Évközi 31. hét péntek

Évközi 31. hét péntek

Szent Pál azt írja a római híveknek, hogy meg van győződve arról, hogy tele vannak jósággal. Megszégyenít bennünket ez a mondat, hiszen leleplez önmagunk előtt, akik oly gyakran éppen ellenkező alapállásból közelítünk embertársainkhoz, mindenkit gyanúsítva, mindenütt rosszindulatot feltételezve! Nézzünk csak magunkba: mennyi jóindulat, jó szándék, jó elhatározás van bennünk! S mennyire fáj, ha csak bűneinket, botlásainkat, hibáinkat látják és szemünkre is vetik, mert belül meg vagyunk győződve arról, hogy nem csak ezek vagyunk... Ha pedig önmagunkkal kapcsolatban ez a helyzet, akkor joggal feltételezhetjük hívő, törekvő testvérünkről is, hogy ő is tele van nemes szándékkal.

El kell gondolkodnunk azon, hogy semmilyen csalódás, szeretetünkkel való visszaélés nem hatalmaz fel bennünket, hogy szüntelen gyanúsítgatásban és rosszhiszeműségben éljünk, mert a szeretet mindig megelőlegezett bizalom is, amiben természetszerűleg benne foglaltatik bizonyos kockázat. Ilyen légkörben van csak helye egymás figyelmeztetésének, máskülönben az csak szeretetlen kioktatás, rendreutasítás. Az a krisztusi értelemben felnőtt keresztény közösség, ahol a tagok bölcs türelemmel, tapintattal figyelmeztetni tudják egymást.

Amikor Szent Pál apostol azt említi, hogy helyenként merészebben írt, egy másik nagy pedagógiai tapasztalatra hívja fel a figyelmet: a lélekben alvó hívőt olykor fel kell rázni, esetenként akár éles, sarkított megfogalmazásokkal is, hogy ezáltal rábírjuk arra, hogy végre arról beszélhessünk vele, ami üdvössége szempontjából a legfontosabb. Egy kicsit más értelemben, de igaz ez a merészség a mai nap szentjére, a ferences teológus Duns Scotusra is, aki a legnagyobb elmékkel is vitába szállva merte azt állítani – és mind a formális logika, mind pedig a Szentírás alapján képes volt igazolni is –, hogy Isten Fiának megtestesülése nem az ember bűnének következménye, hanem Isten abszolút, minden mást megelőző döntése.