PÁVIAI SZENT EPIFÁNIUSZ

PÁVIAI SZENT EPIFÁNIUSZ

 püspök
*Pávia, 438. +Padova, 497.

Amikor hildesheimi Othwin püspök 961-ben Ottó királlyal együtt Itáliába vonult, hogy a császárkoronázás tanúja legyen, épülőfélben lévő székesegyháza számára becses ereklyét akart szerezni. Itália gazdag volt az ilyen kincsekben, de adakozni nem szeretett belőlük. Othwin talált néhány klerikust, akik éjszaka feltörtek a páviai dómban néhány szarkofágot, és kivették Szent Speciosa szűz és Szent Epifániusz püspök csontjait. Amikor a rablás ismeretessé vált Páviában, Othwin püspök elbúcsúzott a császártól, és drága adományaival észak felé sietett. A hildesheimi egyház hívei ujjongva fogadták. Bármilyen megdöbbentően hat is ránk ez az epizód, el kell fogadjuk Othwin kortársaitól, akik tudósítanak róla, hogy a szent ereklyék birtoklásáért való jámbor buzgóság a megszerzés módjának megfontolásával nem sokat törődött.

Az, aki így Hildesheimben talált új nyugvóhelyet, a leghatározottabb püspöki egyéniségek egyike volt a régi római birodalom utolsó időszakában. Pávia, ahol 438-ban született, szilárd talajt nyújtott számára, ahonnan e nagyon nyugtalan időkben áldásosan tudott működni az államért és az Egyházért. Fiatalon lett pappá; életrajzírója és utóda, Szent Ennodius (+ 521) páviai püspök tanúsága szerint mintegy nyolc éven át teljesítette a ,,menny katonája pályafutásának újoncszolgálatát''. Ebben az időben bontakozott ki természetes képességeinek gazdagsága. Arcvonásainak és alakjának feltűnő szépségét, csengő hangját, határozottságát és jólneveltségét minden embertársával való kapcsolatában magasztalták. Úgy látszik, már ifjú klerikus korában különleges tehetsége volt ahhoz, hogy a civakodók közt békét teremtsen. Ezen a téren mindenesetre többet tett, mint amennyi természetes adottságaitól telt volna. Egy alkalommal egy paraszt, aki perlekedett egy pappal valami szántóföld miatt, nekitámadt a közvetítő Epifániusznak. Egész Pávia felháborodott a kedvelt szubdiákonuson esett sérelem miatt. Epifániusz azonban olyan meggyőző szeretettel bocsátott meg, hogy példája teljesen magával ragadta a perlekedőket. Saját személyének maradéktalan odaadásában rejlik sikerének voltaképpeni titka, nemcsak abban a kis vitás ügyben, hanem későbbi, nagy politikai küldetéseiben is.

Epifániuszt 466-ban szülővárosa püspökévé szentelték. Püspökségének évei egybeesnek azokkal a sok szenvedést hozó zavargásokkal, amelyek a nyugatrómai birodalom bukásához vezettek. Felső-Itália hatalmas ura ekkoriban a germán Rikimer volt Milánóban. A római császárok neki köszönhették uralmukat. Ebben a természetellenes állapotban gyakran támadtak feszültségek. 471-ben megbízták Epifániuszt, hogy simítson el egy egyenetlenséget Rikimer és apósa, Anthemiusz császár között. A püspök túlságosan fiatalnak és tapasztalatlannak érezte magát erre a feladatra, mégis vállalta ezzel a megokolással: ,,Vonzódásomat, amellyel hazámnak tartozom, nem tagadom meg.'' A kibékítés sikerült, bár nem volt tartós.

Néhány évvel később egy másik árnyékcsászár kérte a püspök segítségét a nyugati gótok ellen, akik Dél-Galliából kiindulva megkísérelték, hogy kihasználják Itália belső gyengeségét. Epifániusz nem sajnálta a fárasztó utazást az Alpokon át, sőt nem várta meg még a kedvezőbb évszakot sem, hanem rögtön télen elindult. A nyugati gótok királya, Eurik megindult a béke ilyen hírnökének láttán. A megmenekülés azonban ezúttal is csak a sors késleltetése volt. 476-ban Róma utolsó helytartóját is legyőzték a germánok, Odoaker leverte az utolsó császárt és Itália ura lett. Páviát ugyanebben az időben hódították meg és fosztották ki. Epifániusz minden befolyását érvényesítette az új uralkodónál, hogy a polgároknak az újjáépítést lehetővé tegye. Öt évre szóló adóhaladékot sikerült elérnie. A pásztor fáradhatatlanul tevékenykedett nyájáért. Ő maga régen lemondott minden fényűzésről, és úgy élt püspöki lakásában, mint a legszegényebbek. Ami ezt a régi nemességből származó rómait a barbárok támadása elleni védőbástyává tette, az nem a kifinomult kultúra és szokások, hanem a megélt Evangélium ereje. Így aztán ,,a hazáért'' való helytállása túlmutat minden nemzeti érdeken. Epifániuszban az egységnek az az egyetlen alapelve testesült meg, amely megmaradt az 5. század széteső világából, és új jövő felé vezette azt: az Egyház.

Két évtizeddel az utolsó római császár letaszítása után a keleti gótok nyomultak be Itáliába Teoderik vezetésével. Ismét Felső-Itália lett a leginkább sújtott rész, s Epifániusz ismét a béke mentsvára lett. Teoderik, aki kiválóan értett ahhoz, hogy új birodalmának minden jó energiáját felhasználja, nagy tiszteletet tanúsított Pávia püspöke iránt. Őt küldte el a burgundiai királyi udvarba, hogy ott hatezer fogoly szabadonbocsátását kérje. Epifániusz kiegészítette ezt a nagy művet, amennyiben a hazatérők számára földet és pénzt kért Teoderiktől, hogy szabadságuk ne váljék teherré. 497-ben utolsó utazására indult Ravennából Páviába. Betegsége azonban gyorsabb volt, mint a kocsija, és Pádovában beteljesedett a szent jelmondata: ,,Az élet számomra Krisztus, a halál pedig nyereség''.