SZMIRNAI SZENT PIONIOSZ

SZENT PIONIOSZ vértanú
+Szmirna, 250. március 12. 

Életével és halálával példát adott a hithirdetőknek, hogy amit másoknak hirdetnek, maguk is váltsák tettekre.

Körülbelül egy évszázaddal később született, mint Szmirna szent vértanú püspöke, Polikárp (lásd: A szentek élete,108. o.), akinek a szelleme élt benne. Szmirnában működött papként, és nemcsak tanultsága, hanem szerénysége és életmódja miatt is nagy tekintélyben állt a hitetlenek előtt. A keresztények pedig apostolukként szerették, mert példamutató buzgósággal fáradozott azon, hogy a lelkeket megnyerje Krisztusnak. Vértanúságáról a közösségének egy tagja által szerkesztett tudósításában ez áll: ,,Pioniosz vértanút mindenki másnál jobban megilleti maradandó emlékezésünk. Amíg élt ugyanis, sokakat megtérített a tévutaikról. Úgy tevékenykedett közöttünk, mint egy apostol. Amikor végül magához hívta az Úr, vértanúságában hagyta nekünk hátra a végrendeletét folytonos oktatásunkra, és ebben őrizzük meg most is tanításának emlékezetét.''

Decius császár uralkodása alatt, a 3. század közepén éhínség uralkodott Szmirnában; az okát nem ismerjük. Pioniosz más hívőkkel együtt Istenbe vetett bizalommal viselte el, a pogány lakosság azonban nyíltan zúgolódni kezdett, és kenyérért kiáltozott. Ebben a hatóságok számára is nehéz helyzetben a város elöljárósága megkezdte a keresztényüldözés színjátékát. Jó alkalmat szolgáltatott hozzá Decius császárnak a keresztények ellen kiadott, hírhedt dekrétuma. Eszerint minden polgárnak azzal kellett bebizonyítania az állam iránti hűségét, hogy egy meghatározott órában megjelenik a templomban, és áldozatot mutat be az állam isteneinek. Aki ellenszegült, azt megbüntették.

Pioniosz álmában előre látta, hogy rá és néhány bizalmasára letartóztatás vár. Valami hasonlót cselekedett tehát, mint egykor Agábusz próféta Cézáreában, amikor Pál apostol elfogatását megjövendölte (ApCsel 21,10): Pioniosz fogott három kötetet, az egyiket a nyakára tette megkötözésének jeleként, a másik két kötéllel jelezte a nála tartózkodó két keresztény, a jámbor Szabina asszony és egy bizonyos Aszklepiádész megkötözését. Azt akarta ezzel kinyilvánítani, hogy elhatározták: inkább mennek megkötözötten a börtönbe, mint hogy áldozzanak a bálványoknak. Egész éjszaka közösen imádkoztak, másnap reggel, február 23-án pedig megünnepelték Szent Polikárp emléknapját. Mialatt magukhoz vették a ,,szent kenyeret'', embereivel együtt hirtelen előttük termett a pogány templom századosa, Polemon. ,,Természetesen ismeritek a császár dekrétumát -- mondta nyersen --, amely megparancsolja, hogy áldozzatok az isteneknek.'' Pioniosz lakonikusan válaszolt rá: ,,Ismerjük Isten parancsait, amelyek arra köteleznek minket, hogy egyedül őt imádjuk.'' Polemon: ,,Gyertek hát velem az agorára! Ott majd más belátásra juttok.''

A templomok és kormányzósági épületek által körülvett agora, a piactér volt minden polgár, nem utolsósorban minden naplopó találkozási helye. Eredetileg az agora a népgyűlések, és különösen a független polgárság ítélkezéseinek a helye volt. Ha Polemon Pionioszt és társait az agorára vezette, és ott valamiféle törvénykezési gyűlést rendezett, az nyilván annak emlékezetéül történt, hogy a nép eredetileg részt vett az igazságszolgáltatásban. Polemon meg akarta félemlíteni foglyait a kíváncsi tömeg könnyen kihívóvá váló tüntetésével. A helyet csakhamar meg is töltötte a semmittevők sokasága.

Polemon középre állította a három foglyot, és szenvedélyes hangon szólt hozzájuk: ,,Jó lenne, Pioniosz, ha ti is -- mint annyian mások -- engedelmeskednétek és áldoznátok, hogy megmeneküljetek a büntetéstől.'' Pioniosz, a nép igehirdetője megragadta ezt az egyedülálló alkalmat, hogy betöltse feladatát; kitárta kezét annak jeléül, hogy beszédet akar tartani, és sugárzó arccal szólt hallgatói lelkiismeretéhez. Rámutatott, hogy ők is ítélet alatt állnak, Isten ítélete alatt, amely alól egyetlen ember sem vonhatja ki magát. A tömeg meghallgatta intelmeit. ,,Nézzétek -- mondta --, itt ugyanaz valósul meg, mint a paraszt szérűjén, aki gabonáját lapátolja. Ha a magot lapáttal megforgatja, a könnyű pelyvát a leggyengébb szellő is tovasodorja, és egyedül a mag marad vissza.'' A kíváncsi bámészkodók bizonyára megértették, hogy őket gondolja eme értéktelen pelyvának. Ilyen és más hasonlatokkal akarta Pioniosz -- mint egykor Jézus -- ráébreszteni a közömbös tömeget arra, hogy ők azok, akiknek félniök kell az ítéleten az elvettetéstől. Arról, aki eljön majd, hogy megítéljen eleveneket és holtakat, ezt közölte:

,,Hűséges maradok Mesteremhez, és inkább meg akarok halni, mint hogy a szava ellen szóljak; életre-halálra harcolok azért, hogy meg ne hamisítsam azt, amit tanultam és amire másokat is tanítottam.''

Mialatt Pioniosz ilyeneket és még sok egyebet is mondott, feszült csend uralkodott hallgatói között. Nyilván mindnyájukra nagy hatást gyakorolt, alapjában véve azonban mégsem adott hitelt senki a szavainak. Sokan úgy érezték, hogy megragadja őket ennek a hitvallónak a személyisége, és így beszéltek hozzá: ,,Higgy nekünk, Pioniosz, mi szeretünk téged. Már csak nagy érdemeid, a szíved jósága miatt is életben kell maradnod. Olyan szép élni, és nézni a fényt!'' Pioniosz pedig így válaszolt nekik: ,,Bizonyos, hogy ez az élet szép, de még szebb az az élet, amely után mi, keresztények vágyakozunk. A fény is szép, de annak a fénynek van csak igazi ősszépsége, amelyre nekünk kilátásunk van! Bizonyos, hogy szép az egész világ, és mi valóban nem azért vagyunk, hogy menekülő ellenségekként, vagy Isten műveinek a megvetőiként haljunk meg; vannak azonban magasabb rendű javak is, amelyekkel szemben mindez csak csekélység.''

Amikor a némán mellette álló Szabinának a kihallgatás alatt egyszer mosolyognia kellett, Polemon megbotránkozva késztette szólásra: ,,Nevetsz?'' -- ,,Igen -- válaszolta amaz elfogulatlanul --, Istennek így tetszik. Keresztények vagyunk, és akik Krisztusban hisznek, bizakodóan tudnak nevetni, és vég nélkül örvendeznek.'' Erre megfenyegették: ,,Olyan dolgokat kell még vállalnod, amik aligha lesznek kellemesek számodra; azokat a nőket, akik nem akarnak áldozni, nyilvánosházba viszik.'' -- Nem tudjuk, mi történt vele; az akták nem közölnek többet róla.

A per befejezetlen maradt, a három foglyot pedig börtönbe vetették, ahol a börtönőrök súlyos zaklatásait kellett kiállniok. Pár nappal később ismét megjelent Polemon néhány kísérőjével együtt, és közölte a foglyokkal, hogy püspökük, Euktemon mégiscsak áldozott az állam isteneinek. ,,Térjetek végre észre!'' -- kiáltott követelően az erőszakos százados.

Pioniosz most is szilárd maradt, és tiltakozott Polemon önkényessége ellen, mivel nem lett volna szabad neki a már letartóztatott foglyokkal szemben semmiféle kényszert alkalmaznia. Ennek ellenére Polemon erőszakkal a templomba vitette Krisztus hitvallóit. A piactérre érve Pioniosz és társai a földre vetették magukat, így akarták megakadályozni, hogy behurcolják őket a templomba. Egyesült erővel mégis bevonszolták őket az oltár elé; ott koszorút tettek a fejükre, amilyent az áldozatot bemutatók szoktak hordani, ők azonban ledobták koszorúikat. A végrehajtó hivatalnok, aki készenlétben állt az áldozati hússal, ezután nem is mert hozzájuk közeledni, és mindenki szeme láttára egyedül ette meg a húst. Ők pedig hangosan kiáltották:

,,Keresztények vagyunk.'' Kegyetlen bántalmazások közepette visszavitték őket a tömlöcbe, s ott együttesen adtak hálát Istennek, amiért mellettük állott kegyelmével, és további állhatatosságra buzdították egymást.

Időközben Szmirnába érkezett a prokonzul, és megkezdte a hivatalos kihallgatást. Amikor Pioniosz most is megtagadta, hogy áldozatot mutasson be az állam isteneinek, megkínozták és vaskarmokkal tépdesték. A kegyetlen bántalmazás alatt még egyszer megkérdezte a prokonzul: ,,Áldozol?'' Pioniosz válasza: ,,Nem.'' A prokonzul: ,,Fontold meg, mielőtt válaszolsz! Vond vissza.'' Pioniosz: ,,Nem.'' -- ,,Miért rohansz a halálba?'' -- ,,Nem a halálba, hanem az életbe.'' Erre a prokonzul kihirdette az ítéletet: ,,Mivel Pioniosz bevallotta, hogy keresztény, elevenen el kell égetni.''

A stadionban Pioniosz kinyújtózkodott a cölöpön, és engedte, hogy odaszegezzék. Utoljára szólította fel a végrehajtó hivatalnok: ,,Vond vissza! Akkor eltávolítjuk a szögeket.'' Ő azonban hálatelten mondta: ,,Ideszegeztek, érzem.'' Majd hozzáfűzte: ,,Gyorsan meg akarok halni, hogy annál hamarabb feltámadhassak.''

Az ókeresztény tudósítás magyarázóan teszi hozzá: ,,Ezekkel a szavakkal tanúságot tett a holtak feltámadásáról.'' A feltámadás volt ugyanis az ókeresztény örömhír egyik fő tárgya; és így Pioniosz utolsó szava is igehirdetés volt. Miután hittel kimondta, máris átölelte az örök üdvösség.

Az élet igéje – 2015. február

Az egész világon milliók olvassák és igyekeznek tettekre váltani – Chiara Lubich, a Fokoláre Mozgalom alapítójának kezdeményezése szerint – az adott hónapra kiválasztott bibliai mondatot és a hozzá fűzött magyarázatot, amely széles körben hatással van az egyének és közösségek életére.

„Fogadjátok be egymást, ahogyan Krisztus is befogadott titeket Isten dicsőségére!” (Róm 15,7)

Pál apostol Rómába készült, […] ezért előzetesen levelet írt a városban élő keresztény közösségeknek. Ezek később számtalan mártír vértanúhalálával tettek tanúságot őszinte és mély kötődésükről az evangéliumhoz, mégis volt közöttük feszültség, meg nem értés és versengés is. A római keresztények társadalmi, kulturális és vallási szempontból is nagyon színes közösséget alkottak. Voltak közöttük eredetileg zsidók, görögök, az antik római vallást követők, talán sztoikus és más filozófiai irányzatokat képviselők közül valók is. Mindannyian magukkal hozták sajátos hagyományaikat, gondolkodásukat és erkölcsi beállítottságukat. Egyeseket „gyöngéknek” neveztek, mert különleges étkezési szokásokat követtek, például vegetáriánusok voltak, vagy olyan naptárat használtak, amely rendkívüli böjti napokat írt elő; másokat „erőseknek” neveztek, mert szabadok voltak ezektől a kötöttségektől. […]
Pál biztos abban, hogy az eltérő meggyőződések és szokások ellenére mindenki az Úr iránti szeretetből cselekszik. Nem indokolt tehát, hogy elítéljük azt, aki másképp gondolkodik, még kevésbé, hogy megütközést okozzunk becsmérlő és fennhéjázó viselkedésünkkel. Törekedjünk arra, ami a többiek javára, egymás épülésére szolgál: a közösség és az egység építésére. (vö. Róm 14,1-23)
Ezzel kapcsolatban is cselekedjünk a keresztény élet legfőbb szabálya szerint, amelyet Pál néhány sorral korábban említ a levelében: „A törvény teljesítése tehát a szeretet” (13,10). Mivel a római keresztények nem a „szeretetnek megfelelően” jártak el (14,15), alábbhagyott közöttük a testvéri szellem, pedig ennek kellene átjárnia a tagokat minden közösségben.
Az apostol egymás elfogadásában Jézust állítja elénk példaként, hiszen Ő „sem a maga javát kereste”, hanem halálában magára vette gyöngeségeinket (vö. 15,1-3). A kereszten fölmagasztalva mindenkit magához vonzott, és elfogadta Jánost, aki zsidó volt, a római századost, Mária Magdolnát és a mellette keresztre feszített latort is.

„Fogadjátok be egymást, ahogyan Krisztus is befogadott titeket Isten dicsőségére!”

Keresztény közösségeinkben, bár „Isten mindnyájunkat szeret és meghívott az életszentségre” (1,7), mégis jelen vannak a római közösségben tapasztalt széthúzások és ellentétek különböző látásmódunk és eltérő kultúránk miatt. Gyakran egymásnak feszülnek a konzervatívok és az újító szelleműek, a nyitottabbak és óvatosabbak, a szociális kérdéseket hangsúlyozó valamint a lelkiségre összpontosító keresztények. Ezeket a különbözőségeket erősíti az eltérő politikai meggyőződés és a társadalmi hovatartozás. A bevándorlás következtében […] jelen vannak a más országokból érkező különböző kultúrájú emberek.
Hasonló helyzetek állhatnak elő a különböző egyházakhoz tartozó keresztények között, de a családban, munkahelyen vagy politikai színtereken is.
Fennáll a kísértés, hogy […] a másikat elutasítva terméketlen ellenállást tanúsítsunk egymás iránt.
Pál nem a mindent ellaposító egyformaságot ajánlja, hanem az eltérők között megvalósuló kommuniót, amely gazdagítja az embert. Levelének előző két fejezetében a test egységéről és a tagok különbözőségéről beszél, ehhez hasonlítja a sokféle karizmát, amely gazdagítja és élteti a közösséget (vö. 12,3-13). A modell nem a gömb – hogy a Ferenc pápa által említett képpel éljünk –, amelyben minden pont egyenlő távolságban van a középponttól és nincs különbség az egyes pontok között. A modell a poliéder, amelynek különböző oldalai vannak, aszimmetrikus test, melyben a részek megőrzik eredetiségüket. „Még azoknak a személyeknek is, akik bírálhatók tévedéseik miatt, van valamijük, amivel hozzájárulhatnak mindehhez, s ezt nem szabad veszni hagyni. Olyan népek egysége ez, amelyek az egyetemes rendben megőrzik sajátosságaikat; a személyek összessége egy társadalomban, amely a valóban mindenkit magában foglaló közjót keresi.”

„Fogadjátok be egymást, ahogyan Krisztus is befogadott titeket Isten dicsőségére!”

Az élet igéje határozottan arra hív, hogy ismerjük fel a másikban a pozitívumot, ha másért nem, hát azért, mert Krisztus az életét adta azért az emberért is, akit én képes lennék megítélni. Az ige arra hív, hogy figyeljünk oda, hagyjuk el az önvédelmi mechanizmusokat, és legyünk nyitottak a változásra, fogadjuk el tisztelettel és szeretettel a különbözőségeket, hogy valóban sokszínű és mégis egységes közösséget alkothassunk.
Ezt a mondatot az evangélikus egyház a 2015. év igéjének választotta […]. Egymás befogadásának jele lehet a különböző egyházak tagjai részéről, ha ebben a hónapban közösen törekszünk a megvalósítására.
Így egy szívvel, egy szájjal dicsőíthetjük Istent (15,6), mert ahogy Chiara Lubich mondta a genfi Szent Péter református katedrálisban: „A jelen kor […] mindannyiunktól szeretetet, egységet, kommuniót és szolidaritást kíván. Az egyházakat is arra hívja, hogy állítsák helyre az évszázadokon át széttöredezett egységet. Ezt kéri tőlünk az ég: a reformok reformját. Ez az első lépés az egyetemes testvériség megvalósítása felé. A világ ugyanis akkor fog hinni, ha mi egy leszünk.”

AZ EMBERFIA SZENVEDÉSE V.

AZ EMBERFIA SZENVEDÉSE
Agónia IV. 
„Ne legyen nyugtalan a szívetek! Higgyetek az Istenben, és bennem is higgyetek!” 

Jézus tudja, hogy apostolai nem értik mi történik körülöttük. Jézus egész nyilvános működése alatt hangoztatta, hogy nem magától jött a földre, hanem az Atya Isten küldte, hogy váltsa meg a világot, az összes ember nevében fizesse meg a világtörténelem múltjában élt emberek bűneiért járó büntetéseket. Nemcsak a már megtörtént sértésekért kellett fizetnie az összegyűlt emberi bűn-adósságot, hanem az akkori jelenért, sőt a világ végéig tartó emberi nagy és kis bűnökért is. Az apostolok ismerték az Ószövetség egyéni és közösségi bűneinek egy részét (ősbűn, vízözön, Bábel, Szodoma és Gomorra, Kánaán hét népe, Izrael és Júda pusztulása). Hallottak Jézustól a szívtelen gazdaggal kapcsolatosan a pokol borzalmairól. Hallottak arról is, hogy aki bűnbánatot tartott ebben az időszakban, annak előre beszámította Isten a Megváltó szenvedéseit, és hogy a feltámadása után vele együtt mennek a mennyországba.„Higgyetek az Istenben!” Higgyetek bennem is!” Jézus az Atya ígérete szerint jött el. Fölkészült a szenvedésre és a halálra. Elmondta az erre vonatkozó három próféciáját, bár nem igazán hittek ezekben, de Jézus kéri újra: Bennem is higgyetek. Higgyétek, hogy most én nem tűnök el a világtörténelemből, nem hagylak benneteket cserben. „Atyám házában sok hely van, ha nem így volna, megmondtam volna nektek. Azért megyek el, hogy helyet készítsek nektek. Ha aztán elmegyek, és helyet készítek nektek, újra eljövök, és magammal viszlek benneteket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok. Hisz ismeritek oda az utat, ahová megyek”. (2-4) A hallgatók számára itt a hit feltételei nem elég tiszták, ketten is jelentkeznek kérdéssel: „Uram, nem tudjuk, hová mégy, hát hogyan ismerhetnénk az utat? kérdezte Tamás. Én vagyok az út, az igazság és az élet, válaszolta Jézus. Senki sem juthat el az Atyához, csak általam. Ha engem ismernétek, Atyámat is ismernétek, de mostantól fogva ismeritek és látjátok”. (5-7) „Erre Fülöp kérte: Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, s az elég lesz nekünk. Már oly régóta veletek vagyok, felelte Jézus, és nem ismersz, Fülöp? Aki engem látott, az Atyát is látta. Hogy mondhatod hát: Mutasd meg nekünk az Atyát? Nem hiszed, hogy én az Atyában vagyok, s az Atya énbennem? A szavakat, amelyeket hozzátok intézek, nem magamtól mondom, s a tetteket is az Atya viszi végbe, aki bennem van.  Higgyétek, hogy én az Atyában vagyok s az Atya bennem. Ha másképpen nem, legalább a tetteimért higgyétek”. (8-11)Ezek után Jézus megígéri tanítványainak a Szentlelket: „Ha szerettek, tartsátok meg parancsaimat, én meg majd kérem az Atyát, és más vigasztalót a nektek: az Igazság Lelkét, aki örökké veletek marad.  A világ nem kaphatja meg, mert nem látja, és nem ismeri. De ti ismeritek, mert bennetek van, és bennetek marad”. (15-18) „A Vigasztaló, a Szentlélek, akit majd a nevemben küld az Atya, megtanít benneteket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek”. (26)Még egy igen fontos közlése van akkor hozzánk: „Én vagyok az igazi szőlőtő, s Atyám szőlőműves. Minden szőlővesszőt, amely nem hoz gyümölcsöt, lemetsz rólam, azt pedig, amely terem, megtisztítja, hogy még többet teremjen. Ti már tiszták vagytok tanítás által, amelyet hirdettem nektek. Maradjatok hát bennem, s akkor én is bennetek maradok. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket, s arra rendeltelek, hogy menjetek, teremjetek gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt”. (15,1-4. 16) Ez a maradandó gyümölcs az önzetlen szeretetszolgálat. „Ezt a parancsot adom nektek: szeressétek egymást!” (17)

Évközi 4. vasárnap

Évközi 4. vasárnap    
MTörv 18, 15-20; 1Kor 7, 32-35; Mk 1, 21-28
„Az Úr, a te Istened hozzám hasonló prófétát támaszt neked”

 
A zsidók a Sínai hegy lábánál lettek Isten tulajdon népe. Egyiptomban, rabszolgasorsban éltek. Amikor Mózes visszatért a pusztából, és bejelentette a fáraónak, hogy Jahveh, a zsidók Istene úgy parancsolta, hogy népének ki kell vonulnia a fáraó országából és a pusztaságban Istennek áldozatot, kell bemutatnia, a fáraó hallani sem akart erről. Sejtette, hogy a zsidók nem akarnak többé visszatérni. Keményen ellenállt: „Nem ismerem én az Urat, és nem engedem el Izraelt” (Kiv 5, 2) a nép ettől fogva sokkal nehezebb körülmények között végezte munkáját, mert a fáraó meg akarta mutatni, hogy ő az erősebb, Egyiptomban ő az úr. Isten azonban tíz rettenetes csapással sújtotta az országot, míg a végén a fáraó elengedte őket. De utána ment elvonult szolgáinak hadserege élén. A menekülőknek az Úr folyosót nyitott a tengerben, át is keltek a szemközti partra. A fáraó is belenyomult seregével együtt ebbe a folyosóba. Már előre dörzsölte kezét a végső győzelem reményében, amikor Mózes Isten parancsára botjával a tengerre mutatott, a víz összefolyt, s az egyiptomiak mind belevesztek. Megtanulták, hogy Istennel ujjat húzni reménytelen próbálkozás. A zsidók, pedig megértették, hogy az ő Uruk végtelen erős. A szerződéskötés előtt a Sínai hegy alatt azt kérték, hogy Isten velük is beszéljen, ne csak üzenjen Mózessel. Isten teljesítette kívánságukat. A hegytetőről hömpölyögni kezdett lefelé a sűrű felhő. Villám villámot, mennydörgés mennydörgést követett. Megreszkettek a térdek, a félelem marokra fogta a szíveket. Isten, pedig harsona zengésű szóval mondta el az emberi élet alaptörvényeit mindenki füle hallatára. Akkor a nép így szólt Mózeshez: „Te szólj hozzánk és meghallgatjuk! Ne Isten szóljon hozzánk, hogy meg ne találjunk halni. Mózes azt felelte erre a népnek: Ne féljetek! Isten azért jött, hogy próbára tegyen titeket, és legyen bennetek az ő félelme, hogy ne vétkezzetek!”. (Kiv 20, 19-20) Amikor Mózes negyven év múlva búcsúbeszédét tartotta a honfoglalás előtt, erre hivatkozik: „Az Úr, a te Istened hozzám hasonló prófétát támaszt neked a te körödből, testvéreid közül, őrá hallgassatok. Hiszen ezt kívántad az Úrtól, a te Istenedtől a Hóreb hegyén, az egybegyűlés napján, mikor azt mondtad: Nem hallgatom tovább az Úrnak, az én Istenemnek hangját, és nem nézem tovább ezt a hatalmas tüzet, nehogy meghaljak”. (MTörv 18, 15-16) Nekünk szól Isten a katolikus Egyház és papja által. Nem ijesztegetni akar, de szükségesnek látja felhívni a figyelmet elmérgesedett helyzetünkre. A világ urai teljesen el vannak ragadtatva önmaguktól. Istent kihagyták abból az okmányból, amelyet új alkotmánynak szántak Európa részére. Súlyos istensértés, hogy Istent gyakorlatilag már régen kihagyták, sok országban kitiltották a társadalom életéből. A tíz parancsot nem tanítják, nem tartják, és nem tartatják meg. Az Isten nevében beszélő Egyházat félre állítják, kigúnyolják, hiteltelenítik. A fáraó gőgjét felülmúlva dölyfösen ordibálják: „Nem ismerem én az Urat, és nem engedem el Izraelt”, nem hagyom szabadon szolgálni a hívőket Istenüknek, építeni az országát, az igazság és a szeretet közösségét. Megvárjuk, amíg a hegyek ormáról újra villám villámot, mennydörgés mennydörgést ér? Emeljük föl szívünket, és bátran valljuk: Hiszek…

ALEXANDRIAI SZENT CIRUSZ

Szent Cirusz és János ingyenes orvosok

Cirusz Alexsndriából származott. Fiatal korában kitanulta az orvosi mesterséget. Ingyenesen gyógyította a betegeket. Egyrészt orvosi tudományát használta erre, másrészt főleg a hit erejét és az imádságot alkalmazta. így sok pogányt térített meg a keresztény hitre. Dioklécián császár üldözése idején elkerült Arábiába, ott felvette a szerzetesi rendet és folytatta gyógyító tevékenységét.

Hallva gyógyító tevékenységéről, János az edesszai katona, aki Jeruzsálemben élt, felkereste Ciruszt Arábiában és tanítványa lett. Követte az ő szent életét, gyógyította ő is a betegeket és terjesztette a keresztény vallást a pogányok között.

Abban az időben Krisztus megvallásáért elfogtak és megkötöztek egy istenszerető asszonyt Athanáziát három leányával és Kanopé városába vitték őket Alsó-Egyiptomba. A két szent gyógyító, nem törődve a rájuk leselkedő veszélyekkel, elmentek Kanopéba, hogy hitükkel megerősítsék a szent vértanúnőket a hitben és a türelemben. Elhatározásukat végrehajtották. Erről jelentést tettek a városparancsnoknak, aki elfogatta a két szent gyógyítót. Súlyos kínzások alá vetette őket a vértanúnők szeme láttára. Mindketten állhatatosak maradtak hitük megvallásában. Ekkor a kínzók a szent nőket kezdték kínozni. Mivel náluk sem értek el semmi eredményt látva állhatatosságukat, fejvesztésre ítélte mindhármójukat. Utánuk azonnal ugyanilyen vértanúi halállal adták vissza Istennek lelküket a szent ingyenesek. Ez 311-ben történt.

AZ EMBERFIA SZENVEDÉSE IV.

AZ EMBERFIA SZENVEDÉSE
Az agónia III.

 
A búcsúzó Jézus gondja, hogy vajon a krisztusi tanítás alapjait jobban értik-e apostolai, mint a kezdet kezdetén, amikor meghívta őket? Ezért a búcsúzás alkalmával az igazság és a szeretet a vacsorai beszélgetés főtémája. A felebaráti  szeretet krisztusi  újrafogalmazása azzal kap végleges hangsúlyt, hogy saját megváltó szenvedését idézi: „Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért”(Jn 15,13) Aztán megismétli több ízben az Atya szeretetét, amelyet már működése kezdetén így fogalmazott meg Nikodémusnak: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen”. (Jn 3,16) a szeretetnek erőforrása az Atya. Különlegesen fájdalmas, hogy a tökéletes szeretetét nem értik még azok sem, akik abban részesültek. Péter apostol kapta a legnagyobb kitüntetést: ő lesz Jézusjövendő Egyházának a sziklaalapja. Neki adta bizalmas kinyilatkoztatását az Isten atya, ő kapja meg a mennyország kulcsait, valamint a bűnök feloldozására a főhatalmat. Mert annyira szereti Jézust, hogy meg akarja megmenteni a szenvedésektől, próbálja visszatartani. Jézusnak meg kell őt feddenie ezért. (Mt 16,16-23) Ha ez nem lehetséges, akkor követi a halálba: „Miért ne követhetnélek már most? Életemet adom érted. Jézus leintette: Életedet adod értem? Bizony, bizony mondom neked: Mire megszólal a kakas, háromszor megtagadsz”. (Jn 13,37-38) a vacsora alatt Jézusfájó szívvel arra gondolt, hogy az emberek bűneinek bocsánatáért vállalnia kellett a megváltó szenvedéseket. Irántunk való szeretetből teszi meg, de hogy ezt az egyik apostolának pénzéhes árulása teszi lehetővé, csak fájdalommal tudja elviselni: „E szavak után Jézusnak mélyen megrendült a lelke, s megerősítette: Bizony, mondom nektek: Egyikőtök elárul”. Erre a tanítványok egymásra néztek, mert nem tudták, melyikükről mondta. A tanítványok közül az egyik, akit kedvelt Jézus, az asztalnál Jézus mellett ült. Simon Péter intett neki és kérte: Kérdezd meg, kiről beszél? Erre Jézus keblére hajolt és megkérdezte: Uram, ki az? Jézus így felelt: Az, akinek a bemártott falatot adom. Ezzel bemártotta a falatot, fogta, és az áruló Júdásnak nyújtotta, az iskarióti Simon fiának. A falat után rögtön belészállt sátán. Jézus csak ennyit mondott neki: Amit tenni akarsz, tedd meg mielőbb! De az asztalnál ülők közül senki sem értette, miért mondta neki”. (21-28) Jézust bántja, hogy tanítványait gyűlöli a világ. Erről így beszélt nekik: „Ha gyűlöl majd benneteket a világ, gondoljatok arra, hogy engem előbb gyűlölt, mint titeket. Ha a világból valók volnátok, mint övéit szeretne benneteket a világ. De mert nem vagytok a világból valók, hanem kiválasztottalak benneteket a világból, gyűlöl benneteket a világ. Gondoljatok a tőlem kapott tanításra: Nem nagyobb a szolga uránál. Ha tehát engem üldöztek, titeket is üldözni fognak. Ha az én tanításomat megtartották, a tieteket is megtartják. S ezt mind az én nevemért teszik veletek, mert nem ismerik azt, aki küldött engem. Ha nem jöttem és nem tanítottam volna őket, nem volna bűnük. De így sincs mentségük bűneikre. Aki engem gyűlöl, Atyámat is gyűlöli. Ha nem vittem volna végbe olyan tetteket közöttük, amilyeneket senki más nem vitt végbe, nem volna bűnük. De látták ezeket, és mégis gyűlölnek engem is. Atyámat is. Mert teljesednie kell a törvényükben olvasható jövendölésnek: Ok nélkül gyűlöltek. Ha eljön a Vigasztaló, akit az Atyától küldök, az Igazság Lelke, aki az Atyától származik, ő majd tanúságot tesz rólam. Tegyetek ti is tanúságot rólam!” (Jn 15,18-27)

Évközi 3. hét szombat

Évközi 3. hét szombat
Zsid 11,1-2.8-19;Mk 4,35-41
„A hit pedig alapja annak, amit remélünk, bizonyítéka annak, amit nem látunk” 

A gondolkodó ember bizonyságot keres arra, hogy helyesen ismeri-e meg a dolgokat, helyesen ítéli-e meg a nehezebben érthető problémákat. Nézzük meg, mit is jelent hinni? A fentebbi meghatározás nyilván igaz, hiszen szentírási szöveg. Megállja-e a helyét a filozofikus, kritikus gondolkodásban is? Az igazság megismerésének három útja van. Az első a tapasztalat. Az ismeretlen anyagi tárgyat, amely velem egy helyen van, biztosan megismerhetem az érzékszerveimmel: szememmel látom, fülemmel hallom, kezemmel tapintom, orrommal szagolom, nyelvemmel ízlelem. Az asztalról meg tudom állapítani, hogy fából készült. Ez a megismerési mód közös az állatokéval. A megismerés második módja az elsőn nyugszik: ez a következtetés. Ez már szellemi síkon történik: az érzékszervekkel szerzett tapasztalatot felhasználva az értelmemmel megállapítom, hogy ha az asztal anyaga fa, akkor ugyanolyan anyag, mint az udvaron vagy erdőn álló fák. A következtetés is biztos ismeretet ad. A harmadik módra akkor van szükség, ha a megismerni kívánt dolog nincsen velem egy helyen, nem lehet megtapasztalni, így a következtetésnek nincsen alapja. Van viszont valaki, aki ismeri azt a dolgot, az illető megbízható, megmondja nekem is, én pedig elfogadom igaznak az ő közlését. Ez a hit. Az egyszerű életben számtalanszor alkalmazzuk. Szinte minden ismeretünk erre épül, mert a legtöbb dolgot ezzel a módszerrel ismerjük meg. A földrajz, az írás-olvasás, történelem. hit nélkül elképzelhetetlen. Ha Isten benső életéről tudni akarunk valami biztosat, csak a hitre alapozhatunk. Ez „a hit alapja annak, amit remélünk, bizonyítéka annak, amit nem látunk”. (Zsid 11,1) Ennek a hitnek ragyogó példáit sorolja fel Pál apostol. Mindenek előtt Ábrahám hitére csodálkozik és csodálkoztat rá minket is. Ábrahám bálványimádó volt, mint az akkori emberek többsége. Nem tapasztalhatta meg az élő Isten erejét, mint korábban Noé, akit felszólított az Isten a hajóépítésre, hogy megmeneküljön és megmentse családját meg az állatokat a vízbefulladástól. Hitt Istennek, de hite viszonylag rövid idő múlva igazolást nyert a vízözön beköszöntével. Ábrahámnak úgy kellett hinnie hatvan évesen, hogy majd valamikor születik fiad, tőle majd nagy nép származik, és még a Messiás is az ő családjának szülötte lesz. Felesége, Sára is hitében nyert erőt, hogy agyon idős asszony korában foganja és szülje meg a megígért fiút. (8-12)Úgy éltek és haltak meg, hogy az ígéretekből alig teljesült valami. A hívő Ábrahám ezért lett nemcsak a zsidó nép és a Megváltó ősapja, hanem Isten ígérete alapján minden hívőé is, és „benne nyert áldást a föld minden nemzetsége” (Ter 12,3) Hite koronája pedig az az utolsó próbatétel volt, hogy felnőtt fiát, a várva-várt Izsákot egészen elégő áldozatul kérte tőle az Úr. Nemcsak az volt a súlyos próba, hogy mondjon le róla, saját kezével ölje meg, égesse hamuvá, hanem azt is el kellett hinnie, hogy ez a fiú holtából feltámadva is élni fog, betölti küldetését, hiszen Isten ezt így ígérte. Jutalmul jött az angyal, véget vetett a próbatételeknek. Ő pedig a hit hőseként ismert az egész világon. (17-19) Ezt a hitet várja tőlünk is Isten.