Évközi 2 hét péntek

Évközi 2 hét péntek         
1Sám 24, 3-21; Mk 3, 13-19
„Nincs kezemben gonoszság és hamisság, és nem vétettem ellened”

A Szentírás alapján arról elmélkedünk, hogy Saul király nagyon féltékeny volt Dávidra, és meg akarta öletni környezetével. Akkor fia, Jonatán, elmagyarázta, hogy Dávid önfeláldozó módon vállalkozott a Góliát elleni párviadalra, jót tett a királlyal és a néppel is, nem szabad megöletni, mert ártatlan. Saul belátta fia szavainak igazságát, nem is bántotta Dávidot. A féltékenység azonban lappangott és növekedett benne. Fiának többször kifejtette, hogy Dávid az ellensége, mert végül elnyeri a trónt, ha nem végeznek vele. Saul fia és utódjai nem lehetnek királyok Izraelben, sőt az a veszély is fenyeget, hogy Dávid, ha hatalomra jut, egész családját kiírtja. (1Sám 20, 30-34) Saulban ez a borzalmas lelkiállapot növekedett. Úgy vélték jóakarói, hogy a gonosz kísértést minden lehető eszközzel vissza kell szorítani. Dávid szépen játszott hárfán, és játéka valóban megnyugtatta Sault, aki többször igénybe vette ezt a házi muzsikát. Egy ebéd utáni pihenő alkalmával Saul szunyókálva hallgatta a hárfazenét, amelyet Dávid szolgáltatott neki az udvari kerítés mellett ülve. Megnyugvás helyett azonban Sault arra ösztökélte a gonosz lélek, hogy most itt az alkalmas idő, hogy végezzen családja ellenségével. Felkapta a fejénél lévő lándzsát és iszonyatos erővel Dávid felé, dobta. Dávid éppen felpillantott, észrevette a lándzsát lendítő kart, székéről oldalt dőlt, így a fegyver teljes erővel a kerítésbe vágódott Dávid szíve helyett. Az ifjú abban a pillanatban átugrott a kerítésen és elmenekült. (1Sám 19, 8-10) Messze földön bujkált, miközben Saul a filiszteusokat kergette az országban. Hazatérve jelentették neki, hogy Dávid Engaddiban rejtőzködik embereivel, mire a király háromezer harcost válogatott maga mellé, és nyomába eredt. Igen meredek sziklák közé kapaszkodtak fel. Az egyik barlangba bement a király, hogy pihenjen egy kicsit. Ebben a barlangban, a belső járatokban bújt meg Dávid az embereivel. Amikor a király mély álomba merült, emberei biztatták Dávidot: „Itt a nap, amelyről az Úr azt mondta neked: Kezedbe adom ellenségedet, hogy úgy tehess vele, amint szemednek tetszik. Dávid erre felkelt, s titokban levágta Saul köntösének csücskét. Utána azonban furdalta Dávidot lelkiismerete, hogy levágta Saul köntösének csücskét. Azt mondta azért embereinek: Legyen az Úr kegyelmes irántam, hogy meg ne tegyem azt a dolgot az én urammal, az Úr fölkentjével, hogy felemeljem kezemet ellene, hiszen ő az Úr fölkentje” (1Sám 24, 5-7) Amikor aztán Saul felébredt és kiment a barlangból, Dávid is kilépett, utána kiáltott: „Uram, király! Amikor Saul hátratekintett, Dávid földig hajtotta arcát és leborult, és azt mondta Saulnak: Miért hallgatsz azoknak az embereknek a szavára, akik azt mondják, hogy Dávid rosszat forral ellened? Íme, ma saját szemed láthatja, hogy az Úr a kezembe adott a barlangban, s hogy eszembe jutott, hogy megöllek, ám szemem megkímélt téged, mert azt mondtam: Nem nyújtom ki kezemet uram ellen, hiszen az Úr fölkenteje. Nézz csak ide apám, köntösöd csücske itt van a kezemben. Lásd be, hogy nincs a kezemben gonoszság!”(9-12) Saul belátta tévedését, csak annyit kért, hogy Dávid majd királyként ne pusztítsa ki az ő családját. Dávid erre szívesen megesküdött