Évközi 3.hét csütörtök

Évközi 3.hét csütörtök

2Sám 7,18-19.24-29; Mk 4,21-35

„Most tehát, Uram Isten, tartsd fenn szavadat, amelyet szóltál szolgád házáról”.

Nátán, Isten prófétája elmondta Dávidnak mindazt, amit a királyok közül senki más nem hallott csalhatatlan isteni üzenetként családja javára. Azt, amit messiási üzenetként hozott Dávidnak Nátán, hogy az ő családjából születik majd meg a Megváltó, ilyet más családfő nem hallhatott. Dávid boldog volt, azonnal elindult a szent sátorhoz. Ott akart imádkozni az Úr ládája, a szövetség szekrénye előtt. „Ki vagyok én, Uram Isten, s mi az én házam, hogy engem ennyire felemeltél? Sőt még ez is kevésnek tűnt színed előtt Uram, Isten, ki a messze időre vonatkozólag is szóltál szolgád házáról, mert ez a törvénye az embernek, Uram, Isten!” (7,18-19) Igen, ha az embert Isten arra méltatja, hogy felemeli házát, szeretett gyermekeit, már ismert és majd eljövendő unokáit, Istennek az a törvénye, hogy ezt meg kell köszönni neki. Minden hatalom Istentől jön, ezt az okos hatalomviselő tudja és megköszöni neki népe színe előtt is. Az ostoba ember, aki azt hiszi, hogy a hatalom kijár neki, sőt a hatalommal még azonosítja is önmagát, az nagy szégyen. „L’état, c’est moi” (az állam én vagyok), mondta a fényben úszó francia király. Ha tudta volna, hogy utódait hogy mészárolják le lázadó alattvalói, talán tudott volna gondolkodni: Istennek tartozunk köszönettel mindenért.„Örökre népeddé tetted ugyanis népedet, Izraelt, s te, Uram Isten, lettél az Istenük” (24) Ebben a magasztos órában Dávid megköszöni az Úrnak, hogy Izraelt, a maroknyi népet tette meg saját népének. Nem engedte, hogy bálványt, fa- és kődarabokat imádjanak Isten helyett. Mennyire szégyellte volna Dávid, ha Isten előre megmondja neki, hogy kései unokáját, a Messiást, az Isten megtestesült Fiát miként vádolják ezer év múlva Izrael akkori fiai saját főtanácsuk előtt, de a megszálló római helytartó színe előtt is. (Mt 26,59-68; 27,11-26) Dávid ezután saját családjának felmagasztalásáért hálálkodik. „magasztalják nevedet mindörökké, és mondják: a Seregek Ura az Istene Izraelnek! s akkor szolgádnak, Dávidnak a háza állandó lesz az Úr előtt” (26) Milyen gondosan feljegyezte ezer év múlva ennek a jövendölésnek beteljesülését a nem zsidó, hanem görög evangélista, Lukács: „Ne félj, Mária! Kegyelmet találtál Istennél. Íme, méhedben fogansz és fiút szülsz, és Jézusnak fogod nevezni. Nagy lesz ő, a Magasságbeli Fiának fogják hívni; az Úr Isten neki adja Dávidnak, az ő atyjának trónját, és uralkodni fog Jákob házában mindörökké, és királyságának nem lesz vége” (Lk 1,30-33) „Méltóztasd tehát megáldani szolgád házát, hogy fennmaradjon előtted örökké, hiszen, Uram, Isten, te mondtad, és áldásod meg is fogja áldani szolgád házát mindörökké”. (29) Ezért köszönti Máriát Gábor főangyal ezer év múlva imígyen:„Üdvözlégy, kegyelemmel teljes, az Úr van teveled” (Lk 1,28) Ezért kell kimondania Erzsébetnek Mária látogatásakor:„Áldott vagy te az asszonyok között és áldott a te méhednek gyümölcse!” (Lk 1,42) és ezért ismételjük naponta rózsafűzért imádkozók, ugyanezt. Ha pedig jönne olyan kor, hogy ezt megszűnnének mondani, akkor a kövek fogják kiáltani (Lk 19.40)

MARISCOTTI SZENT JÁCINTA

MARISCOTTI SZENT JÁCINTA

szűz, ferences III. rend.

(1585-1640)

Közismertebb néven Viterboi Szent Jácintának is nevezzük, mert ott született 1585. március 16.-án gazdag, kimagasló úri szülőktől. Édesapja Marcantonio Mariscotti és édesanyja Ottavia Orsini, grófnője. Őt gyermekük született a legidősebb Geneve 1594-ben már belép a ferencesek zárdájába, a San Bernardino de Viterboba, ahol egészen haláláig, 1631-ig élt. Húga Hortensia 1586-ban született, és 1626-ban meg is halt. 1605-ben feleségül veszi őt Paolo Capizucchi, márki. Öccse Sforza, aki 1589-ben született, és 1655-ben halt. Ő feleségül vette Vittoria Ruspolit 1616-ban, és örökölte a család címét Mariscottit. Végül a legkisebb gyermekük, aki szintén fiú volt, név szerint Galeazzo, aki 1599-ben látta meg a napvilágot, de fiatalon már 1626-ban el is hunyt. Jácinta, ahogy a többi gyermek is vallásos nevelésben részesült, de ő már serdülő korában kitűnt emberi hibáival. Szeszélyei és túlzott önállósága miatt feszültté vált a család légköre. Abban az időben egy kisebb leány testvér nem nagyon előzhette meg a férjhez menetelben a nővérét, mégis 1605-ben húsz évesen Marquis Cassizucchi a húgát választja feleségnek helyette. Ettől aztán még inkább felborul, és kiszámíthatatlanná válik az élete. A húga férjhez menetele után édesapja ezért úgy látta jónak, ha leánya belép a helybeli reguláris ferences nővérekhez, ahol egy unokanővére már teljesített szolgálatot. Jácinta, amikor megtudja apja szándékát, azonnal megszökik a szülői házból, és hetekig bolyong, de aztán feladva hiúságát csak hazatér és vállalja a zárdába vonulást. Jácinta így lépett be a rendbe, igazi hivatás nélkül 1605. január 9.-én. A maga módján élte a szerzetesi életet. „Rangom szerint próbálok élni” - vallotta. Szobaberendezésén, ruházatán, látogatók fogadásán mindez tükröződött. Jó 10 év múlva betegségbe esett. Úgy adódott, hogy ferences gyóntatója páter Bianchetti Antonio szobájában kereste fel, hogy meggyóntassa. Mikor azonban körülnézett, annyira megütközött a fényűzésen, hogy nem is akarta gyónását meghallgatni. Jácinta megdöbbent. „A mennyország - mondta a páter - nem azoké, akik kevélyek és a hiúság rabjai.” „Atyám! - kérdezte a nővér akkor én nem remélhetem, hogy üdvözülök? Azért jöttem a zárdába, hogy elkárhozzam?” „Hogy elnyerd az üdvösséget - volt a felelet -, változtasd meg életedet, tedd jóvá a botrányt, amit okoztál.” Jácinta erre megtért. Felgyógyulva Jácinta nővér ezt követően, egy kötéllel a nyakán járt a kolostorban, hogy így vezekelje le addigi életének bűneit. Sienai Szent Katalin tanácsára aztán ezt a szélsőséget is sikerült levetkeznie. Szigorú vezeklő életet megtartva élt, mezítláb járt, ócska ruhákat viselt, és a legalantasabb munkákat végezte. Ágya néhány deszka, és egy pokróc, párnája, pedig egy kő volt. Nagyon tisztelte Jézus Krisztus szenvedését, és a Szűzanyát, aki nem egyszer meg is jelent neki. Példaadó ferences életet élt, úgyhogy később rábízták a novíciák képzését és a tanuló növendékek igazgatását. Csupa türelem, kedvesség volt, nem feledte saját gyarlóságát: megértő tudott lenni mások tökéletlensége iránt. Szívesen foglalkozott a betegekkel, elhalmozta őket gyengédséggel, miközben maga kemény vezekléseket vállalt, hogy jóvátegye előző mulasztásait. Apostoli tűz égett benne. Viterbo papságát rávette, hogy bevezessék a farsangi időben a 40 órás szentségimádást. Békeszerző tevékenységet is kifejtett a városban Szent Ferenc szellemében. A pestis járvány kitörésekor azonnal a betegek ápolásához fogott hozzá magát nem kímélve. Mély lelki életet élt, kora nagy misztikusaihoz hasonlóan. Csodákat és jövendöléseket is tulajdonítanak neki. Egy ilyen esemény a következő volt, amelyet feljegyeztek. Egy alkalommal néhány helybéli hajóútra indult a tengeren, és egyszerre csak váratlanul egy erős vihar lepte meg őket a nyílt vízen. A hajó már-már a felborulás küszöbén járt, amikor az egyik utas így kiáltott fel: „Ó Jácinta nővér siess a segítségünkre, különben elpusztulunk.” Ugyan abban a pillanatban az utasok megpillantottak egy fehér köpenyes ferences apácát, aki a hullámok felett futva ért hozzájuk, majd a hajó orrát megragadva a kikötőig húzta azt a háborgó tengeren. Miután ily módon szerencsésen kikötöttek az egyik megmenekült utas azonnal elment a kolostorba, hogy megköszönje Jácintának a segítségét. A kolostor főnökasszonya kíséretében mutatott rá Jácintára, hogy ő volt az, aki megmentette őket. Jácinta erre cellájába futott, hogy elkerülje a nyilvános dicséretet. 1640. jan. 30-án halt meg a viterboi kolostorban. Teste épségben maradt. Hibái ellenére a tisztaságot mindig megőrizte. 1726. szeptember 1.-én XIII. Benedek pápa boldoggá, VII. Pius pápa pedig szentté avatta 1807. május 24.-én.
Páduai Szent Antal tanítása a bűnösök megintéséről: „Salamon mondja a Prédikátor könyvében: A bölcsek szavai, mint a tövisek... A tövis, amikor az elevenbe szúr, vért fakaszt. Éppen így a bölcs ember szavai kell, hogy a bűnös szívét megsebezzék s onnét a könnyek vércseppjeit kisajtolják... A bűnbánat könnyei a lélek vércseppjei.”

Imádság:

Istenünk, te Szent Jácinta szüzet szereteted tüzével lángra lobbantottad és az állandó önmegtagadás példájává tetted; közbenjárására add, hogy bűneinket megsiratva folytonosan a te szeretetedben éljünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által. Ámen

Trieri Szent Valériusz

„Ezzel az akarattal szenteltek meg minket Krisztus Jézus testének egyszer történt feláldozása által”

Világszerte, most is sokan vannak,akik az Ószövetség tanításában látják a világot megváltó eligazodást, és az ószövetségi áldozatokba helyezik a bűneiktől való megszabadulás reményét. Dávid király, aki Isten titkaiban járatos próféta is volt, tehetséges költő, s e két hivatást egyesítve tudott istendicséretben és bűnbánatban elérni csodálatos magasságokat és mélységeket, amire mi, művelt XXI.századi gondolkodók csak rábámulni tudunk. Hetven éve mondom a római katolikus Egyház napi zsolozsmáját. Ha nem is az ismerkedő évtől,
de nagyon korán rácsodálkoztam a negyvenedik zsoltárra:„Áldozatot
és ajándékot nem akartál, de testet alkottál nekem; az égő és engesztelő áldozatok nem tetszettek neked. Akkor azt mondtam: Íme, eljövök! A könyvtekercsben meg van írva rólam, hogy megteszem, Istenem, a te akaratodat”. (Zsid 10,5-7) a zsoltár ezer évvel korábban íródott, mint a már keresztény levélíró idézi az első keresztény évszázadban. Az eredeti szöveg így olvasható:
„Vágóáldozatot és ételáldozatot nem kívántál, hanem készségessé tetted fülemet. Égő- s bűnért való áldozatot nem követeltél, ezért így szóltam: Íme, eljövök! A könyvtekercsben meg van írva rólam, hogy teljesítsem akaratodat. Ezt akarom, én Istenem, törvényed a szívemben van”.(Zsolt 40,7-9) Gondolom, mennyire megbotránkoztak ezen a kijelentésen a Dávid korában élt zsidók. Amikor ő súlyos vétke,Úriás halálba küldése miatt (2Sám 11) szívből bűnbánatot tartott, a Szentírás legközkedveltebb bűnbánati zsoltárát ő így fejezte be: „hiszen nem kedveled a véres áldozatot, ha égő áldozatot hoznék, nem vennéd szívesen. A töredelmes lélek áldozat Istennek, a töredelmes, alázatos szívet Isten, nem veted meg”(Zsolt 51,18-19)
E végszót itt már nem fogadja el valamelyik buzgó zsidó, ezért hozzáfűzi: „Tégy jót, Uram, jóságodban Sionnal, hogy felépüljenek Jeruzsálem falai. Akkor majd kedvedet leled az igaz áldozatban, ajándékokban. Akkor majd fiatal bikákat tesznek oltárodra”(51,20-21) Mi, mindenkori keresztények boldogan valljuk Dávid háromezer, eme Zsidókhoz írt levél remek és igaz hitvallását:„Mivel tehát a törvényben a jövendő javaknak csak az árnyéka van meg,nem a dolgok valóságos formája,ugyanazokkal az áldozatokkal,melyeket évről-évre szünet nélkül bemutatnak, sohasem teheti tökéletessé azokat, akik bemutatják. Nemde felhagytak volna az áldozatok bemutatásával, ha az áldozatok bemutatói egyszer s mindenkorra megtisztultak volna, s nem volna többé bűntudatuk? De éppen ezek az áldozatok emlékeztetik őket minden évben bűneikre. Lehetetlen ugyanis, hogy bikák és bakok vére bűnöket töröljön el.”(Zsid 10,1-4) Vannak, akik Jézust nem fogadják el Messiásnak. Csodálkozni fognak majd, ha másodszor jön el ítélni.

A év január 29.

„Áldozatot és ajándékot nem akartál, de testet alkottál nekem”

Szent Pál tovább fejtegeti, hogy Jézusnak, a Melkizedek rendje szerint való örök főpapnak kiválóbb küldetése van, mint az áronita papoknak. Rá mutat arra, hogy az ószövetség véres áldozatait messze felülmúlja Jézus egyetlen áldozata, amellyel Urunk eltörölte a világ összes bűnét. A törvényt mindennél jobban tisztelő régi zsidó rabbik valószínűleg megdöbbentek, amikor Dávid király súlyos bűnét siratta, és ezt írta: „Uram, nyisd meg ajkamat, hadd hirdesse szám dicséretedet! Hiszen nem kedveled a véres áldozatot, ha égő áldozatot hozok, nem tetszik neked. A töredelmes lélek áldozat Istennek, a töredelmes, alázatos szívet, Isten, nem veted meg”. (Zsolt 51,17-19) Úgy vélték, hogy Jeruzsálem pusztulása a bűnök büntetése ugyan, miatta rombolták le az áldozatok helyét, a templomot is, de ha újra felépítik, akkor Isten megint szívesen fogadja az ősi áldozatokat, hiszen Ő rendelte el azokat a Sínai hegy alatt. Ezért Dávid zsoltárához hozzáfűzték: „Tégy jót, Uram, jóságodban Sionnal, hogy felépüljenek Jeruzsálem falai. Akkor majd kedvedet leled az igaz áldozatban, ajándékokban, egészen elégő áldozatokban. Akkor majd fiatal bikákat tesznek oltárodra”. (Zsolt 51,20-21) a Zsidókhoz írt levél szerzője viszont kifejti: „Mivel tehát a törvényben a jövendő javaknak csak az árnyéka van meg, nem a dolgok valóságos formája, ugyanazokkal az áldozatokkal, amelyeket évről-évre szünet nélkül bemutatnak, sohasem teheti tökéletesekké azokat, akik bemutatják. Nemde felhagytak volna az áldozatok bemutatásával, ha az áldozatok bemutatói egyszer s mindenkorra megtisztultak volna, és nem volna többé bűntudatuk. De éppen ezek az áldozatok emlékeztetik őket minden évben bűneikre. Lehetetlen ugyanis, hogy bikák és bakok vére bűnöket töröljön el. Ezért mondta, amikor a világba jött: Áldozatot és ajándékot nem akartál, de testet alkottál nekem; az égő- és engesztelő áldozatok nem tetszettek neked. Akkor azt mondtam: Íme, eljövök! A könyvtekercsben meg van írva rólam, hogy megtegyem, Istenem, a te akaratodat”. (Zsid 10,1-7) Ezek a gondolatok ellenkezni látszanak egymással: „Először azt mondja: az áldozatokat és ajándékokat, az égő- és engesztelő áldozatokat nem akartad, nem tetszenek neked, amelyeket a törvény szerint mutatnak be”.(8) Amikor Isten elrendelte ezeket az áldozatokat, akkor sem úgy gondolt rájuk, mint önmagukban értékes, bűntörlő eszközökre, hanem kezdettől fogva előképnek szánta valamennyit. Mind Jézus áldozatára mutatott rá, Ezért mondja ki később maga a megtestesülő Ige: „íme, eljövök, hogy megtegyem a te akaratodat. Megszünteti az elsőt, hogy a helyébe a következőt állítsa. Ezzel az akarattal szenteltek meg minket Krisztus Jézus testének egyszer történt feláldozása által”. (9-10) Ha emberek álltak volna elő a történelem folyamán, hogy elég volt a zsidó szokásokból, mi majd szebbet és hatékonyabbat ajánlunk fel Istennek, nyilván tiltakozni lehetne ellene: Az Ószövetségben Isten rendelkezett az áldozatok formájáról, ezt később emberi akarat nem írhatja felül. De a terv öröktől fogva Istené, és az Atya meg a Fiú közös szeretetének nagy műve az emberek tökéletes megváltása. 

Évközi. 3. hét Szerda

Évközi. 3. hét Szerda

2Sám 7,4-17; Mk 4,1-20

„Én megszilárdítom királysága trónját mindörökké”

Dávid gyönyörű cédruspalotát építtetett magának élete delén. Amikor azonban beköltözött, és élvezte palotája előnyeit, eszébe jutott, hogy Isten dicsőségét még mindig az a szentsátor őrzi, amit Isten parancsa szerint készíttetett Mózes kétszázötven évvel korábban. A vázat jelentő deszkák elkorhadtak, a több rétegű bőrborítás elöregedett. Nehéz megadni az Úrnak a méltó tiszteletet ilyen körülmények között. Dávid restellni kezdte, hogy erről a szempontról megfeledkezett, és önzően előbb gondolt magára, mint Istenére, aki pedig őt minden jóhoz hozzásegítette egyszerű, sokgyermekes család legifjabb tagjaként. Jó barátjának, Nátán prófétának el is mondta szándékát. Zsoltárban is megénekelte elhatározását: „Nem lépek a házam sátorába, nem megyek föl fekvőhelyem nyugalmába, s nem engedem szememet aludni, pilláimat szunnyadozni, amíg helyet nem találok az Úrnak, hajlékot Jákob erős Istenének”. (Zsolt 132, 3-5) Nem első ízben eset meg Dáviddal, hogy önmaga javát látta sürgetőnek. De mindig rádöbbent fogyatékosságára, hogy Isten háttérbe szorult elgondolásában, és mindig ugyanilyen gyorsan igyekezett javítani elhamarkodott tettein. Isten nem sértődött meg ebben az esetben kedvence figyelmetlenségén. Más okok miatt nem fogadta el Dávid jóakaratát. Nátán prófétának mondta el válaszát. Ebben hangsúlyozza, hogy Izrael negyven éves vándorútján együtt akart sátorban élni népével. Azután sem kért senkitől szilárd építményt önmagának, pedig népének már kész lakóházakat, sőt jól felszerelt gazdasági épületeket ajándékozott. Elutasítása indokaként említette még azt is, hogy Dávid kezéhez sok kiontott vér tapad. Az Isten háza a megbékélés, kiengesztelődés helye lesz. Ezért Dávid fiának adja majd meg ezt a kiváltságot, hogy Izrael Istenének házat építsen. Viszont nagyra értékelte Isten Dávid figyelmességét, ha az kicsit késve is jelentkezett. Ezért jutalmazta Dávidot azzal, hogy családját állandó uralkodóházzá teszi. Ez részben úgy valósul meg, hogy Dávidot közvetlenül fia követi majd a trónon, és utána sorban unokái. Aztán eljön majd az idő, hogy elküldje az Úr a Messiást, Izrael és minden nép megváltóját. Ő is Dávid családjából származik majd. Ez annyira fontos ajándék Dávidnak, hogy az egész földön ismerik majd Dávid nevét általa. Ez lesz egyik örökös címe: Dávid Fia. Dávid reggel értesült barátja közvetítésével Isten rendelkezéséről. Most is, mint mindig. Meghatotta szívét az Úr jósága, hogy eddig is sokkal többet adott neki, mint amit ő Istenért tenni vagy ajánlani tud. Kiemelte egy sokgyermekes család közösségéből. Szinte csak győzelmes háborúi voltak ellenségeivel szemben. Ez az utóbbi ígéret pedig minden földi uralkodó fölé emeli őt: a családja örökké uralkodóház marad a Messiás által. 1945-1946 fordulóján négy és fél hónapig a szülőfalum közelében félkörben állt az orosz front. Amikor ünnepélyes körmenetben a Szűzanya szobrával körmenetet tartottunk azért, hogy a faluban csak két öreg ház égett le, falunk akkori bírója tapintott rá az isteni jóságra: Isten a saját házát áldozta föl, azt engedte a kivonuló német seregnek felrobbantani, hogy a mi házainkat megmenthesse. Isten jósága nagylelkű és örök.

Aquinói Szent Tamás

„Ezzel az akarattal szenteltek meg minket Krisztus Jézus testének egyszer történt feláldozása által”

Világszerte, most is sokan vannak,akik az Ószövetség tanításában látják a világot megváltó eligazodást, és az ószövetségi áldozatokba helyezik a bűneiktől való megszabadulás reményét. Dávid király, aki Isten titkaiban járatos próféta is volt, tehetséges költő, s e két hivatást egyesítve tudott istendicséretben és bűnbánatban elérni csodálatos magasságokat és mélységeket, amire mi, művelt XXI.századi gondolkodók csak rábámulni tudunk. Hetven éve mondom a római katolikus Egyház napi zsolozsmáját. Ha nem is az ismerkedő évtől,
de nagyon korán rácsodálkoztam a negyvenedik zsoltárra:„Áldozatot
és ajándékot nem akartál, de testet alkottál nekem; az égő és engesztelő áldozatok nem tetszettek neked. Akkor azt mondtam: Íme, eljövök! A könyvtekercsben meg van írva rólam, hogy megteszem, Istenem, a te akaratodat”. (Zsid 10,5-7) a zsoltár ezer évvel korábban íródott, mint a már keresztény levélíró idézi az első keresztény évszázadban. Az eredeti szöveg így olvasható:
„Vágóáldozatot és ételáldozatot nem kívántál, hanem készségessé tetted fülemet. Égő- s bűnért való áldozatot nem követeltél, ezért így szóltam: Íme, eljövök! A könyvtekercsben meg van írva rólam, hogy teljesítsem akaratodat. Ezt akarom, én Istenem, törvényed a szívemben van”.(Zsolt 40,7-9) Gondolom, mennyire megbotránkoztak ezen a kijelentésen a Dávid korában élt zsidók. Amikor ő súlyos vétke,Úriás halálba küldése miatt (2Sám 11) szívből bűnbánatot tartott, a Szentírás legközkedveltebb bűnbánati zsoltárát ő így fejezte be: „hiszen nem kedveled a véres áldozatot, ha égő áldozatot hoznék, nem vennéd szívesen. A töredelmes lélek áldozat Istennek, a töredelmes, alázatos szívet Isten, nem veted meg”(Zsolt 51,18-19)
E végszót itt már nem fogadja el valamelyik buzgó zsidó, ezért hozzáfűzi: „Tégy jót, Uram, jóságodban Sionnal, hogy felépüljenek Jeruzsálem falai. Akkor majd kedvedet leled az igaz áldozatban, ajándékokban. Akkor majd fiatal bikákat tesznek oltárodra”(51,20-21) Mi, mindenkori keresztények boldogan valljuk Dávid háromezer, eme Zsidókhoz írt levél remek és igaz hitvallását:„Mivel tehát a törvényben a jövendő javaknak csak az árnyéka van meg,nem a dolgok valóságos formája,ugyanazokkal az áldozatokkal,melyeket évről-évre szünet nélkül bemutatnak, sohasem teheti tökéletessé azokat, akik bemutatják. Nemde felhagytak volna az áldozatok bemutatásával, ha az áldozatok bemutatói egyszer s mindenkorra megtisztultak volna, s nem volna többé bűntudatuk? De éppen ezek az áldozatok emlékeztetik őket minden évben bűneikre. Lehetetlen ugyanis, hogy bikák és bakok vére bűnöket töröljön el.”(Zsid 10,1-4) Vannak, akik Jézust nem fogadják el Messiásnak. Csodálkozni fognak majd, ha másodszor jön el ítélni.

A év január 28.

„Áldozatot és ajándékot nem akartál, de testet alkottál nekem”

Szent Pál tovább fejtegeti, hogy Jézusnak, a Melkizedek rendje szerint való örök főpapnak kiválóbb küldetése van, mint az áronita papoknak. Rá mutat arra, hogy az ószövetség véres áldozatait messze felülmúlja Jézus egyetlen áldozata, amellyel Urunk eltörölte a világ összes bűnét. A törvényt mindennél jobban tisztelő régi zsidó rabbik valószínűleg megdöbbentek, amikor Dávid király súlyos bűnét siratta, és ezt írta: „Uram, nyisd meg ajkamat, hadd hirdesse szám dicséretedet! Hiszen nem kedveled a véres áldozatot, ha égő áldozatot hozok, nem tetszik neked. A töredelmes lélek áldozat Istennek, a töredelmes, alázatos szívet, Isten, nem veted meg”. (Zsolt 51,17-19) Úgy vélték, hogy Jeruzsálem pusztulása a bűnök büntetése ugyan, miatta rombolták le az áldozatok helyét, a templomot is, de ha újra felépítik, akkor Isten megint szívesen fogadja az ősi áldozatokat, hiszen Ő rendelte el azokat a Sínai hegy alatt. Ezért Dávid zsoltárához hozzáfűzték: „Tégy jót, Uram, jóságodban Sionnal, hogy felépüljenek Jeruzsálem falai. Akkor majd kedvedet leled az igaz áldozatban, ajándékokban, egészen elégő áldozatokban. Akkor majd fiatal bikákat tesznek oltárodra”. (Zsolt 51,20-21) a Zsidókhoz írt levél szerzője viszont kifejti: „Mivel tehát a törvényben a jövendő javaknak csak az árnyéka van meg, nem a dolgok valóságos formája, ugyanazokkal az áldozatokkal, amelyeket évről-évre szünet nélkül bemutatnak, sohasem teheti tökéletesekké azokat, akik bemutatják. Nemde felhagytak volna az áldozatok bemutatásával, ha az áldozatok bemutatói egyszer s mindenkorra megtisztultak volna, és nem volna többé bűntudatuk. De éppen ezek az áldozatok emlékeztetik őket minden évben bűneikre. Lehetetlen ugyanis, hogy bikák és bakok vére bűnöket töröljön el. Ezért mondta, amikor a világba jött: Áldozatot és ajándékot nem akartál, de testet alkottál nekem; az égő- és engesztelő áldozatok nem tetszettek neked. Akkor azt mondtam: Íme, eljövök! A könyvtekercsben meg van írva rólam, hogy megtegyem, Istenem, a te akaratodat”. (Zsid 10,1-7) Ezek a gondolatok ellenkezni látszanak egymással: „Először azt mondja: az áldozatokat és ajándékokat, az égő- és engesztelő áldozatokat nem akartad, nem tetszenek neked, amelyeket a törvény szerint mutatnak be”.(8) Amikor Isten elrendelte ezeket az áldozatokat, akkor sem úgy gondolt rájuk, mint önmagukban értékes, bűntörlő eszközökre, hanem kezdettől fogva előképnek szánta valamennyit. Mind Jézus áldozatára mutatott rá, Ezért mondja ki később maga a megtestesülő Ige: „íme, eljövök, hogy megtegyem a te akaratodat. Megszünteti az elsőt, hogy a helyébe a következőt állítsa. Ezzel az akarattal szenteltek meg minket Krisztus Jézus testének egyszer történt feláldozása által”. (9-10) Ha emberek álltak volna elő a történelem folyamán, hogy elég volt a zsidó szokásokból, mi majd szebbet és hatékonyabbat ajánlunk fel Istennek, nyilván tiltakozni lehetne ellene: Az Ószövetségben Isten rendelkezett az áldozatok formájáról, ezt később emberi akarat nem írhatja felül. De a terv öröktől fogva Istené, és az Atya meg a Fiú közös szeretetének nagy műve az emberek tökéletes megváltása.