A keresztény élet egy szeretettörténet Istennel – Ferenc pápa homíliája a vasárnapi szenttéavatáson

Az új szentek képei a bazilika homlokzatán 

 

Október 16-án vasárnap délelőtt Ferenc pápa a Szent Péter téren tartott szentmisén a szentek sorába iktatott 35 személyt, 30 brazíliai vértanút, három mexikói vértanút és két európai szerzetespapot. Az új szentek: Brazil vértanúk a 16. században: André de Soveral, Ambrósio Francisco Ferro, Mateus Moreira és 27 társuk; Cristobal, Antonio és Juan mexikói protomártírok; Faustino Míguez, spanyol piarista szerzetes pap, a leánynevelés apostola; Angelo d’Acri kapucinus atya, Calabria hitszónok apostola.

A keresztény élet egy szeretettörténet Istennel – Ferenc pápa homíliája

Az evangéliumi példabeszéd Isten országát menyegzői lakomaként mutatja be (vö. Mt 22,1-14). Főszereplője a király fia, a vőlegény, akiben könnyű felismerni Jézust. A példabeszédben azonban nem esik szó a menyasszonyról, hanem csak a sok várva várt meghívottról. Ők azok, akik felöltik magukra a menyegzői ruhát. Mi vagyunk ezek a meghívottak, mert az Úr mindnyájunkkal „menyegzőt szeretne ünnepelni”. A menyegzők ugyanis egy életre szóló szeretetközösség kezdetét jelentik.   Tehát nem lehet pusztán a királyt tisztelő alattvalóké, a gazdájukhoz hű szolgáké vagy a szorgalmas diákok tanítójukhoz fűződő kapcsolata, hanem mindenekelőtt a szeretett menyasszony kapcsolata a vőlegénnyel. Más szóval az Úr vágyakozik a velünk való kapcsolatra, keres és meghív bennünket. Nem elégedik meg azzal, hogy pusztán eleget tegyünk kötelességeinknek és megtartsuk törvényeit, hanem valóságos életközösséget kíván velünk létrehozni a párbeszéd, a bizalom és a megbocsátás jegyében.

A keresztény élet Isten ingyenes szeretetéből fakad

Ez a keresztény élet: egy szeretettörténet Istennel, amelyben az Úr ingyenesen kezdeményez, és amelyben egyikünk sem dicsekedhet a menyegzőre kapott meghívó kizárólagos jogával: senki sem kiváltságos a többiekhez képest, de mindenki kiváltsággal rendelkezik Isten színe előtt. A keresztény élet ebből az ingyenes, gyöngéd és kiváltságos szeretetből születik meg és születik mindig újjá. Feltehetjük magunknak a kérdést, hogy naponta legalább egyszer megvalljuk-e az Úrnak iránta való szeretetünket, hogy annyi szó között emlékezünk-e rá, hogy minden nap elmondjuk: „Szeretlek, Uram, te vagy az életem”. Mert ha elvész a szeretet, a keresztény élet meddővé válik, lélektelen test lesz, olyan erkölcs, amelyet lehetetlen megvalósítani, alapelvek és törvények megindokolatlan összessége. Az élet Istene azonban az élet válaszát várja, a szeretet Ura a szeretet válaszát várja. A Jelenések könyvében az egyik egyházhoz szólva, az Úr határozott szemrehányást tesz: „kezdeti szeretetedtől eltértél” (Jel 2,4). Íme, a veszély: egy rutinos keresztény élet, amely megelégszik a „normálissal”, lendület, lelkesedés nélkül és rövid emlékezőtehetséggel. Frissítsük azonban fel az első szeretet emlékezetét: mi vagyunk, akiket szeretnek, mi vagyunk a menyegzői meghívottak és életünk ajándék, mert minden nap egy csodálatos lehetőség, hogy válaszoljunk a meghívásra.

Az önző szív hamar megöregszik

Az evangélium azonban óva int: a meghívást vissza lehet utasítani. Sok meghívott nemet mondott, mert saját érdekeikkel voltak elfoglalva: „nem törődtek vele, az egyik a saját földjére ment, a másik meg a saját üzlete után nézett” (vö. Mt 22,5). Ebben az összefüggésben a „saját” kulcsszó indokolja meg a visszautasítást. A meghívottak ugyanis nem azt gondolták, hogy a menyegző szomorú, vagy unalmas lenne, hanem egyszerűen csak „nem törődtek vele”. El voltak foglalva saját érdekeikkel, fontosabb volt számukra a birtoklás, semmint, hogy kockáztassanak, amint ezt a szeretet megkívánja. Nem rosszaság miatt határolják el magukat a szeretettől, hanem mert jobban szeretik a „sajátjukat”: a biztonságot, az önkifejezést, a kényelmet... Elnyújtózkodnak a nyereségek, élvezetek, valamilyen vidámságot keltő hobby karosszékében. Így azonban hamar és rosszul megöregszenek, mert belül válnak öreggé: amikor a szív nem tágul ki, becsukódik és megöregszik. Amikor minden az „én”-től függ – attól, hogy mihez van kedvem, mire van szükségem, mit akarok – merevvé és gonosszá válunk, rosszul reagálunk a semmiségekre is, mint az evangéliumi meghívottak, akik bántalmazzák, sőt még meg is gyilkolják a meghívást hozó szolgákat, pusztán azért, mert zavarták őket.

Isten a visszautasítások ellenére továbbra is meghív mindnyájunkat

Ekkor az evangélium felteszi számunkra a kérdést: melyik oldalon állsz: az „én”, vagy Isten oldalán? Mert Isten ellentétes az önzéssel, az önreferenciával. Az evangélium arról szól, hogy a folyamatos visszautasításokkal, a meghívottai részéről tanúsított bezárkózással szemben sem halasztja el az ünnepet. Nem törődik bele az elutasításokba, hanem továbbra is elküldi a meghívókat.  A sok „nem”-mel szemben nem csapja be az ajtót, hanem még több embert hív meg. Az elszenvedett igazságtalanságokra Isten még nagyobb szeretettel válaszol. Mi azonban, amikor igazságtalanságok és visszautasítások sebeznek meg, gyakran elégedetlenséget érzünk és neheztelést táplálunk magunkban. Isten, miközben szenved elutasításunk miatt, továbbra is jót készít elő azok számára, akik fájdalmat okoznak neki. Mert ilyen a szeretet: csak aki így él, az győzheti le a rosszat. Ma ez az Isten, aki soha nem veszíti el a reményt, magával ragad bennünket, hogy úgy tegyünk, mint Ő, éljünk az igazi szeretet szerint, küzdjük le sértődékeny és lusta énünk beletörődését és szeszélyeit.

Minden nap éljük meg a szeretetet Isten akarata szerint

Az evangélium hangsúlyoz még egy utolsó szempontot is: ez a meghívottak öltözete, amely nélkülözhetetlen. Nem elég ugyanis válaszolni, „igent” mondani a meghívásra, hanem szükség van az öltözetre is, arra a szokásra, hogy minden nap megéljük a szeretetet. Nem mondhatjuk azt, hogy „Uram, Uram”, anélkül, hogy megélnénk, és a gyakorlatban megvalósítanánk Isten akaratát (vö. Mt 7,21). Szükségünk van rá, hogy minden nap felöltsük magunkra szeretetét, megújítsuk minden nap döntésünket, hogy Istent választottuk. Az új szentek, főleg a sok vértanú ezt az utat jelöli meg. Ők nem csak szavakkal és csak egy kis időre mondtak „igent” a szeretetre, hanem életükkel és a végsőkig. Mindennapi öltözetük Jézus szeretete volt, az az őrült szeretet, amely a végsőkig szeretett bennünket, amely megbocsátását és ruháját ráhagyta keresztre feszítőire. Mi is megkaptuk a keresztségben a fehér ruhát, a menyegzői öltözetet Istenért. Kérjük Őt, hogy ezeknek a szent fivéreinknek és nővéreinknek a közbenjárására adja meg a kegyelmet, hogy minden nap felvehessük, és tisztán tarthassuk ezt az öltözetet. Hogyan tegyük ezt? Mindenekelőtt úgy, hogy félelem nélkül befogadjuk az Úr bocsánatát: ez a döntő lépés ahhoz, hogy beléphessünk a menyegzői terembe és Ővele ünnepelhessük a szeretet ünnepét.

 

 

Évközi 28. hét hétfő

Évközi 28. hét hétfő

A mai Szentleckében a Római levél kezdő sorait olvassuk. Első hallásra semmi különös nincs benne, csupán a szokásos bemutatkozás és köszöntés, ám a feladó és a címzett meghatározása a mi számunkra is igen lényeges üzenetet hordoz. A bemutatkozásban az Apostol Jézus Krisztus (rab)szolgájának nevezi magát. Az eredetileg a legalantasabb állapotot kifejező szó ebben a szókapcsolatban olyan fényt nyer, amely mellett a hatalmasok és kiváltságosok, de még a császár címe és rangja is elhalványul. A levél címzettjeit pedig Isten szeretteinek és meghívott szentjeinek nevezi, ami két dolog miatt is fontos. Az egyik, hogy nem az az elsődleges, hogy ők szeretik Istent, hanem hogy Isten szereti őket. Ez végtelenül több, hiszen krisztusi létmódunk abban áll, hogy megismertük, elfogadtuk, és nap nap után be is fogadjuk Isten szeretetét. A másik, hogy nem elég jó katolikusnak lennünk, hanem szentté kell válnunk. Ehhez képest mellékes, hogy hol, milyen életállapotban vagyunk, mi a munkánk és mások hogyan értékelnek minket. Fel kell szabadulnunk mindettől, és a szentségre meghívott ember életét kell élnünk.

Elmondhatjuk-e mi is magunkról, hogy Jézus Krisztus szolgái vagyunk? Állapotbeli kötelességeink végzése, beszédünk, gondolataink és vágyaink erről tanúskodnak-e? Vagy időnként fellázadunk Krisztus uralma ellen, s megtagadjuk Urunkat, méltatlanná válva bizalmára, és kiérdemelve a világ megvetését?

Urunk Jézus, aki nagyobb vagy Salamonnál és nagyobb Jónásnál, hálát adunk Neked, hogy Hozzád tartozhatunk s hogy a Te szolgáid lehetünk. Köszönjük, hogy nem jól fizető állást, magas pozíciót, de még csak nem is egy értékes és szép vallást kínálsz nekünk, hanem arra hívsz, hogy napról napra egyre jobban Veled egyesült életet éljünk. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy egész egzisztenciánkkal igent mondjunk a szentségre szóló meghívottságunkra, s így alkalmassá váljunk arra is, hogy meghívott apostolokként küldetést bízzál ránk testvéreink között.

 

Thesszaloniki Új Eutim

Thesszaloniki Új Eutim 

atya

Istenfélő szülőktől született a galáciai Opszó helységben. Az erényes életben nevelkedve, atyja halála után megnősült, hogy anyját segítse. Egy kislánya született. Amikor 18 esztendős lett, titokban elhagyta anyját, feleségét és leányát, egy Olimposz hegyi kolostorba ment és ott 15 évet töltött szent életben. Innen az Athosz hegyére ment, és zárt életet élt. Fensőbb intésre innen Szalonikibe ment, ahol a város keleti részén levő hegy tetején élt szerzetesi életet. Kolostort is alapított és hamar megtelt a hozzá jövő emberekkel. Sokan hagyták ott a világi életet mindenféle hivatásból és vezetése alá helyezkedve szerzetesek lettek. Mindezek által a kolostor bőségesen jutott anyagi javakhoz és gyorsan meggazdagodott. Rövidesen Tesszaloniki környékét új kolostorok ékesítettek. Ezeket szintén Eutim atya alapította, nővérei számára. Ezeket a kolostorokat Eutim atya 14 éven át irányította. Később elnyerve a felmentést alóla, visszatért az Athosz hegyére. Ott egy magányos helyen fejezte be életét 889-ben. Holttestét Szalonikibe vitték vissza.

Ferenc pápa az aparecidai jubileumi Mária ünnepre: Nem könnyű egy pápa élete!

Az aparecidai Miasszonyunk kegyszobra 

„Üdvözletemet és különleges áldásomat küldöm mindnyájatoknak, akik Jézus Krisztusban élitek meg az aparecidai Mária kegyszobor megtalálása 300. évfordulója alkalmából tartott Mária-évet” – Ferenc pápa ezzel a gondolattal fordul portugál nyelvű videó-üzenetében először is a brazil és aztán az összes dél-amerikai katolikushoz, akik szeretik és tisztelik az aparecidai Mária kegyszobrot. A pápa az üzenetben ismerteti a Mária-szobor történetét: 1717-ben néhány halász a Paraíba do Sul folyóban halászva egy szobrot talált a vízben, mely arra indította őket, hogy „bízzanak az Istenben” és így végül bőségben fogtak halakat. „Isten mindig meglep bennünket” – emlékeztet a pápa. Három tanulsággal szolgál nekünk az Aparecida: a reménység, az Isten szerezte meglepetés és az öröm tanúságával. Ferenc pápa üzenetében visszaemlékezik 2013-as brazíliai apostoli útjára, amikor maga is felkereste az aparecidai Mária kegyszobrot. „Most azonban nem tudok jelen lenni, mert egy pápa élete nem könnyű. Éppen ezért Giovanni Battista Re bíborost neveztem ki magam helyett pápai delegátusként, hogy biztosítsa a pápa személyét köztetek” – szól a pápai üzenet közvetlen hangja.

Ne engedjétek, hogy úrrá legyen rajtatok a csüggedés! Bízzatok az Istenben, bízzatok az aparecidai Miasszonyunkban! Ott a kegyhelyen kézzel lehet érinteni a reménységet, mely nagylelkűségben, szolidaritásban és mély lelkiségben ölt testet. Ferenc pápa arra kéri a brazil híveket, hogy vigyék el a kegyhely örömét főként az ország földrajzi, társadalmi és egzisztenciális peremvidékeire, azokhoz, akik szomjazzák a reményt. Egy egyszerű mosoly, amit Mária arcán láttok, mosoly forrása lesz mások számára – szolgál a pápa praktikus tanáccsal is, hiszen a keresztény nem lehet sohasem pesszimista. Imádkozzatok a pápáért – kéri – és legyetek biztosak abban, hogy a pápa is imádkozik értetek. Legyetek tanúi Brazíliában annak a ténynek, hogy a szeretet erősebb az önzés és a romlottság sötétségénél! Végül megvallja, hogy nagy nosztalgiával gondol Brazíliára és áldását adja rájuk – zárul a pápai videó-üzenet.

Évközi 28. hét vasárnap

Évközi 28. hét vasárnap

Miért van az, hogy az ember, aki szíve mélyén vágyakozik az igazi és örök ünnepre, nem megy el arra a lakomára, amelyet a király rendez a fiának, vagyis az Atyaisten az ő megtestesült Fiának, Jézus Krisztusnak a Szentlélekben? Mi készteti arra a meghívottakat, hogy erőszakos módon nekiessenek a meghívást közvetítő szolgáknak, és hogyan lehetséges az, hogy menyegzős ruha nélkül állít be valaki a lakomára?

A bűnbeesett Ádám fiainak tragikus egyensúlyvesztése és aránytévesztése ez, melynek folytán kétségbeesetten védekezünk életünk igazi, Isten által elképzelt beteljesedése ellen. Ennek egyik formája, hogy saját magunk próbálunk meg ünnepet rendezni nélküle, a másik pedig, hogy ugyan elfogadjuk tőle a menyegzőre szóló meghívást, de csak tessék-lássék teszünk eleget neki, anélkül, hogy komolyan készülnénk rá. Figyeljük meg, hogyan termeli ki magából az Isten nélküli civilizáció az ellenünnepet, az Isten készítette lakoma tragikus karikatúráját, a mindent profanizáló, csiklandozó gyönyörökre éhes és öntudatvesztésig hajtott, vad orgiát. A reményét vesztett emberiség kétségbeesett és kegyetlenül unalmas dáridója ez. A robotolás, az üzlet, a mindennapi hajtás a pénzért efelé tart és ezt készíti elő: az orvul növekvő, mindennek a hiábavalóságát feltáró egzisztenciális unatkozás szünnapjait, amikor az emberi mivoltunkból kivetkőzött „ünneplők” leisszák magukat és egymásnak esnek, hogy fékevesztett dorbézolásuk után émelygős másnaposságra és rémisztő ürességre ébredjenek. Mennyire más az igazi ünnep, melyet tiszta öröm és „a Lélek józan mámora” hat át, melynek másnapja üde tavaszi reggel friss levegővel, madárdallal és kék éggel, jó szellemi-lelki közérzettel és hatalmas tetterővel!

Urunk Jézus, Te vagy minden ünneplésünk végső oka és célja, akiért, aki által és akiben az Atya megteremtette a világmindenséget s benne minket, a Te képedre és hasonlóságodra. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy akár eszünk, akár iszunk, azt mindig Irántad való hálaadással tegyük, s örömmel készüljünk az örök Ünnepre, a minden vágyunkat betöltő, menyegzős lakomádra.