Páli Szent Vince áldozópap

Páli Szent Vince áldozópap írásaiból

Mindennél előbbre valónak kell tartanunk a szegények szolgálatát

Nem szabad külső ruházatuk vagy viseletük szerint értékelnünk a szegényeket, sem pedig látszólagos lelki adottságaik alapján, hiszen ők gyakran ügyetlenebbek, durva megjelenésűek. Ha viszont a hit világosságának fényében nézitek a szegényeket, akkor majd olyanoknak látjátok meg őket, mint akik Isten Fiának a szerepét töltik be, aki önként választotta a szegénységet. Amikor ugyanis szenvedett, és szinte teljesen elvesztette emberi alakját, a pogányok számára oktalansággá, a zsidók számára botránnyá lett, noha úgy mutatkozott be előttük, mint az evangélium hirdetője a szegényeknek: Elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek (Lk 4, 18). Ezért hát nekünk is így kell gondolkodnunk, és követnünk kell, amit Krisztus tett, tudniillik gondját kell viselnünk a szegényeknek, őket megvigasztalnunk, segítenünk és nagyra becsülnünk kell. Mivel pedig Krisztus szegénynek akart születni, és tanítványokul is szegényeket választott maga mellé, sőt maga is a szegények szolgája lett, ezért annyira osztozott a sorsukban, hogy – miként maga mondotta – bármi jót vagy rosszat tegyenek is a szegényeknek, úgy veszi majd, mintha neki tették volna. Isten ugyanis, aki szereti a szegényeket, szereti azokat is, akik a szegényeket szeretik. Hiszen ha valaki előtt egy ember kedves, akkor szeretetébe fogadja azokat is, akik ennek az előtte kedves embernek barátai, vagy szeretetszolgálatot tesznek neki. Ezért merjük remélni, hogy a szegények iránti szeretetünk miatt majd minket is szeret az Isten. Tehát iparkodjunk az elesetteket és szegényekét megérteni (vö. Zsolt 40, 2), gyakran felkeresve őket, és annyira együtt érezni velük, hogy mi is mondhassuk az Apostollal: Mindenkinek mindene lettem (1 Kor 9, 22). Ezért arra kell törekednünk, hogy embertársaink gondját és nyomorúságát látva részvevő lélekkel kérjük Istent, öntse belénk az irgalmasság és könyörületesség szeretetét, ezzel töltse be szívünket, és őrizze is meg azt benne. A szegények szolgálatát pedig mindennél előbbre valónak kell tartanunk, és késlekedés nélkül kell teljesítenünk. Tehát, ha még imádság idején is orvosságot vagy segítséget kellene adni valamelyik rászorulónak, nyugodt lélekkel menjetek el hozzá, és szolgálatotokat úgy ajánljátok Istennek, mintha imádkoztatok volna. Ne nyugtalankodjatok lelketekben, és ne legyen lelkiismeret-furdalástok a szegények szolgálata miatt elmulasztott imádságtokért. Nem bántjuk meg Istent, ha éppen Isten miatt hagyjuk abba az ő imádását azért, hogy ilyen szolgálatokat teljesítsünk. Amikor tehát abbahagytátok az imádságot, hogy egy szegénynek szolgálatára legyetek, arra gondoljatok, hogy ezt a szolgálatot éppen magának Istennek teszitek. A szeretet ugyanis minden szabályt megelőz, hiszen mindenekelőtt a szeretetre kell törekednünk; és mivel a szeretet a legmagasztosabb, meg kell tennünk, amit parancsol. Tehát a szegények iránti szolgálatunkat fokozott lelki buzgósággal végezzük, felkutatva főleg az elhagyatottakat, hiszen ők azok, akiket nekünk szolgálnunk kell, és egykor ők lesznek a mi pártfogóink is.

Évközi 25 hét péntek

Évközi 25 hét péntek

Agg 1, 15b-2, 9 Lk 9, 18-22

„Nagyobb lesz ennek a háznak dicsősége az elsőnél"

Ezer évvel Krisztus születése előtt Dávid király szerette volna a zsidók templomát felépíteni, de Isten nem fogadta el tőle az imádság és kegyelemosztás házát, mert rengeteg harcot kellett vívnia fiatalabb életében. Az Úr azt megengedte, hogy az építéshez szükséges anyagokat és pénzt előkészítse. Ebből a mérhetetlen kincsből fia, Salamon építette fel gyönyörű lakhelyét Istennek, ahol az imádkozok felkereshették és ahol végre az áldozatok bemutatására biztos oltár állt rendelkezésre. Ezt a templomot is lerombolták a babiloni ostromlók hat évszázaddal a Megváltó születése előtt. Amikor lejárt a száműzetés hetven keserves esztendeje, és a perzsa királyok megengedték, hogy a foglyok közül azok, akik akartak őseik földjére visszaköltözni, hazamehettek. Sokan visszatértek, és azonnal nekikezdtek az újjáépítésnek. A szomszédos népek azonban meg-megtámadták az építőket, nehezen ment a munka. Istennek nem esett jól, hogy az Ő házát nem akarták újjáépíteni, ezért többször is figyelmeztette népét a fontossági sorrendre: mindig Isten kell, hogy első legyen. Elkészült az új istenháza. Az úr látta a csalódottságot a nép és vezetői szívén, sőt az arcukon is, ezért parancsolta Aggeus prófétának, hogy a két vezetőt, Zerubbábelt, a helytartót és Jézust, a főpapot, hogy ne szomorítsa el őket ennek az új templomnak a szerény állaga. Nem Dávid király rengeteg aranya, ezüstje, reze és vasa állt most a fogság után az építők rendelkezésére. Ezt az újat „olyannak látjátok, mintha nem is volna. Nos, bátorság, Zerubbábel, - mondja az Úr, - bátorság Jézus főpap, Joszedek fia! Bátorság a föld egész népe, - mondja a Seregek Ura. Ne féljetek! Mert így szól a Seregek Ura: Még egy kevés idő, s én megrendítem az eget és a földet, a tengert és a szárazföldet. És megrendítem az összes nemzetet, és ideáramlik minden népnek a kincse. És dicsőséggel töltöm be ezt a házat, - mondja a Seregek Ura. Enyém az ezüst és enyém az arany, - mondja a Seregek Ura. Nagyobb lesz ez új háznak a dicsősége az elsőnél, - mondja a Seregek Ura, ezen a helyen adok én békességet, - mondja a Seregek Ura". (Agg 2, 3-9) Isten vigasztalása valóra vált, mert abban az új templomban megjelent a világ Világossága, Jézus Krisztus. Ott mutatták be az Úrnak negyven napos korában. Ott köszöntötte Őt Simeon próféta és Anna prófétaasszony. Ebbe a templomba ment el szüleivel tizenkét éves korában Jézus, bemutatkozni a zsidó gyerekek templomi iskolájában három napon át Atyja akarata szerint, majd ment vissza Názáretbe. Itt mondott el sok híres beszédet nyilvános működése idején. Ünnepélyesen ide vonult be, mint Messiás virágvasárnap, és itt siratta meg templomát, népét és a pusztulásra ítélt várost. Feltámadása után azonban többet nem ment a zsidók templomába, hiszen megvonták polgárjogát. Az oltár már semmit sem jelentett,mert a kereszten a Messiás feláldozta magát minden emberért.

Évközi 25. hét csütörtök

Évközi 25. hét csütörtök

Agg 1,1-8; Lk 9,7-9

„Dáriusz király második esztendejében az Úr a következőm szózatot intézte Aggeus próféta által”

A múlt napokban Egyházunk Círusz és Dáriusz perzsa-méd királyok uralkodásának idejéből idézett nagyon fontos királyi rendelkezéseket. Círusz király adta ki az első parancsot, hogy a Jeruzsálemből és Júdeából Babilonba húrcolt zsidó foglyok visszamehetnek hazájukba, mert Jeremiás próféta jövendölése szerint letelt a száműzetés hetven éve. Minden rab szabadon dönthette el, hogy ott marad fogsága helyén, vagy hazamegy, hogy a hazatérők otthon gondoskodjanak arról, hogy újra fölépüljön a szent város és vele együtt újjá kell építeni az Úrnak, a mennyei Istennek templomát is. Szigorú parancsot adott ki mindkét király az Eufrátesz folyón túl lévő tartományok helytartóinak, hogy faragott köveket, fát kellő mennyiségben biztosítsanak az építkezéshez, ha pedig a zsidó papok újra kezdik az áldozatok bemutatását, adjanak bőven akár mindennap megfelelő mennyiségű állatot és egyéb adományt. Mindketten hozzáfűzték kérésüket: Imádkozzanak a király és fiai életéért. Ilyen előzmények után kapta az Úr parancsát Aggeus próféta: Dáriusz király második esztendejében, a hatodik hónapban, a hónap első napján az Úr a következő szózatot intézte Aggeus próféta által Zerubbábelhez, Salátiel fiához, Júda helytartójához és Jézushoz, Joszedek fiához, a főpaphoz: Ezt üzeni a Seregek Ura: Ez a nép azt mondja: Nem jött el még az idő az Úr házának felépítésére!” Erre azt mondta az Úr Aggeus próféta által: Annak bezzeg itt van már az ideje, hogy ti mennyezetes házban lakjatok, holott ez a ház még romokban hever. Nos tehát így szól a Seregek Ura: Fontoljátok csak meg sorsotokat! Sokat vetettetek, de keveset takarítottatok be; ettetek, de jól nem laktatok; ittatok, de meg nem részegültetek; és aki összegyűjtötte bérét, lyukas erszénybe rakta. Így szól a Seregek Ura: Fontoljátok meg sorsotokat! Menjetek fel a hegyre, hozzatok fát, és építsétek fel a templomot, hogy kedvemet és dicsőségemet találjam benne, mondja az Úr (Agg 1-8) a győztes nyugati hatalmak eladták hazánkat és népünket. Elvették Istenünket, testvéri bizalmunkat, mindenünket tönkretettek. Isten most azt üzeni: Nektek megvannak a templomaitok, de igen sok helyen üresek! Nem kellene egyetlen jóakarótokhoz szívből visszatérni? Aggeus nem él, de az üzenet igen.

Szent Damján püspök

„Minden hiúság, mondja a Prédikátor”

A bölcsességi irodalom célja: meg akarja mutatni a hívő embereknek, hogyan lehet tetteinket úgy végbevinni, hogy azok minél közelebb segítsenek minket az üdvösségünkhöz. A profán bölcselet célja kezdetben az volt, hogy az ember megtalálja a leghatékonyabb viselkedésmódot az érvényesüléshez. Idővel ez a cél módosult: a születő természettudományok is keresték a célravezető módokat, tehát a filozófiához csatolták azokat is. Ma a természetes ésszel elérhető ismeretek elvonással történő megismerésének a tudományát tartjuk filozófiának. A Prédikátor könyvének a szerzője a Makkabeusok kora előtt élt. Ismerte a görög bölcseletet. Úgy ítélhette meg, hogy ezt a bölcseletet azért művelik, hogy az emberek a maguk hatalmi körükbe tudják vonni a világ dolgainak irányítását. Így érthető könyve bevezetője: „Minden hiúság, mondja a Prédikátor, csupa hiúság, minden csak hiúság” (2) a dolgozó ember vesződik egész nap, és munkássága a világon semmit nem változtat magán a világon: „Nemzedék elmúlik, és nemzedék érkezik, a föld pedig mindig megmarad. A nap felkel és lenyugszik, majd visszasiet helyére, s ott újra felkel, délfelé kerül, majd északra fordul” (4-5) Ugyanígy szokott változatokkal fújdogálni a szél, folynak a folyók; vizüket elnyelik a tengerek, a nélkül, hogy túltöltve kicsapnának medrükből. Ugyanilyen módon működik az emberi szervezet is. A szem a látottakkal nem telik el, a fül nem dugul be a hanghullámoktól. Visszatérnek bizonyos dolgok, ismétlődik az élet. „Nem gondolnak az emberek az elmúltakra, s a jövendőre sem gondolnak majd, akik még később lesznek” (11) Nem az időjárás változásait kel befolyásolni ahhoz, hogy az ember boldogabb legyen. Akkor lesz boldogabb, ha a sorsát, elsősorban örök boldogságát biztosítva látja. Egyedül ebben nincs semmi hívság. Ennek pedig az a feltétele, hogy az igazságot keresem, és mások boldogságát szolgálom állandóan. Ez viszont lemondásba, szenvedésbe kerül. Az ősbűn elkövetése óta ezért a szenvedés az igazi eszköz a világ megváltoztatásához. Elsősorban Jézusé. Hozzá kell járulnunk nekünk is. Erre ad jó példát Szent Pál apostol: „Most pedig örömest szenvedek értetek, és kiegészítem testemben azt, ami hiányzik Krisztus szenvedéseiből testének, az egyháznak javára” ((Kol 1,24) „Tedd ezt és élni fogsz” (Lk 10,28) Nem hivalkodva, hanem boldogan.

Évközi 25 hét Szerda

Évközi 25 hét Szerda 

Ezd 9,5-9; Lk 9,1-6

„Majd elküldte őket, hogy hirdessék az Isten országát"

Jézus nyilvános működése kezdetén ezzel kezdte igehirdetését: „Betelt az idő, és elközelgetett az isten országa". (Mk 1,15) Kinyilvánítva ezzel, hogy a teremtéskor Isten a maga akaratára alapozta az emberek erkölcsi életét. Meg kellett volna érteni, hogy Isten országa az a szellemiség, amely elfogadja Isten akaratát és készséges lélekkel teljesíti. Az ősbűn viszont ellentétesen hangolta át Éva és Ádám lelkét: A sátán ajánlatát fogadjuk el, eszünk a tiltott fa gyümölcséből, hogy így isten nélkül élhessünk, és a magunk értelmével, akaratával döntsük el, mi legyen a jó és mi a rossz. Elszakadtak Istentől, önmagukat Istentől végtelenül távolra taszították. Hosszú időn át éltek Isten országától: az igazság és szeretet szellemiségétől távol. Jézus ezért kezdi küldetését az örömhír hangoztatásával: Betelt az idő, és elérkezett az Isten országa. Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban"Amikor már egy ideje tanította apostolait, elérkezettnek látta az időt, hogy kettesével elküldje őket ezt az örömhírt hirdetni. Ő járja a maga útját, amit az Atya öröktől rendelt számára, a tizenkettő pedig hat párban újabb hat helyen hirdetheti: „Betelt az idő, és elközelgett az Isten országa" Milyen csodálatos szeretet élt akkor is Jézusban! Minél gyorsabban röppenjen szét az örömhír mindenütt! Az utazásra készülő ember tervet készít és csomagol. Ruhát, élelmiszert és főként pénzt gyűjt, mert útközben sok mindenre szükség lehet. Jézus mindezt nem kifelejti, hanem kimondottan kihagyja a csomagolásból: „Azt mondta nekik: Semmit se vigyetek az útra, se botot, se táskát, se kenyeret, se pénzt, és két köntösötök se legyen!" (3) Aki napjainkban útra kél, elcsodálkozik ezeken: bot helyett ma revolvert, biztonsági őrt vagy éppen géppuskát szerez be. A fogadásokon, szerepléseken változatos és drága öltönyök kellenek. Táska és pénz nélkül nagyon szegénynek érzi magát az ember itthon is, hát még idegenben. Az utazási irodák számos kirándulást szerveznek, pénzzel mindenről gondoskodni lehet. Különösképpen a szállás jelent nagy gondot: lesz-e hely és milyen áron? Jézus erről így gondoskodott: „Amelyik házba betértek, ott maradjatok, és onnan induljatok tovább!" (4) A megfelelő elhelyezkedést Isten biztosítja: a szállásadó szívét előkészíti és a vándornak a szívében is megjelenik a jelzés: Ide kopogtass be, itt befogadnak! Ha pedig valami elromlik az előkészített szívekben, visszavonja jóakaratát a kijelölt család, vagy az apostol értette rosszul a jelzést, akkor sincs baj: Isten készít másutt megfelelő helyet, ti pedig rázzátok le még az udvar porát is! Ha most, a mi körülményeink között kellene így indulnia a papságnak, lenne biztonságunk, élvezhetnénk mi is az apostoloknak adott kiváltságokat? Assisi Szent Ferenc megpróbálta, és csodák csodája: a XIII. században is tökéletesen érvényben volt az evangélium. Mi nem csak utazni szeretnénk, hanem kimászni a romlás gödréből: Térjünk vissza Isten országába.

A PUSZTÁBAN KIÁLTÓ

„A PUSZTÁBAN KIÁLTÓNAK EZ A SZAVA”(Mt 3,3)

Hírlapokból tájékozódom napról-napra. Figyelem a lelkiismeretes és a lelkiismeretlen nyilvános szereplők megnyilatkozásait. Eljut hozzám sok kellemetlen hír milyen balesetek és embertelenségek gyötrik kiszolgáltatott embertársainkat. Többszöri jóakaratú jelentkezésem ellenére sem vették észre segítőkészségemet. Valóban pusztában kiáltó szó vagyok én is, hiszen mint Izajás próféta és Keresztelő Szent János a legtöbb embernek hasztalan mondta harsány hangon Isten üdvözítő üzenetét: „a pusztában kiáltónak ez a szava: Készítsétek elő az Úr útját! Egyengessétek ösvényeit!” Úgy látom, hogy az utóbbi évek magyar történelméből gyakorlatilag kiszorult a Gondviselésbe vetett hit. Tud-e bármi jót hozni az a vezető réteg, amely az ördög nyelvén beszél, gyönyörű magyar nyelvünket csúffá téve ordítozik és örökké a gyűlölködés árad szájukból? Nem merik kimondani, hogy hazánkon a jó Istenen és a Magyarok Nagyasszonyán kívül ezer év alatt Európában és azon kívül soha senki nem segített. Miért nem merünk hitet tenni mellettük, okos és jóakaratú erőfeszítésünk fölött miért nem feszül az égre hitből fakadó imánk? Istent kell szégyellnünk, aki sohasem hazudott, senkit nem csapott be? Szégyellnünk azokat kell, akik hazugságaik és gyűlöletük miatt csak erre méltóak. Jézus mondja: „Gyönge a hitetek. Bizony mondom nektek. Ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag s azt mondjátok e hegynek itt: Menj innét amoda! – átmegy, és semmi sem lesz számotokra lehetetlen” (Mt 17,20) Itt és most nekem, nekünk hívő embereknek, nem egy irdatlan hegyet kell odébb parancsolnunk. Millióan imádkozunk, de hol a hitünk és mekkora? Három szándékra imádkozom:Istenem, add vissza népünknek őseink Istenbe vetett hitét, add vissza Nagyboldogasszonyunkhoz való hűséges ragaszkodásunkat, és add meg a mindig hiányolt együtt gondolkodást és egyetértést. Így ezer éves történelmi küldetésünk nagyszerűen folytatódhat. A tények azt bizonyítják, hogy ezer éve feladatul kaptuk Istentől, hogy Jézus Krisztus titokzatos testének, a kereszténységnek a védői legyünk minden pogány támadással szemben. Sokan felkapják a fejüket: ugyan! Ezer éves küldetés? Micsoda túlzás! Vitatkozni lehet ezzel az állítással, de nem érdemes. Régi, megcáfolhatatlan filozófiai igazság: a tényekkel szemben semmit sem érnek az érvek. „A hit, ha nincsenek cselekedetei, önmagában holt” (Jak 2,17) a szeretet kövesse a hitet. A mi magyar életünk erre épüljön.

Évközi idő 25 hét kedd

„Az ember minden útja helyes a saját szemében, a szíveket mégis az Úr veti latra”

Isten minden hatalom irányítója, végső soron mindig az Ő akarata érvényesül.„Olyan a király szíve az Úr kezében, mint a vízfolyás, ahová akarja, oda irányítja”(Péld 21,1) Az okos király erre vállalkozik. Azt akarja tenni, amire Isten őt kiválasztotta. A víz az élet hordozója: belőle hívja elő a Teremtő az egyre magasabb rendű élő fajokat. (Ter 1, 20-23) az évről évre vetett vagy ültetett növényeknek a csendes eső a táplálója. Az állatok a forrásokból, patakokból isznak, hogy felüdüljenek. Az ember kutat ás magának. A víz ilyetén alkalmazása követi Isten akaratát. Amikor azonban jelképszerűen alkalmazzuk a vizet, mint fentebbi versben, akkor már jobban figyelnünk kell.Ha olyan a király szíve, amelynek irányítója Isten, akkor életet csordít vagy önt a rászorulókba, mint a tavaszi, őszi eső. Ha azonban öncélú, akkor is Isten fog győzni, bár lehet, hogy a patak medre akkor kacskaringósabb lesz.„Az ember minden útja helyes a saját szemében, a szíveket mégis az Úr veti latra”. (Péld 21, 2) a magát önállónak vélő ember úgy gondolja, hogy tévedhetetlen. Ezt azonban Isten dönti el.„Irgalmasságot és igazságot tenni kedvesebb az Úr előtt az áldozatnál”. (3) Nem voltak kis értékűek az oltárra tett áldozati állatok sem, mégis többre becsüli Isten, ha egy megbántott embertárs meg tud bocsátani ellenfelének. Az érvényesülés, létünk fenntartója, sőt gazdagítója a munka. „a szorgalmas igyekezet mindig gyarapodásra vezet, de mindaz, aki lusta, folyton szegénységben lesz”. (5) a tisztességes emberek mindig keresik, hogy tudnának megélni a saját erejükből. Isten megadta a választ a kezdet kezdetén: „Fogta tehát az Úr Isten az embert, és az Éden kertjébe helyezte, hogy művelje és őrizze meg”. (Ter 2, 15) Az Úr tehát megteremtette a földet, az esőt, a napot, a gabonát, gyümölcsfákat, majd odaadta Ádámnak, általa az emberiségnek. A munkát csak tovább kell folytatni. Az ember a fejében hordja az eszét: ha gondok adódnak, meg kell változtatni a módokat, más szerszámmal, más mozdulatokkal, de dolgozni kell. Sok a panasz: nincs munka, nincs termés. Az árvíz, a belvíz elnyomja a vetést. Mit diktál a munkát irányító józan eszünk? Kiássuk a vízelvezető árkokat. A kiásott földdel megemeljük a termőtalaj szintjét. Elfolyik a felesleges víz, nem tud megállni a termés gyökerén. Ám többen lusták árkot ásni. A vezetők nem szervezik meg a munkát. A hanyag vagy a pénzt más célra költő vezetőt le kell váltani, legyen az alsó vagy legfelsőbb szintű vezető. Ne várjon isteni beavatkozást az, aki negyven + húsz éven át maga tolja fel saját nyakába ugyanazt a rossz közösséget. Ez az Isten törvénye. A bölcsességnek vannak más törvényei is: Segítsd, aki megreked. Emeld fel, aki elesett. „Ha látod, hogy haragosod szamara a teher alatt leroskadt, ne menj el mellette, hanem segítsd fel vele”. (Kiv 23, 5) Viszont ez is törvény: „Aki nem akar dolgozni, ne is egyék!” (2Tessz 3, 10)