Szent Simon és Szent Júdás Tádé apostol

Szent Simon és Szent Júdás Tádé apostol

Jézus egész éjjel imádkozott.

Isten azért küldte a Fiát a világba, hogy az Atya szétszóródott gyermekeit egybegyűjtse. Jézus ezt a célt szolgálja, amikor a megkeresztelt embert titokzatos testébe átemeli. Ott isteni életre kelti, és éltető kegyelmei által közreműködteti a titokzatos test egésze javára. Az egyház remekül van megépítve, mert Krisztus a szegletkő. Melléje sorakoznak az alapfal kövei, az apostolok. Őket maga Jézus csiszolta és faragta és illesztette maga mellé. A többi hívő ezekre épül, ezért a pokol ereje sem diadalmaskodhat rajta. Jézus sok tanítványt hívott, vonzott. Jézus isteni személy, teljes jogú birtokosa az istenségnek (mindentudás, mindenhatóság), mindig alkalmazkodik küldője, az Ősforrás akaratához. Így tesz most is, amikor a megváltott világ alapjait rakja le. Egész éjjel imádkozik, és reggel az Atya akaratát hirdetve választja ki tizenkét apostolát, hogy „aposztolosz”, azaz küldöttek legyenek. Ezt utólag is magyarázza a Zebedeus-fiak kérése alkalmával. Velünk is, személyre szóló terve van Istennek, a Szentlélek pontosan tudja hol a helyünk, hova kellünk. Bízzuk magunkat a nagy építőmesterre. A házastársak sokszor „megtervezik” az életszolgálatot. Újabban a felnőtt nőknek nagy százaléka nem vállal anyaságot. Nagy hiány lesz a szeretet gyakorlásában, ha nem születnek meg, akik szeretni tudnának, akik hivatva lennének elvégezni a fontos szolgálatokat.

Évközi 30. vasárnap

Évközi 30. vasárnap

Sir 35,15b-17.20-22a; 2Tim 4,6-8.16-18; Lk 18,9-14

„Készen vár rám az igazság győzelmi koszorúja”

Az 1956-os hősök emlékhelyein koszorúzást tartottak a nemzeti ünnep alkalmával. Újra koszorúkat készítünk vagy díszes csokrokat, készülünk mindenszentek ünnepére és halottak napjára. Kisgyermekként és falusi plébános koromban meghatottan figyeltem, milyen szeretettel nevelgették az az őszirózsát, hogy halottaik érezzék a megemlékezéskor szívük szeretetét. Erre az ünnepre rendbe szedték a család elhunytjainak sírját. Mindenszentekre kivittük a koszorúkat, este közös ima volt a temetőkápolnánál, és meggyújtottuk az apró gyertyákat. Mi tudtuk, mit jelent a koszorú, mit jelez a gyertyafény. A nem-hívők is tudják? Szent Pál apostol mai levélrészletét idézzük: „Az én véremet nemsokára kiontják áldozatul. Eltávozásom ideje közel van. A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam. Készen vár rám az igazság győzelmi koszorúja, amelyet az Úr, az igazságos Bíró megad nekem azon a napon. De nemcsak nekem, hanem mindenkinek, aki örömmel várja az ő eljövetelét”. (6-8) A sírdomb mellett azért imádkozunk, hogy a hantok alatt nyugovónak ezt adja meg az Úr. Imáinkban ezért gondoljuk végig az elholt életét: érdemeit és ismert bűneit, hogy jutalmazzon és irgalmazzon neki mennyei Atyánk. Igen, így együtt, mint tette az apostol is: „Én a legkisebb vagyok az apostolok között, mert üldöztem Isten egyházát. De Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok, és nekem juttatott kegyelme nem volt hiábavaló.” (1Kor 15,9-10) Kérjük, tudjanak odaátról megbocsátani, mint az apostol: „Első védekezésem alkalmával senki sem állt pártomra, mindenki cserbenhagyott. Ne számítson nekik bűnül!” (16) Boldog, aki édesapját, édesanyját, testvéreit, volt tanítóit hálateli szívvel emlegetheti. Jó barátok, iskola-, katona- és munkatársak sírjánál mennyi kedves és megszépült emlék rajzik emlékezetünkben. Egy-egy temetői fejfa előtt netán belénk nyilal valami kellemetlen érzés: vita vagy sértés. Tudjunk mi is megbocsátani. „Nyugodjanak békében!”Emlékszem a gyerekkori élményre: a temető sok száz sírhalmán ezrével ragyogott a gyertyácskák fénye. Szinte nappali világításnak tűnt. Amikor hazamentünk, visszanéztem udvarunkról a közeli temetőre, megnyugodtam: nem is lehet olyan riasztó a halál, hiszen a mennyország még csodálatosabb fényárban úszik. Azóta sokszor olvastam a Jelenések könyvéből: „a városnak nincs szüksége sem a napra, sem a holdra, hogy világítsanak benne, mert Isten fényessége világítja meg azt, és lámpása a Bárány. A nemzetek az ő világosságában járnak, s dicsőségüket hozzá viszik a föld királyai. Kapuit nem zárják be egész nap, mert éjszaka nem lesz ott”. (Jel 21,23-25) Szörnyű földi élmények, csalódások és szenvedések között erre gondoljunk:„Az Úr ezután is megszabadít minden gonosz cselvetéstől, és átment mennyei országába. Dicsőség legyen neki mindörökké! Ámen!”(18)Azok a meghaltak, akik már elnyerték bűneik bocsánatát és megkapták azt a hervadhatatlan koszorút, már örök dicsőséget élveznek, nincs szükségük sem imára, sem földi díszre. Akik pedig még a tisztítótűzben szenvednek, bőséges imát, jótetteket és főként szentmisét kérnek tőlünk könyörögve.

1956. október 23.

A madár fiaihoz 1956-ban.

„Száraz ágon hallgató ajakkal
Meddig ültök, csüggedt madarak?”
Tanuljatok az ősi, szent időkből:
Makkabeusokról zengjen ma a dal!

Izrael, Isten ószövetségi szent népe bálványimádása és szociális bűnei miatt egyre mélyebbre csúszott. A Krisztus előtti VI. század elején a babiloni hadsereg elpusztította Jeruzsálemet, fogságba hurcolta Júdea lakóit. Aztán Babilonnal együtt a perzsák és mének hatalmába kerültek. Ezeket Nagy Sándor győzte le, így a zsidók görög uralom alá kerültek. Nem volt elég nekik, hogy adót fizettek, a lelküket is meg akarták kaparintani.„Közülük egy gonosz sarj támadt: Antióchosz Epifánész. Abban az időben istentelen nemzedék támadt Izraelben, s ő sokakat rábeszélt ezekkel a szavakkal:Rajta, szövetkezzünk a körülöttünk lakó népekkel, mert azóta szakadt ránk a sok baj, amióta elkülönültünk tőlük. Ez a beszéd helyesnek látszott a szemükben, és néhányan a nép közül elhatározták, hogy a király elé járulnak. Az meg is engedte nekik, hogy a pogányok szokásai szerint éljenek. Így a pogányok módjára testgyakorló iskolát építettek Jeruzsálemben, újra növesztették előbőrüket, elszakadtak a szent szövetségtől és a pogányokhoz csatlakoztak. Eladták magukat, hogy gonoszat cselekedjenek.”(1Makk 1,11-15) Antióchosz Epifánész
bevonult nagy sereggel Jeruzsálembe,belépett dölyfösen a szent helyre, magával vitte az aranyoltárt,a mécstartót és minden egyéb fölszerelést. Elvitte az ezüstöt, az aranyat, meg a kívánatos berendezést, és elhurcolta az ott talált titkos kincseket. Mindezt magához vette és országába tért.Amellett embereket mészárolt le és igen gőgösen beszélt.”(1Makk 1,21-24) Megkísérelte beolvasztani pogány tömegei közé Isten népét is:„Akkor Antióchosz király egész országa számára írásban elrendelte, hogy eggyé legyen minden nép és hagyja el mindenki a maga törvényét.Alkalmazkodott is valamennyi nemzet Antióchosz király rendeletéhez.Még Izraelből is sokan hajlottak az ő szolgálatára, áldoztak a bálványoknak és megszentségtelenítették a szombatot.A király Jeruzsálembe és Júdea minden városába követek által írásban azt a rendeletet küldte, hogy kövessék az ország pogány nemzeteinek szokásait, szüntessék be az egészen elégő-, vágó- és italáldozatokat Isten templomában, tiltsák meg a szombat és az ünnepek megülését, és megparancsolta, hogy tegyék tisztátalanná a szent helyet és a szent népet, Izraelt. (1,41-46)Le kell rombolni az ifjúság erkölcseit:„Ne metéltessék körül fiaikat, engedjék, hogy beszennyeződjék lelkük mindenféle tisztátalansággal és utálatossággal, felejtsék el a törvényt és forgassák fel Isten minden szertartását”(48-49) Matatiás papot is csábította a király követe:
„Te elöljáró és tekintélyes nagy ember vagy ebben a városban. Fiakkal és testvérekkel ékeskedsz. Járj, tehát elöl és teljesítsd a király parancsát,amint azt az összes nemzet és Júdea férfiai is teljesítették, meg azok, akik visszamaradtak Jeruzsálemben. Akkor helyed lesz a király barátai között neked is, meg fiaidnak is, és bővelkedni fogsz aranyban, ezüstben meg sok ajándékban. Matatiás erre így felelt, és hangos szóval mondta: Ha minden nép engedelmeskedik is Antióchosz királynak és mindenki felhagy atyai törvényének szolgálatával és az ő parancsaihoz alkalmazkodik, én, a fiaim meg a testvéreim a mi atyáink törvényéhez ragaszkodunk”(2,17-20) Közben leszúrt egy hitehagyó zsidót, majd a királyi küldöttet is, aztán hangos szóval hirdette: „Mindaz, aki buzgólkodik a törvényért és kitart a szövetség mellett, jöjjön utánam! Aztán a hegyekbe menekült ő, meg a fiai, és mindenüket otthagyták a városban. Akkor sokan, akik jogot és igazságot kerestek, a pusztába vonultak, és ott maradtak fiaikkal, feleségeikkel meg barátaikkal együtt, mert a baj elhatalmasodott felettük.”(2,27-30) Népükért buzgólkodtak: „Elűzték a gőg szülötteit. A munka sikeresen haladt előre kezükben. Így megmentették a törvényt a pogányok kezétől és nem engedték nagyra nőni a bűnösök szarvát”. (2,47-48) „Erőre kapott a gőg és az ostorozás, a felfordulás ideje és a harag dühe. Nos, tehát fiaim, buzgólkodjatok a törvényért, adjátok oda életeteket atyáitok szövetségéért! Gondoljatok az atyák azon tetteire, amelyeket véghezvittek a maguk a maguk idejében, s nagy dicsőség és halhatatlan név lesz osztályrészetek! (2,49-51) „Látjátok tehát nemzedékről nemzedékre, hogy senki sem veszti el erejét, ha Istenben bízik. Ne féljetek hát a bűnös ember szavától, az ő dicsősége ugyanis sár és féreg. Ma még magasztalják, holnap már nincsen. A saját porába tér vissza, terve pedig semmivé lesz.” (2,61-63) Matatiás ezután végrendelkezett: „nos tehát, fiaim, legyetek erősek, férfiasan álljatok helyt a törvényért, mert általa lesz dicsőségben részetek. Tudom, hogy testvéretek, Simon, bölcs ember. Hallgassatok rá mindenkor, ő legyen atyátok! Makkabeus Júdás pedig bátor vitéz volt. Ifjúkorától fogva, ő legyen a sereg feje, és a nép vezére a hadban. Gyűjtsétek magatok köré mindazokat, akik megtartják a törvényt, és álljatok kegyetlen bosszút népetekért! Fizessetek meg jól a pogányoknak, és figyeljetek a törvény parancsára! Azután megáldotta őket és atyáihoz tért”. (64-69) Makkabeus Júdás átvette a hadsereg vezetését, és pompás diadalokat aratott. Kiverte az ellenséget a fővárosból, megtisztította és újjá alakította a szentélyt és az oltárt. Szövetséget kötött a rómaiakkal. De eljött az ő hősi halálának ideje is: „Júdás azt látva, hogy a serege elszéledt, a harcolt pedig el nem kerülheti, elkeseredett szívében, mert nem volt már ideje, hogy összegyűjtse őket, és bánatában így szólt azokhoz, akik visszamaradtak: Rajta! Rohanjuk meg ellenségünket! Hátha állni tudjuk a harcot ellenük! De lebeszélték erről és azt mondták: Erre nincs erőnk. Mentsük csak meg életünket és térjünk vissza testvéreinkhez. Majd aztán harcba szállunk ellenük; most kevesen vagyunk hozzá! Júdás azonban így szólt: Távol legyen tőlünk, hogy így tegyünk! Nem futunk meg előlük. Ha időnk elérkezett, haljunk meg férfiasan testvéreinkért, de ne szennyezzük be hírnevünket. Erre megindult a sereg a táborból és felálltak velük szemben. A lovasságot két részre osztották. A sereg előtt a parittyások meg az íjasok haladtak, a harc élén pedig mindenütt a legvitézebbek álltak. Maga Bachid ész a jobbszárnyon volt. Kétfelől közeledett a sereg és felharsantak a kürtök. Ekkor riadót fújtak Júdás oldalán is. A föld megremegett a seregek kiáltásától. Már reggeltől estig dúlt a harc. Elkeseredetten folyt a küzdelem, sokan estek el sebeikben itt is, ott is. Júdás is elesett, a többiek pedig elmenekültek. Jonatán és Simon elvitték testvérüket, Júdást, és atyáik sírboltjába temették Módin városában. Megsiratta őt nagy siránkozással Izrael egész népe. Sok napig gyászoltak, és mondták: Mint esett el a hős, aki szabadulást hozott Izrael népének!”(9,7-13.17-21) Ez tehát szentírási történet. Isten pecsétje rajta. Egy istentelen, gonosz külföldi nagyhatalom leigáz egy kis népet, és el akarja rabolni szabadsága után vallását és nemzeti öntudatát is. Ez ellen Isten Lelke szólítja önvédelmi harcra a le igázottakat akiket megpróbálnak lepénzelni, megvesztegethetővé tenni, de hasztalan. 1956. október 23-án egy leigázott nép lázadt fel egy, istentelen állam ellen. Segítséget ígérgetésen kívül semmi nem kapott. Forradalmát leverték. Az egész világ megbámulta, de elnézte, hogy lövik agyon és akasztják föl hőseit, és tiltják következetesen, hogy forradalomnak nevezzék a világon páratlan hőstettét. „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért” (Jn 15,13)

Évközi 29. hét szerda

Évközi 29. hét szerda

Róm 6,12-18; Lk 12,39-48

„Ne uralkodjék tehát a bűn halandó testetekben, ne engedelmeskedjetek kívánságainak”

Az apostolnak ezt az intelmét olvassuk, hallgatjuk: „Ne uralkodjék tehát a bűn halandó testetekben, ne engedelmeskedjetek kívánságainak, de ne is adjátok oda tagjaitokat a bűnnek a gonoszság fegyvereiként, hanem mint akik a halálból életre keltetek, adjátok magatokat Istennek, s tagjaitokat is, mint az igazság fegyvereit, adjátok Istennek” (Róm 6,12-13) Félő, hogy első hallásra olyan gondolat vagy érzés ébred bennetek, Testvéreim, hogy a bűn az ember testében lakik, a test a bűn fészke, az üdvösség ellensége, veszedelmes részünk. Tudjuk jól, hogy Pál apostol a római hívekhez írja ezt a levelet. Rómának ebben a korszakában több mint kétezer bálványa van. Maguk a főistenek úgy élnek a köztudatban, hogy az Olimposzon laknak, elzárkózva az emberektől, és nem az a legfőbb törekvésük, hogy a földi halandók ügyeivel foglalkozzanak, hanem élik a maguk világát: esznek-isznak, mulatoznak, sőt dőzsölnek. Időnként megjelennek a földön is, itt is megkeverik az emberek életét. Aztán az emberek abba a tévhitbe esnek, hogy amikor ezeket a kitalált isteneket tisztelik áldozataikkal, akkor ők is hasonló orgiákkal fejezhetik ki leginkább hódolatukat irántuk. A legszemléletesebb talán az egyik legközkedveltebb bálványnak, Bacchusnak az ünneplése volt. Szobrát feldíszítették, aztán mondtak nagy dicséreteket nekik, majd a borivás istenéhez méltóan kezdték mértéktelenül fogyasztani a bort. Ettek-ittak részegségig. Aztán természetesnek vélték, hogy maga Bacchus is ezt csinálja, válogatott háremet tart maga körül, nemcsak engedi, de akarja is, hogy tisztelői a szabad szerelemnek hódoljanak. Az apostol jól tudja, hogy a bűn nem az emberi testből fakadt, hanem az angyalok egy része lázadt fel Isten ellen. Tudták, hogy Isten Fiát megtestesíti majd a történelem folyamán, és Őt az emberi testében is imádni kell, mert az isteni Személye alatt szorosan és elválaszthatatlanul egyesítve lesz mindörökre. Ezt a hódolatot megtagadta az angyalok kilenc karából sok angyal. Bűnük oka a gőg (hűbris): magunknál alacsonyabb rendű lényt nem imádunk. Hogy aztán ez a gőg honnan származik, ezt ma sem tudjuk, de nem az emberi testből, az bizonyos. Maga Szent Pál írja másutt: „Mert nem a vér és test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, a sötétség világának kormányzói ellen, a gonoszságnak az ég magasságaiban lévő szellemei ellen” (Ef 6,12) Az viszont tény, hogy a sátánfajzatok a test-vérből való emberben a gyengébb, könnyebben kikezdhető testi elemet támadja szívesebben és eredményesebben. Ezért kéri az apostol a római híveket, és minket, a modern kor ezer kísértésének kitett katolikusokat is: „Ne adjátok oda tagjaitokat a bűnnek a gonoszság fegyvereiként, hanem mint akik a halálból életre keltetek, adjátok magatokat Istennek, s tagjaitokat is, mint az igazság fegyvereit, adjátok Istennek”. (Róm 6,13) Ez arra utal, hogy a test magában hordja a házasságban kiélvezhető tiszta örömöket, amelyekkel a házastársat is, önmagát is boldogíthatja az ember, új élet forrásává válhat, amint Isten ezt a Szentírás első lapján kodifikáltatta Mózessel. Vissza kell térni újra meg újra a boldogság tiszta forrásaihoz. Tenni a jót mások boldogítására.

 

Évközi 29. hét kedd

Évközi 29. hét kedd

Róm 5,12.15b.17-19.20b-21; Lk 12,35-38

„Egy ember által jött a bűn ebbe a világba, a bűn által pedig a halál”

Nagyon fontos, lelki és testi életünk legnagyobb tragédiáját megvilágító mondata ez a Szentírásnak: „Egy ember által jött a bűn ebbe a világba, a bűn által pedig a halál, s így a halál átment minden emberre, mert mindenki vétkezett” (Róm 5,12) Egyházunk tanítja, hogy az ősszülők vétke miatt az összes utóduk súlyos bűn állapotába került: elveszett az eredetileg minden ember javára adott isteni legnagyobb természetfeletti ajándék, a megszentelő kegyelem. Mert óriási természetes ajándék volt Istentől, hogy a látható világ csodálatos élő fajtái fölé helyezte Isten az embert azzal, hogy nekünk nemcsak szép, ügyes és erős, hosszú életre szánt testet gondolt ki és alkotott meg különös gonddal a föld porából, hanem ebbe szellemi lelket is teremtett a semmiből. Ez a szellemi létű lélek értelmet és szabad akaratot kapott, mint az angyalok. Így az ember élete nemcsak földi létet nyert Istentől, hanem túlvilágit is, hiszen a földi léte sem csak anyagi élet, mint a növényeké és állatoké, amely elvész, megszűnik az egyedek elmúlásával, hanem a szellemi lélek nem pusztul el, az emberi élet örök életre, üdvösségre kapott meghívást. Ez Isten első üdvösségterve szerint azt jelentette, hogy az ember, mint testből és lélekből álló teremtmény ilyen egységben tölti életének első, földi szakaszát. Itt szívja magába Isten igazságának és szeretetének alapelemeit. Itt szerez ismereteket a teremtett világ létéből, szépségéből és jóságából a Teremtőről. Itt részesül Isten kinyilatkoztatása folytán közvetlen istenismeretekből. És itt lesz módja érdemeket gyűjteni élete második szakaszára, a mennyei örök életre. Itt kellett megtanulnia, hogy mindene, ami van, és amit megszerezhet, Isten jóságából származik, és ő ezeket a javakat azért kapja, hogy neki is legyen mit adnia a melléje rendelt embereknek ingyen, önzetlenül, isteni módon. Amennyire ezeket megérti és e szerint él, annyiban gyűlik a mennyei örök boldogság alapját jelentő érdeme. Mindezekhez a természetünkhöz tartozó, számukra tehát természetes ajándékokhoz adta Isten a nagy természetfeletti ajándékot, a megszentelő kegyelmet. Ezzel a lélekben hordott ajándékkal gyermekévé fogadott minket. Nemcsak legkiválóbb földi teremtményei lettünk tehát Istennek, hanem fogadott gyermekei, de ezzel igazi gyermekei, örökösei is. És ezt úgy adta az ősszülőknek, hogy minden leszármazottjuknak jogos öröksége legyen ez a kegyelem is. A Biblia harmadik fejezetében leírt ördögi kísértés következtében Éva, majd utána az ő kezdeményezésére Ádám is evett a tiltott fa gyümölcséből. Ez igazán bűn volt: tudták, hogy Isten paranccsal tiltotta ezt, azt is tudták, hogy ha megszegik ezt a parancsot, elvesztik az isteni ajándékot, a megszentelő kegyelmet és sok más megkapott kegyelmet is. Ennek ellenére ettek a tiltott gyümölcsből, mert elhitték a sátánnak, hogy akkor nem gyermekei lesznek Istennek, hanem ők is istenek lesznek, a jónak és a rossznak mércéjét ők adják: vagyis ők döntik el, mi a jó és mi a rossz. Ezzel a bűnnel belépett a világba a bűn. Elveszett a megszentelő kegyelem, vele az istengyermeki méltóság, a halhatatlanság, a szenvedéstől mentes élet. Bezárult a mennyország, megnyílt a pokol. A büntetések pedig átöröklődtek minden utódjukra, kivéve a Boldogságos Szűz Máriát. Ezt nevezzük áteredő bűnnek. Ezzel új isteni rend vette kezdetét, amely most van érvényben. Mi, hála Istennek, már a megváltott világban élünk, mert Ádámot kijavította egy másik férfi, az emberré lett Fiúisten:„Amint tehát kárhozat szállt minden emberre egynek a bűnbeesése miatt, úgy az életet adó megigazulásban is minden ember részesült egynek az igaz volta miatt. Ahogyan ugyanis a sok ember bűnössé vált egy ember engedetlensége által, éppúgy a sok ember megigazulttá is válik az egynek az engedelmessége által”(Róm 5,18-19)

Évközi 29. hét hétfő

Évközi 29. hét hétfő

Róm 4,20-25; Lk 12,13-21

„Isten ígéretével szemben sem kételkedett hitetlenséggel, hanem megerősödött hitében”

Ábrahám érdeme megtérésekor hitében gyökerezett. Elhitte Istennek, hogy nagy népsokaság származik tőle. Ehhez igazán nagy hit kellett, hiszen hatvan éves volt, felesége is hasonló korú, és még egyetlen gyermeket sem tudott szülni. Ez a helyzet állandósult negyven évre. Sára hite később megroppant, rabszolganőjét adta mellékfeleségül férje mellé, hogy „besegítsen” Istennek tervei valóra válásához. Keservesen kellett megbánnia eme tettét. (Ter 16) Ez az őszinte hit volt forrása minden későbbi fejleménynek, nem a több száz év múlva nyújtott ószövetségi törvény: „Hisz, a törvény haragot szül. Ahol ugyanis nincs törvény, ott törvényszegés sincs. Azért hitből, hogy minden kegyelemből legyen, és az ígéret biztos legyen minden utód számára, nemcsak azoknak, akik a törvényből vannak, hanem azoknak is, akik Ábrahám hitéből vannak, aki mindnyájunknak atyja.” (Róm 4,15-16) Ez a megállapítás az alapja a mi egyenjogúságunknak is: mi, illetőleg közülünk néhányan ne keseregjenek azon, hogy Jézus Krisztus nem magyar volt, vagy legalább rokonnépből, mondjuk a pártusok közül született. Ábrahám véréből sok nemzet származott, akik nem örökölhették Ábrahám vagyonát (Ter 25), de még több utóda lett hite által: minden nemzet, akik hittel csatlakoztak Ábrahámhoz, illetőleg a hite által kiérdemelt Megváltóhoz. Ábrahám, Isten ígéretével szemben sem kételkedett hitetlenkedéssel, hanem megerősödött hitében, s megadta a tiszteletet Istennek abban a teljes meggyőződésben, hogy van hatalma megtenni, amit ígért. És ezt számították be néki megigazulásul”. (Róm 4,20-22) Ez az isteni mód nem változott a megváltás megtörténte után sem. Jézus, miután befejezte a megváltás művét, visszament Atyjához. Utolsó utasítása így szólt: „Menjetek el az egész világra, Hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül, aki pedig nem hisz, elkárhozik”. (Mk 16,15-16) Az Ószövetség idején a keresztségről, mint szentségről nem volt szó. Érthető, hiszen a szentségek, mint kegyelemközvetítő jelek nem létezhettek, hiszen a kegyelmet Jézus érdemelte ki nekünk, rendelte el, hogy tanítványai ezeket a kegyelmeket az általa előírt módon, a meghatározott szertartások szerint szolgáltassák ki. Az Újszövetségben is megmarad alapként a hit: „Hit nélkül pedig lehetetlen tetszeni az Istennek, mert aki Istenhez járul, annak hinnie kell, hogy Ő van, és megjutalmazza az őt keresőket”. (Zsid 11,6) Úgy-e, érthető hogy ezt szorgalmazom imaszándékként: a mennyei Atya adja vissza a hitet minden magyar testvérünknek, akik a kommunizmus alatt elvesztették a hitüket. Hogy vár segítséget szegény hitetlen népünk, ha a segítséget nyújtó legfőbb hatalmat nem akarjuk hittel elismerni?

Évközi 29 vasárnap

Évközi 29 vasárnap

Kiv 17,8-13 2Tim 3,14-4,2 Lk 18,1-8

„Hamarosan igazságot szolgáltat nekik"

Isten, a mi Atyánk, csodálatos módon szeret minket. Egyházát is erre tanítja, és hatékonyan irányítja is. Bajokkal küszködő gyermekeit vigasztalja, hogy a megpróbáltatások idején is rajtunk tartja szemét, ha bizalommal kérjük, segít rajtunk. Az Egyházat így irányítja: a liturgia összeállításában mindig legyen a bajbajutottak segítségére. Ezt érezhetjük a mai szentírási szakaszokban is. Az olvasmányban arra tanít bennünket, hogy nem óvja meg övéit kemény kihívásoktól, még nemzetközi konfliktusoktól sem, ha az a nemzet javára válik, de mellettünk áll és védelmet nyújt. Az evangéliumban pedig arra tanít, hogy egyéni és családi problémáinkat segít rendbe tenni. Mindezt kitartó és nagy bizalommal végzett imákkal akarja elősegíteni, hogy érezzük, valóban adja a szükséges kegyelmeket. Izrael népe több mint négyszáz évig szaporodott Egyiptom gazdag körülményei között. Amíg gyengék voltak, addig egyik ősük, Izrael tizenegyedik fia, a rabszolgasorból Isten irányításával Egyiptom alkirályává emelkedett. József híre és tekintélye védte őket. Amikor ez a védelem megszűnt, Isten kemény kezekbe tette sorsukat, hogy könnyebben elhagyják a biztonságos, de méltatlan rabszolgaságot, mert szabad néppé akarta nevelni őket. Szabadulásuk után hamarosan bele kellett kóstolniuk a szabadság és önrendelkezés egyik feltételének vállalásába: az idegen, ellenséges támadást vissza kellett verni. A támadók Izrael bátyjának, az Edomnak is nevezett Ézsaunak a leszármazottai voltak: amalekiták. A két ősapa Izsáknak voltak ikerfiai. Az ábrahámi áldást mindegyik szerette volna megszerezni. Végül Jákob csellel jutott hozzá. Ezt sem Ézsau, sem utódai nem bocsátották meg. A rabságból éppen kiszabadult rokonokon törleszteni akartak. Isten a katonai győzelemhez Mózes kitárt karokkal végzett állandó imáját kívánta. Amint hallottuk, ezt két társa segítségével a nyolcvan éves népvezér biztosította is. „Józsue pedig kardélre hányta az amalekitákat és hadi népüket." (13)Isten az ószövetségi Szentírás sok helyén biztosítja különleges védelméről az árvákat és özvegyeket. Jézus az evangélium mai részletében arról beszél, hogy az igazságtalan bírót hogy ösztönzi a kenőpénzt nyújtani nem tudó szegény özvegy igazának megítélésére.Az Úr általános segítőkészségét pedig következtetésül vonja le a példabeszédből: „Vajon Isten nem szolgáltat igazságot választottjainak, akik éjjel-nappal hozzá folyamodnak? Talán megvárakoztatja őket? Mondom nektek, hamarosan igazságot szolgáltat nekik". (8) A kitartó ima mellett Jézus nagy figyelmeztetést irat le nekünk az evangélistával: „Csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?" (8) Isten népünket a honfoglalás előtt is szabad népként éltette. Bátor, jól képzett és leleményes harcosok voltak őseink. Erről tanúskodik a 907-es pozsonyi győzelem a minket leigázni érkező germán haderő fölött, majd a közel száz nyugati hadjáratunk, amiből csak öt¬-hat volt vereséges. Szent István csatái előtt előbb a férfi szentek segítségét kérte, később a Magyarok Nagyasszonyához imádkozott. Szent László bárdjáról, vitézségéről, győzelmeiről csodákat regéltek évszázadokon át. Imádkozó hadvezér volt Hunyadi János is. Kardja markolatán hordta a rózsafüzért. Élete utolsó óriási győzelmét a ferences Kapisztrán Szent Jánossal oldalán aratta Nándorfehérvárnál 1456-ban. Később is voltak hadi győzelmeink, de győztes háborúink nem akadnak. Nem a vitézség, hanem a hatalmas hit és imahadjárat hiányzott. 1956-ban Kapisztrán Szent János halála napján tört ki népünk forradalma. Nem segített rajtunk senki, de tisztelettel figyelte az egész világ a Dávid-Góliát harcot. A parittyás ifjú vitéz a modern páncél-kolosszusok ellen. „Te karddal, dárdával, s pajzzsal jössz ellenem, én pedig a Seregek Urának nevében megyek ellened"(Dávid hitvalló imája) Harcaidhoz tanulj meg hinni és imádkozni.