd fiatal bikákat tesznek oltárodra”. (Zsolt 51,20-21) a Zsidókhoz írt levél szerzője viszont kifejti: „Mivel tehát a törvényben a jövendő javaknak csak az árnyéka van meg, nem a dolgok valóságos formája, ugyanazokkal az áldozatokkal, amelyeket évről-évre szünet nélkül bemutatnak, sohasem teheti tökéletesekké azokat, akik bemutatják. Nemde felhagytak volna az áldozatok bemutatásával, ha az áldozatok bemutatói egyszer s mindenkorra megtisztultak volna, és nem volna többé bűntudatuk. De éppen ezek az áldozatok emlékeztetik őket minden évben bűneikre. Lehetetlen ugyanis, hogy bikák és bakok vére bűnöket töröljön el. Ezért mondta, amikor a világba jött: Áldozatot és ajándékot nem akartál, de testet alkottál nekem; az égő- és engesztelő áldozatok nem tetszettek neked. Akkor azt mondtam: Íme, eljövök! A könyvtekercsben meg van írva rólam, hogy megtegyem, Istenem, a te akaratodat”. (Zsid 10,1-7) Ezek a gondolatok ellenkezni látszanak egymással: „Először azt mondja: az áldozatokat és ajándékokat, az égő- és engesztelő áldozatokat nem akartad, nem tetszenek neked, amelyeket a törvény szerint mutatnak be”.(8) Amikor Isten elrendelte ezeket az áldozatokat, akkor sem úgy gondolt rájuk, mint önmagukban értékes, bűntörlő eszközökre, hanem kezdettől fogva előképnek szánta valamennyit. Mind Jézus áldozatára mutatott rá, Ezért mondja ki később maga a megtestesülő Ige: „íme, eljövök, hogy megtegyem a te akaratodat. Megszünteti az elsőt, hogy a helyébe a következőt állítsa. Ezzel az akarattal szenteltek meg minket Krisztus Jézus testének egyszer történt feláldozása által”. (9-10) Ha emberek álltak volna elő a történelem folyamán, hogy elég volt a zsidó szokásokból, mi majd szebbet és hatékonyabbat ajánlunk fel Istennek, nyilván tiltakozni lehetne ellene: Az Ószövetségben Isten rendelkezett az áldozatok formájáról, ezt később emberi akarat nem írhatja felül. De a terv öröktől fogva Istené, és az Atya meg a Fiú közös szeretetének nagy műve az emberek tökéletes megváltása. 

A év január 27.

„Ő, aki halálával megszabadított az első szövetség alatt történt törvényszegésektől”

Az ószövetségi főpap minden évben egyszer beléphetett a szent sátor Szentek szentjének nevezett, függönnyel elzárt titkos részébe. Ez az egyszeri belépés minden éven figyelmeztetés volt a választott nép számára, hogy jön majd az idők teljességében a megígért Messiás, a Melkizedek rendje szerinti örök főpap, aki egyetlen áldozatot hoz a nép bűneiért, a saját vérét ontja értük, és ezzel a minden más áldozatnál kiválóbb ajándékkal kiengeszteli Istent. Ezzel kiérdemli, hogy ne a zsidó szent sátor Szentek szentjébe lépjen be, amely az igazinak, a mennyei Isten-házának előképe csupán, hanem az eredetinek, a nem kézzel, hanem Isten teremtő erejével épített mennyei szentélyébe. A mai levélrészlet tovább viszi a gondolkodó ember lelkét a titkok megismerésének útján. „Mert Krisztus nem kézzel alkotott szentélybe lépett be, amely a valóságnak csak jelképe, hanem magába az égbe, hogy most Isten színe előtt megjelenjék értünk: nem is azért, hogy gyakran föláldozza önmagát, mint ahogy a főpap évről-évre bemegy a szentélybe idegen vérrel; különben gyakran kellett volna szenvednie a világ kezdete óta, így pedig egyszer jelent meg az idők teljességében, hogy áldozatával eltörölje a bűnt”(Zsid 9,24-26) Az Ószövetség kifejezetten elmondja ezt Dániel könyvében: 
„Gábriel, az a férfi, akit az előbbi látomásban láttam, gyorsan hozzám repült és megérintett az esti áldozat idején. Hogy megmagyarázza, így szólt hozzám: Dániel, máris eljöttem, hogy megmagyarázzam neked a dolog értelmét. Amikor imádkozni kezdtél, elhangzott egy szózat, s én eljöttem, hogy tudtodra adjam, mert te kedvelt férfi vagy: figyelj tehát a szózatra és értsd meg a látomást. Hetven hét van kiszabva népedre és szent városodra, míg megszűnik a törvényszegés és véget ér a bűn, eltörlik a gonoszságot, és örök igazság támad, beteljesedik a látomás és jövendölés, s felkenik a Szentek Szentjét. Tudd meg tehát és értsd meg, annak a parancsnak kiadásától, hogy ismét felépüljön Jeruzsálem, a fölkent fejedelemig hét hét és hatvankét hét telik el, és viszontagságos időkben ismét felépülnek az utcák és a falak. Hatvankét hét múlva megölik a felkentet, és népe nem lesz többé, amely megtagadja őt”. (Dán 9,21-26) Krisztusnak ezt így kellett végbevinnie. Meg is tette: „És ahogyan el van határozva, hogy az emberek egyszer meghaljanak, és utána következik az ítélet, úgy Krisztus is egyszer lett áldozattá, hogy sokak bűnét elvegye”(Zsid 9,27-28) Jézus valóban így vállalt értünk minden előírást:„isteni mivoltában nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak, amelyhez mint zsákmányhoz ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette önmagát, szolgai alakot vett fel, és hasonló lett az emberekhez, külsejét tekintve úgy jelent meg, mint egy ember. Megalázta magát,engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig
.Ezért Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely minden más név fölött van, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd az égben, a földön és az alvilágban, és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus az Úr! Az Atyaisten dicsőségére”(Fil 2,6-11)

A év január 26.

"Az egész nép egy emberként összegyűlt a Víz-kapu előtti téren”

„Azokban a napokban, amikor a zsidók visszatértek a babiloni fogságból, az egész nép összegyűlt a Víz-kapu előtti téren. Akkor Ezdrás pap a gyülekezet elé tárta a Törvényt, a férfiak, a nők és mindazok elé, akik meg tudták érteni. A hetedik hónap első napja volt” A zsidó nép mögött keserves hetven esztendő állt. Éppen hetven éve történt meg a nagy csapás: Beteljesedett Jeremiás és próféta társai jövendölése: A népnek vezetőivel együtt meg kell bűnhődnie azért, mert elhagyták atyáik Istenét, bálványokat imádtak, az Úr templomát megszentségtelenítették pogány szertartásokkal, a szegény embereket elviselhetetlen adókkal sújtották, akik fizetni nem tudtak, azoktól elvették földjüket, ahol addig megtermelték családjuk számára az ennivalót. Ha ez sem volt elég a törlesztésre, kilakoltatták ősei házából. Isten akkor Babilon királyának, Nebukadnezárnak kezébe adta a fővárost. A győztes pogányok lerombolták a várfalakat, minden házat, az Isten házát is. A népet pedig rabszíjra fűzve Babilonba hajtották. Rabok voltak, szolgáltak a babiloniaknak.Isten a fogságban sem hagyta el népét. Két nagy prófétát rendelt melléjük: Dánielt és Ezekielt. Voltak más nagy embereik is, akik őrizték atyáik hitét. Közben gazdacsere is történt: Babilont elfoglalták a médek és perzsák. Amikor a kiszabott hetven éves fogság lejárt, Isten a perzsa királyt, Círuszt hangolta arra, hogy hazaengedje a zsidó népből azokat, akik menni akartak fővárost és országot építeni. Ezek a hazatértek jöttek össze a hetedik hónap első napján a romok mellé, az egykori Víz-kapu terére. A valamikor gyönyörű város romjain egy egészen új világot kellett létrehozniuk. Az a nép, amelyik visszatért, megokosodott a saját kárán. „Egybegyűlt az egész nép, mint egy ember” (1) A romok felett nincs helye senkinek, aki az erőket szétforgácsolja. Egy akarattal késztették Ezdrást, a tudós papot, hogy hozza elő az addig elkészült Szentírást, az Isten Törvénykönyvét, és olvassa fel mindenki füle hallatára. Az alap: Isten törvénye. Ezdrás olvasott. Hallgatták. Majd a nehezebb részeket magyarázták. Sokan siratni kezdték őseik vétkeit. Ezdrásék magyarázták: Most nem sírni kell! „Ez a nap az Úrnak, a ti Isteneteknek van szentelve. Ne szomorkodjatok hát és ne sírjatok!” (9)„Menjetek, tartsatok ünnepi lakomát! Küldjetek belőle azoknak is, akik nem készítettek! Ez a nap ugyanis szent a mi Urunknak. Ne szomorkodjatok, hiszen az Úrban való örvendezés a ti erősségetek” (10) Hazánk, Magyarország hit és erkölcs területén romokban áll. Új alapokra kell helyezni hazánk sorsát. A régi-új alap az istenhit, az önzetlen isten- és felebaráti szeretet, a család, a nemzet, a becsületes munka, a gyerekvilág és a fiatalság kemény felkészítése a komoly felnőtt korra. Mindenkire szüksége van a közösségünknek, mert egyetlen szellemi testet képezünk, amelyben minden tag fontos, ha jól végzi a közösségért vállalt, rá eső tevékenységet. Ami túlburjánzik, az kóros elváltozás.

A év január 25.

„Krisztus, azonban mint a jövendő javak főpapja jelent meg”

Krisztus sokkal jelentősebb főpap, mint az ószövetség főpapjai. Ezt mutatja be Szent Pál levélrészlete. Tulajdonképpen arra mutat rá, hogy már az Ószövetség megkötése is igen komoly lépés volt az üdvtörténetben. Isten az ősbűn miatt bezárt mennyországot megmutatta Mózesnek, és megparancsolta, hogy a mennyei szentély hű mását építse fel a zsidók tábora mellett. Belépni azonban tilos volt, jelezve, hogy a mennyország zárva van. A szent sátornak két szobája volt: az elsőt szentélynek nevezték, a belsőt szentek szentjének. Az első berendezése ez volt: az elválasztó függöny előtt állt a hét karú mécses tartó, a jobbról az illatáldozat oltára, balról a kitett kenyerek asztala. Ide naponta kétszer, reggel és estefelé, bement a szolgálatos pap, és tömjént szórt az illatoltárra. Az Ószövetség főpapjai nagy kiváltságként kapták a jogot ahhoz, hogy a földi szent sátor legfontosabb részébe, a szentek szentjébe is beléphettek. Igaz, ezt évente egyszer tehették meg, az engesztelés nagy napján, miután önmagukért és a rájuk bízott zsidó közösségért bemutatták a bűnért való áldozatot. A szentek szentjében állt a szövetség ládája. Fedőlapja aranylemez volt. Két angyalszobor állt rajta. Köztük mennyei fény ragyogott, a Kebód Jahveh, az Isten dicsősége. Jézus soha nem lépett be a szent sátorba. Tartotta a törvényt, hogy oda csak az áronita papok mehetnek be.Viszont amikor a kereszten kilehelte lelkét, feláldozta önmagát:„íme, a templom függönye kettészakadt felülről az aljáig, a föld megrendült, a sziklák megrepedtek, a sírok megnyíltak, és sok elhunyt szentnek föltámadt a teste” (Mt 27, 51-52) Így jelezte Jézus, hogy halálával legyőzte a halált, kinyitotta a mennyországot, Ő majd ünnepélyesen bevonul oda, Atyja trónján foglal helyet.„Krisztus, azonban mint a jövendő javak főpapja jelent meg, a nagyobb és tökéletesebb, nem kézzel készített, azaz nem ebből a világból való sátoron át, Nem is a bakok és borjak vére által, hanem a saját vére által Ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök váltságot szerzett”(Zsid 9, 11-12) Amennyivel nagyobb érték a mennyei szentély a földi másától, annyival rangosabb Jézus, az örök főpap az áronitáknál. „Mert ha bakok és bikák vére, és az üszők elhintett hamva a tisztátalanokat megszenteli a test megtisztulására, mennyivel inkább fogja Krisztus vére, aki az örök Lélek által önmagát adta szeplőtelen áldozatul Istennek, hogy megtisztítsa lelkiismeretünket a halott tettektől, és az élő Istennek szolgáljunk! (13-14) Jézus engedelmes szenvedésével és halálával, túláradó érdemmel megfizetett azért, hogy bevonulhatott emberi testében az örök szentélybe, és ott emberként is elfoglalhatta trónját Atyjának jobbján. Halála ugyanígy örök megváltás lett minden ember számára, aki hitével és szeretetével igyekszik teljesíteni a mennyei Atya rá vonatkozó akaratát.

A év január 24.

„Ő azonban annyival kiválóbb szolgálatot nyert, amennyivel kiválóbb szövetségnek közvetítője”

Jézusnak, az örök főpapnak a méltóságát még jobban kiemeli az általa megkötött újszövetség rangja. Pál apostol fel is sorolja a két szövetség fontos jellemzőit, hogy magában a kinyilatkoztatásban tudjuk mérlegelni a megállapodás szempontjait. Az Ószövetség megkötése egy kis népet érintett. Ez a nép egy nemzetet, Ábrahám utódait foglalta magába. Idegen nép fiait is be lehetett fogadni, látszólag egyenrangúvá tette a megtérteket a körülmetélés vállalása, de a zsidók később megkülönböztették ezeket. Úgy hívták őket: prozeliták. Az Újszövetség kitárta az Isten Országa kapuit. Jézus mindenkiért meghalt. Amint már a próféták látomásai is tükrözték, a világ minden tájáról özönlöttek Jeruzsálembe az idegen népek, hogy annak javaiban részük legyen. Ez a Jeruzsálem azonban nem a Sion hegyén épült város, hanem az új Jeruzsálem, amely a mennyből szállt alá. Ennek kapuira a tizenkét Jákob-fiú neve volt írva, de az alapja, már a Bárány tizenkét apostola.(Jel 21, 9-14) Őket Jézus bízta meg azzal, hogy ne egy-két prozelitát kutassanak fel a nagyvilágból, hanem így parancsolta nekik: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül, aki nem hisz elkárhozik”. (Mk 16, 15-16) Az evangélium egyértelműen Jézus életét és tanítását jelent,i a körülmetélés testi jele helyett pedig a vízzel és Szentlélekkel való megkeresztelkedés adja az Újszövetségbe történő belépést. Az Ószövetség időleges, az Új, pedig örök: „Mert ha az első kifogástalan lett volna, bizonyára nem lett volna szükség másikra. Ezért inti őket és mondja: Íme, - mondja az Úr -, amikor újszövetségre lépek Izrael házával és Júda házával, nem a szerint a szövetség szerint, amelyet atyáikkal kötöttem azon a napon, amelyen megfogtam kezüket, hogy kivezessem őket Egyiptom földjéről. Mivel ők nem maradtak meg szövetségemben, én is megvetettem őket – mondja az Úr”. (Zsid 8, 7-9) Az első szövetség tanítása a kőtáblákon áll, a másodiké a szívekbe lesz írva: „Ez az a szövetség, amelyet Izrael házával kötni fogok azok után a napok után, -mondja az Úr. Elméjükbe adom törvényemet, s a szívükbe írom azokat; én Istenük leszek, ők, pedig az én népem lesznek, Akkor senki sem fogja majd tanítani felebarátját, és senki sem mondja a testvérének: Ismerd meg az Urat! –mert mindnyájan ismerni fognak engem, a legkisebbtől a legnagyobbig” (10-11) Az Ószövetséget állatok vérével kötötték, az Újszövetség Jézus vérével köttetett. Az Újszövetség a bűnök eltörlésének drága ideje lesz:„Én megbocsátom gonoszságaikat és bűneikre, többé már nem emlékezem”(12) (Jer, 31, 31-34) Ez kizárólag Jézus érdeme: „Rendelkezéseivel az adóslevelet, mely vádolt minket és ellenünk szólt, eltörölte, eltette az útból, és a keresztre szegezte”(Kol 2, 14) Az újszövetség megkötésével hatálytalanította a régit:„Amikor új -ról beszélt, az előzőt elavulttá tette. Ami pedig elavul és megvénül, közel jár az enyészethez”(Zsid 8, 13) 

A év január 23.

„Így örökre üdvözítheti is azokat, akik általa Istenhez közelítenek”

Dávid király zsoltáridézete alapján jelenti ki Szent Pál:„Megesküdött az Úr és nem bánja meg: Pap vagy te mindörökké Melkizedek rendje szerint”. (Zsolt 110, 4) Föntebb már fejtegette kifejezése erősítésére, hogy az esküt azért teszi az Úr, mert az emberi vitákat is így szokták lezárni. Esküdni annyit jelent, mint Istent tanúságul hívni, hogy igazat mondunk. Isten így természetesen magára esküszik, mint az abszolút igazságra. Isten tehát eltörölhetetlen végzéssel biztosítsa, hogy Jézus Krisztus örökre főpap marad. Csodálatos érzés a sok emberi gyarlóság fölött biztosan tudni, hogy a mi főpapunk kifogástalan jellem, tökéletesen megbízható: „Illő volt ugyanis, hogy ilyen főpapunk legyen: szent, ártatlan, szeplőtelen, a bűnösöktől elkülönített, és fölségesebb az egeknél; akinek nincs arra szüksége, hogy mint a papok, minden nap először a saját vétkeiért mutasson be áldozatot, azután a nép vétkeiért, mert ő ezt egyszer s mindenkorra megtette, amikor önmagát föláldozta”. (Zsid 7, 26-27) Végső következtetésként kimondja Krisztus másságát, felsőbbségét az emberek közül való papokkal szemben: „a törvény ugyanis gyarló embereket rendel papokká; az eskü szava pedig, amely a törvény után jött, az örökké tökéletes Fiút”.(28) Isten esküje tehát tiszta és félreérthetetlen. Újabb érvelés az örök főpap minden más pap fölötti méltósága mellett: Az áronita főpapok, Héli, az Úr kézzel épített sátra előtt ültek, őrizték azt, várták a hívő zarándokokat, meghallgatták panaszaikat, vigasztalást nyújtottak, áldást adtak (1Sám 1, 12-18). Jézus viszont mennyei trónon ül: „Mindabból azonban, amit mondani akarunk, ez a legfontosabb: olyan főpapunk van, aki a Fölség trónjának jobbján ül az egekben (Zsolt 110, 1), mint a szentély szolgája és az igaz sátoré, amelyet nem ember, hanem az Úr épített (Szám 24, 6G; Zsid 8, 1-2) Jézus tehát mennyei Atyja trónján ül. Ha a földön élne, nem lenne szükség más papokra. Neki azonban Atyja rendelkezése szerint vissza kellett mennie az égbe, amikor a megváltást befejezte: „Amikor Jézus mindezt elmondta, szemét az égre emelve így szólt: Atyám, eljött az óra: dicsőítsd meg Fiadat, hogy a Fiú is megdicsőítsen téged, ahogy hatalommal ruháztad fel őt minden test fölött, hogy mindenkinek, akit neki adtál, örök életet adjon. Az örök élet, pedig az, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit küldtél, Jézus Krisztust. Én megdicsőítettelek téged a földön: befejeztem a művet, amelyet rám bíztál, hogy elvégezzem. Most te dicsőíts meg engem, Atyám, önmagadnál, azzal a dicsőséggel, amely az enyém volt nálad, mielőtt a világ lett”. (Jn 17, 1-5)„Mivel minden főpapot az ajándékok és áldozatok bemutatására rendelnek, ezért szükséges, hogy neki is legyen valamije, amit bemutat” (Zsid 8, 3) Jézus önmagát adta áldozatul, és ezt a földön élő miséző papja teszi örökre jelenvalóvá. Úrfelmutatás után ezért emelik fel a szent Testet és Vért és mondják: „Őáltala, Ővele és Őbenne a tiéd, mindenható Atyaisten a Szentlélekkel egységben minden tisztelet és dicsőség, mindörökkön örökké”. Jézus helyettesei, a földön élő felszentelt papok, imádságaikat mindig örök főpapunkon keresztül küldjük Atyánkhoz a könyörgések záradékaival: „a mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.” 

A év január 22.

Embereknek lehetetlen ez, de Istennek minden lehetséges”

Olvastuk a dúsgazdag ifjú és az általa szimbolizált emberi többség különös viszonyulását az örök üdvösséghez. Mindenki tud róla, mindenkinek benne él a természetében, hiszen Isten a teremtéskor ezt a vágyat: örökké élni, beleoltotta az ember tudatába. Isten terve szerint az ember szépen, boldogan élt volna az előre kiszabott ideig a földön, szeretetben és igazságban teljesítette volna Isten vele kapcsolatos terveit, és az Úr a földi küldetés lejártával bevezette volna a jutalom örök boldogságába. A csodálatos tervet az ördög hazudozására Éva majd Ádám tönkretette, az örök üdvösség lehetőségét az összes leszármazottjuk kárára elvesztette. Ezért mondja Jézus a mai evangéliumi részletben, hogy az örök üdvösségre bejutni embernek lehetetlen.(26) Ő, az Istennek egyszülött fia, azért jött a földre vette fel a mi természetünket isteni természete mellé, hogy szenvedésével és kereszthalálával megszerezze nekünk az örök üdvösség lehetőségét.(Jób 42, 2) Ezért viszont az emberektől feltételeket kíván. Jézus a gazdag ifjúnak feltárja a feltételeket: Tartsd meg a parancsokat! Ha teljes biztonságot akarsz az üdvösség dolgában, akkor állítsd vissza életedben a teremtéskor kiszabott rendet: állj az igazság és a szeretet önzetlen szolgálatába!(21) Az önző ember ezt nehezen vállalja. A lehetőséget jó szívvel felajánló Jézusnak még s közeléből is elkullog. Mennyire értették meg Jézust apostolai?”Ekkor megszólalt Péter és azt mondta nekik: Íme, mi elhagytunk mindent és követtünk téged. Mi lesz hát velünk? Jézus azt felelte nekik: Bizony mondom nektek, hogy ti, akik követtetek engem az újjászületés idején, amikor az Emberfia helyet foglal dicsősége trónján, ti is tizenkét trónon fogtok ülni és ítélni fogjátok Izrael tizenkét törzsét”(27-28) Péterék nemcsak a családjuk és addig megszokott életük elhagyása címén kapják az üdvösség biztos birtoklását, hanem mert követték Jézust. Nem volt könnyű minden részlet vállalása. Gondoljunk az elsőbbségért vívott vetélkedésre (Mk 18, 1-5) Jézus szenvedésének és halálának elfogadására (Mt 16,21-23) Igyekeztek megérteni és elvállalni mindent, még a halálveszélyt is, ahogy Tamás fogalmazta meg Lázár sírjának felkeresése kapcsán:”Menjünk mi is és halljunk meg vele együtt” (Jn 11,16) Jézus rámutat az emberiség közös gondjára:”És mindenki, aki elhagyja házát, testvéreit vagy nővéreit ,apját vagy anyját,gyermekeit vagy földjét az én nevemért száz annyit kap majd és örök életet fog örökölni” (29) Ami most történik világszerte az a gehenna útja:házastárs elhagyja házastársát és Gyerekeit, de Nem Istenért, hanem újabb élvezetekért, a gyerek gondozatlanul magára hagyja öreg szüleit, pár forintért tisztességét, Istenét, Máriáját, anya eldobja újszülöttét, a nyűgössé vált beteg ápolása helyett ócska törvénnyel takarózva eutanázia után kiállt. Ez nem hoz senkinek sem üdvösséget. Aki tisztes házasságért elhagyja kényelmes legény vagy leányéletét, aki le tud mondani az előmenetelről, hogy naponta rámosolyoghasson kisdedére, aki lemond játékról, kalandokról, hogy családjának apja, anyja lehessen, számíthat Jézus boldog ígéretére. Így lehet biztosítani az örök és a földi boldogságot.