Kit kerestek? (2.)

Sztankó Attila liturgiatörténeti jegyzetét olvashatják az alábbiakban.

A középkori egyházban alapvetően három módon kívánták megjeleníteni az Úr feltámadásának misztériumát a nép számára képileg jobban megfogható formában.

Általában a Matutinum elejéhez kapcsolódóan történt a Szent Kereszt vagy a Legszentebb Oltáriszentség kiemelésének szertartása a sírból, illetve az Úrkoporsóból, megjelenítendő az Úr feltámadását. Máshol viszont a Matutinum végéhez kapcsolódóan megjelenítették a sír felkeresését és az asszonyok örömét, akik megvitték az Úr feltámadásának örömhírét a tanítványoknak. Végül a 18. században, főleg a közép-európai népek között gyökeresedett meg a legszentebb Oltáriszentség fölemelésének és felmutatásának megújított és dramatizálás nélküli szertartása, amelyet később Úrhordozó (theophorikus) körmenet követett Krisztus tiszteletére, aki feltámadott a halálból. Ennyiben ez a körmenet a diadalmas Krisztus körmenetévé vált.

Magyarországon a szertartás 1625-től követhető nyomon világosan. Eszerint este, a szokásos időben gyülekezett a papság és a nép, majd körmenetszerűen vonultak a Sírhoz, a gyertyákat, a lobogókat és a tömjénezőt követve. A Sírhoz érve térdre borultak, és a szertartást vezető énekelni kezdte a Kelj fel! kezdetű bevonulási éneket, amelyet a kar folytatott, majd elénekelték a 138. zsoltárt. Míg a zsoltárt énekelték, a szertartást végző pap föllépett az Oltáriszentségért, amely ki volt helyezve a Szentsír fölött, megfordult vele és intonálta a Feltámadtam! kezdetű bevonulási éneket, amelyet a kar folytatott. Közben a főoltárhoz vonultak, ahol az officiáns folytatta a Békesség veletek, én vagyok, alleluja! verzust. Ennek végeztével a szertartást vezető pap a Feltámadt Krisztus kezdetű húsvéti éneket intonálta. Már ebből is látható, honnan is eredeztethető a magyarországi hagyomány és a feltámadási körmenet.