Évközi 2 hét kedd

Évközi 2 hét kedd     
1Sám 16, 1-13; Mk 2, 23-28
„Kelj fel, kend fel, mert ő az!”

Izrael igazi uralkodója, akitől a fejedelmi méltóságot és a számonkérést is eredeztették a zsidók, mindig a felséges Isten maradt. Saulnak volt olyan engedetlensége, amely miatt Isten megvonta tőle a kegyét. Nem fosztotta meg a méltóságtól, de tudtára adta, hogy kegyvesztett lett, és utódai nem követik a trónon. Amit Saul kinevezésekor tett az Úr, most jó előre művelte. Ifjú legényként választotta ki az új királyt, és apránként szoktatta hozzá a különleges feladatokhoz. Isten szólt Sámuelhez: „Meddig bánkódsz még Saul miatt, noha én elvetettem őt, hogy ne uralkodjon Izraelen? Töltsd meg szarudat olajjal, s gyere, hadd küldjelek a betlehemi Izájhoz, mert annak a fiai közül szemeltem ki magamnak királyt”. (1) Sault különleges érdemek nélkül választotta ki Isten Benjamin törzséből. Termete ugyan mindenki más fölé magaslott, becsületes is volt: úgy beleillett abba az elképzelésbe, amelyet a nép álmodott meg. Isten az új király személyében saját elgondolását érvényesítette. Most sem mondta meg a választott nevét, csak a családfőét. A fiatal férfiaknak különösen apjuk neve volt számottevő, maguknak később kellett hírnevet szerezniük. A régi király életében viszont kockázatos volt nyilvánosságra hozni az új uralkodó nevét, mert a régi nem könnyen engedte át a hatalmat. Látjuk ezt manapság is. Most ugyan nem állandó, hanem nagyon is szűkre szabott a választott főméltóság, mégis foggal-körömmel kapaszkodik bele a teljesen alkalmatlan is. Sámuel is tudta, hogy a fejével játszik, ha új királyt felkenni indul valahová. Ezt siet is Istennek figyelmébe ajánlani. Ő azonban rögtön teljes biztonságot mutat gyámoltalan öreg prófétájának: Vezessen feltűnően egy borjút, és ha kérdezik, hová megy, mondja meg, hogy Betlehembe, és ott ezt a szép állatot Istennek áldozza fel. Ez igaz és veszélytelen. Maguk a betlehemi vezetők, az ottani vének, rohannak eléje, mert a próféták lakóhelyükön kívül gyakran művelnek valami különleges dolgot, amely a népnek nem biztos, hogy kellemes. Először Izáj is megretten, hiszen a próféta rendkívüli ember. De aztán örülni kezd, amikor a lényeget meghallja: az ő fiai közül kerül ki az új király. Sámuel sem tudja, ki a kiválasztott. Eléje vezeti Izáj szép szál fiát, az elsőszülöttet, Eliábot. Sámuelnek is nagyon tetszik az apa szemefénye. Isten szava lehűti a kedélyeket: „Ne nézd külsejét, se termete magasságát, mert én elvetettem őt! Én nem a szerint ítélek, amire az ember néz; az ember ugyanis azt nézi, ami látszik, az Úr azonban a szívet tekinti”. (7) Hét fiát vezette Isten és Sámuel elé az édesapa, de egyik sem volt Isten jelöltje. Az apa megrémül: hát egyik sem tetszik az Úrnak? Sámuel érdeklődik: Nincs több fiad? Izáj szól: „Hátra van még a legkisebbik, ő a juhokat legelteti. Azt mondta erre Sámuel Izájnak: Küldj érte, s hozasd el, mert addig nem telepszünk le, amíg ide nem jön. Érte küldött tehát, és elhozatta. Vörös volt, szépszemű és csínos külsejű. Azt mondta akkor az Úr: Kelj fel, kend fel, mert ő az! Erre Sámuel vette az olajos szarut, s felkente őt testvérei közepette, és ettől a naptól az Úr lelke Dávidra szállt” (11-13)