Ferenc pápa homíliája utolsó perui miséjén: Az Úr arra hív, hogy járd be vele a városodat!

Január 21-én, perui látogatásának utolsó állomásán, Limában 1,3 millió hívő vett részt a Szentatya szentmiséjén. Az egyházfő arra biztatta a jelenlévőket, hogy Isten szemével nézzék az embereket, Krisztushoz társulva keressék fel őket, és ébresszenek reményt mindenkiben.

„Kelj fel, menj el Ninivébe, a nagyvárosba, és hirdesd azt, amit majd mondok neked!” (Ter 3,2). Az Úr ezekkel a szavakkal fordul Jónáshoz, hogy elindítsa a felé a nagyváros felé, amely a pusztulás szélén volt sok gonoszsága miatt. Jézus pedig – az evangéliumban – Galilea felé tart, hogy hirdesse az örömhírt (vö. Mk 1,14). Mindkét szöveg azt az Istent tárja elénk, aki mozgásban van, aki közeledik a tegnap és a ma városai felé. Az Úr útnak indul: megy Ninivébe, megy Galileába…, Limába, Trujillóba, Puerto Maldonadóba… az Úr idejön. Mozgásba lendül, hogy belépjen konkrét, személyes élettörténetünkbe. Nemrég ünnepeltük az Emmánuelt, az Istent, aki mindig velünk akar lenni. Igen, itt Limában, vagy bárhol élj is, mindennapi életedben, robotolásodban, reménykedő gyermeknevelésedben, vágyaid és aggodalmaid között, otthonod meghittségében és az utca fülsüketítő zajában. Ott, a történelem poros útjainak közepén, ott jön feléd az Úr.

Időnként az történhet velünk, ami Jónással. Városaink – a maguk fájdalmas és igazságtalan helyzeteivel, melyek naponta ismétlődnek – megkísérthetnek minket, hogy elmeneküljünk, elbújjunk, kereket oldjunk. És az okok – sem Jónásnál, sem nálunk – nem hiányoznak. Ha szétnézünk a városban, megállapíthatjuk, hogy „vannak olyan polgárok, akik rendelkeznek a személyes és családi élet gyarapodásához szükséges eszközökkel, de nagyon sok a »nem polgár«, a »félpolgár«, a »városi maradék«” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 74.), akik az utcaszélen vannak, akik városaink peremén élnek az emberhez méltó élethez szükséges feltételek nélkül, és szívszorító megállapítani, hogy sokszor ezek között a „városi maradékok” között sok kisgyermek és serdülő arca is ott van. A jövő arca van ott.

Amikor látjuk ezeket a dolgokat városainkban, lakónegyedeinkben – amelyek lehetnének a találkozásnak, egymás segítésének, az örömnek a helyei is –, kialakulhat bennünk az, amit Jónás-tünetnek hívhatnánk: a menekülés és a bizalmatlanság tere (vö. Ter 1,3). Tér a közömbösség számára, amely névtelenné és süketté tesz minket mások számára, amely elaltatott szívű, személytelen lényekké tesz minket, és ezzel a magatartással megsértjük a népnek, ennek a nemes népnek a lelkét. Ahogyan XVI. Benedek megjegyezte: „Az emberiességet lényegében a szenvedéshez és a szenvedő emberhez való viszonnyal lehet lemérni. Ez érvényes az egyénekre és a társadalomra egyaránt. Kegyetlen és embertelen az a társadalom, amely nem tudja elfogadni a szenvedőket, és nem képes együtt-szenvedéssel segíteni őket úgy, hogy osztozik szenvedésükben és belsőleg hordozza szenvedésüket.” (Spe salvi enciklika, 38.)

Amikor elfogták [Keresztelő] Jánost, Jézus Galileába ment, hogy hirdesse Isten evangéliumát. Jónással ellentétben Jézus – látva János elfogásának fájdalmas és igazságtalan eseményét – bemegy a városba, bemegy Galileába, és ennél a kisszámú lakosságnál kezdi el elvetni a legnagyobb remény magvait: Isten országa közel van, Isten közöttünk van! És az evangélium megmutatja, milyen örömet és láncolatszerű hatást vált ki: kezdve Simonnal és Andrással, aztán Jakabbal és Jánossal (vö. Mk 1,14–20), és onnantól kezdve Limai Szent Rózán, Szent Toribión, Porres Szent Mártonon, Macías Szent Jánoson, Solano Szent Ferencen át elérkezik hozzánk, azoknak a tanúknak a serege által hirdetve, akik hittek őbenne. Az evangélium elérkezett Limáig, elérkezett hozzánk, hogy ismételten elkötelezzük magunkat, új ellenszeréül a közöny globalizálódásának. Mert ez előtt a Szeretet előtt nem lehet közömbösnek maradni.

Jézus arra hívta tanítványait, hogy a mában éljék meg azt, aminek örökkévalóság-íze van: az Isten iránti és a felebarát iránti szeretetet; és ezt azon az egyetlen módon teszi, amin teheti, az isteni módon: gyengédségre készteti, irgalmas szeretetre ébreszti, együttérzésre indítja őket, és megnyitja szemüket, hogy megtanulják a valóságot Isten szemével látni. Új kapcsolatok létrehozására, örökkévalóságot hordozó új szövetségek megkötésére hívja őket.

Jézus bejárja a várost tanítványaival, és elkezdi látni, meghallgatni azokat az embereket, elkezd odafigyelni azokra az emberekre, akik pusztulásra voltak ítélve a közöny leple alatt, akiket megkövezett a korrupció súlyos bűne. Elkezd leleplezni sok helyzetet, amelyek fojtogatták népének reményét, és új reményt ébresztett.

Hívja tanítványait, kéri, hogy menjenek vele, kéri, hogy járják be a várost, de változtat a ritmusukon: megtanítja őket észrevenni azt, ami felett korábban elsiklott a figyelmük, új, sürgős teendőket mutat nekik. Térjetek meg, mondja nekik, a mennyek országa nem más, mint találkozás Jézusban Istennel, aki összeköti életét népe életével, bevonódik és bevon másokat, hogy ne féljenek ebből a történelemből üdvtörténelmet csinálni (vö. Mk 1,15.21sk).

Jézus továbbra is járja útjainkat, a tegnaphoz hasonlóan ma is kopogtat az ajtókon, kopogtat a szíveken, hogy újra felébressze a reményt és a vágyakozást: hogy a megalázást megszünteti a testvériség, az igazságtalanságot legyőzi a szolidaritás, az erőszakot felszámolják a béke fegyverei. Jézus továbbra is hív minket, fel akar kenni minket Lelkével, hogy mi is felkenjünk másokat azzal a kenettel, amely képes begyógyítani a sérült reményt és megújítani tekintetünket.

Jézus továbbra is jár, és felébreszti a reményt, amely megszabadít minket az üres kapcsolatoktól, a személytelen elemzésektől, és arra hív, hogy kovászként vegyüljünk el az emberek között ott, ahol vagyunk, ott, ahol élnünk adatott, mindennapi életünk szegletében. A mennyek országa köztetek van – mondja nekünk –, ott, ahol tudunk egy kis gyengédséget és együttérzést tanúsítani, ahol nem félünk tereket teremteni, hogy a vakok lássanak, a bénák járjanak, a leprások megtisztuljanak és a süketek halljanak (vö. Lk 7,22), és így akiket elveszettnek tartottunk, örüljenek a feltámadásnak. Isten nem fárad bele és nem fog belefáradni, hogy úton legyen, és elérje gyermekeit. Hogyan gyújtjuk fel a reményt, ha nincsenek próféták? Hogy nézünk szembe a jövővel, ha nincs közöttünk egység? Hogyan ér el Jézus sok helyre, ha nincsenek merész és hiteles tanúk?

Ma az Úr arra hív téged, hogy járd be vele a várost, a te városodat. Arra hív, hogy légy misszionárius tanítvány, és így részesévé válj annak a nagy suttogásnak, amely továbbra is hallatszódni akar életünk minden szegletében: Örülj, az Úr veled van!

Évközi 3. hét hétfő

Évközi 3. hét hétfő

Nem Dávid tette magát királlyá, hanem az Úr választotta és kente fel, mégis neki magának is meg kellett érte harcolnia. Mi pedig a szent keresztségben Krisztus királyságának felkent tagjai lettünk, az ő isteni természetének részeseivé váltunk, és a Szentlélek mint Isten élete, kenete működik bennünk. Mégis, bár ilyen hatalom és ekkora méltóság az osztályrészünk, meg kell harcolnunk érte, s meg kell hódítanunk számára életünk különböző területeit.

Mert amilyen szánalomra méltó volna Dávid uralma, ha a fővárosban továbbra is ott pöffeszkedne az ellenség, és ő a lábát se tehetné be oda, olyan szánalomra méltó volna annak a kereszténynek élete, aki ugyan megkapta az Úrtól a királyi méltóságot, mégis hagyja, hogy lelkét kulcsfontosságú pontokon megszállva tartsa az ellenség. Néha nyomasztó és fájó tapasztalnunk, hogy harcolni kell önmagunk birtokba vételéért, valójában azonban ez a legszebb és legáldottabb feladat, a jó harc, amiről Szent Pál is ír, és amit ő meg még olyan sokan mások, vértanúk, szüzek, hitvallók mind-mind megharcoltak, az apostoli időktől egészen a mai napig.

Segíts, kérünk, Urunk Jézus, a jó harcban, melyet azért viselünk, hogy uralmadat mind jobban érvényre juttassuk életünkben, és birtokba vegyük a kezdettől fogva nekünk készített Országot. Ne engedd, hogy a harc folyamán ellankadjunk, hogy a kulisszák mögött titkos tárgyalásokat folytassunk az Ellenséggel, és ahelyett, hogy végső rohamra indulnánk ellene, a megalázó békekötés feltételeiről egyezkedjünk vele. Adjon erőt nekünk, hogy a döntő ütközetet Te már megvívtad értünk, és győzelmet arattál a gonosz felett, s hogy nekünk adtad a Szentlelket, akinek erejében mi is parancsolni tudunk a gonosz lelkeknek, akárcsak Te a mai Evangéliumban.

 

trapezunti Szent Eugén

Szent Jenő (Eugén) 

és vértanútársai

Mindnyájan: Jenő, Kandid, Valerián, és Akila Dioklécián és Makszimián császárok alatt szenvedtek vértanúságot hitükért, Liziász hadvezértől. Valerián, Kandid és Akila az üldözések alatt a trapezunti hegyekben rejtőzködtek el. Inkább a vadak között akartak élni, mint a pogányok között. De itt hamarosan rájuk találtak és Trapezuntba vitték őket. Bátor hitvallásukért ütötték, vasakkal szaggatták, és tűzzel égették. Néhány nap múlva Jenőt is elfogták, és ugyanolyan módokon kínozták. Ezek után mind a négyüket tüzes kemencébe dobták, de onnan sértetlenül jöttek ki. Végül lefejezték őket 284-ben.

Ferenc pápa az őshonos perui lakossághoz: Életetek kiáltás minden ember lelkiismeretéhez!

Ferenc pápa az őshonos perui lakossághoz: Életetek kiáltás minden ember lelkiismeretéhez!

Perui látogatásán a Szentatya első útja (január 19-én este) az amazóniai őshonos lakossághoz vezetett: Puerto Maldonadóban a sokféle népcsoport mintegy ötezer képviselőjével találkozott. Felemelte szavát a térség kizsákmányolására, az ott élők kultúrájának eltörlésére irányuló kísérlet ellen.

Kedves testvéreim!

Most, amikor veletek lehetek, Szent Ferenc éneke fakad fel szívemből: „Áldott légy, Uram!” Igen, áldott légy a lehetőségért, amelyet ezzel a találkozóval nekünk ajándékozol. Köszönöm David Martínez de Aguirre Guinea püspöknek, Héctor úrnak, Yésica asszonynak és María Luzmila asszonynak a köszöntő szavakat és a tanúságtételt. Önökön keresztül pedig szeretnék köszönetet mondani Amazónia összes lakosának, és szeretném köszönteni őket.

Látom, hogy Amazónia őslakosságának sok népcsoportjából érkeztetek: harakbut, esse-ejas, matsiguenkas, yines, shipibos, asháninkas, yaneshas, kakintes, nahuas, yaminahuas, juni kuin, madijá, manchineris, kukamas, kandozi, quichuas, huitotos, shawis, achuar, boras, awajún, wampís, többek között. Azt is látom, hogy Andokból származó népcsoportok is kísérnek minket, akik a dzsungelbe jöttek és amazóniaiakká váltak. Nagyon vártam már ezt a találkozót. Innen akartam megkezdeni perui látogatásomat. Köszönöm, hogy itt vagytok, és hogy segítetek nekünk arcotokon keresztül közelebbről látni e föld tükröződését. Sokszínű, végtelenül sokféle és hatalmas biológiai, kulturális, spirituális gazdagságú ez az arc. Nekünk, akik nem ezeken a földeken lakunk, szükségünk van a ti bölcsességetekre és ismereteitekre, hogy pusztítás nélkül be tudjunk lépni e térség rejtette kincsek közé, és itt visszhangra találnak az Úr Mózeshez intézett szavai: „Vedd le sarudat lábadról, mert a hely, ahol állsz, szent föld” (Kiv 3,5).

Engedjétek meg, hogy megismételjem: Áldott légy, Uram, amazóniai népeidnek eme csodálatos művéért és az egész biológiai sokszínűségért, amelyet e földek magukba zárnak!

Félbeszakad ez a dicsérő ének, amikor halljuk és látjuk azokat a mély sebeket, amelyeket Amazónia és annak népei magukon hordoznak. Azért akartalak meglátogatni és meghallgatni titeket, hogy együtt legyünk az Egyház szívében, hogy összefogjunk a kihívásokkal szemben, és hogy veletek együtt megerősítsük az őszinte elhatározást az élet védelmére, a föld védelmére és a kultúrák védelmére.

Amazónia őshonos népeit valószínűleg még sosem fenyegette akkora veszély az általuk lakott területeken, mint manapság. Amazóniáért több oldalról is küzdelem folyik: egyfelől a természeti kincsek kitermeléséért folytatott küzdelem újhulláma, a nagy gazdasági érdekcsoportok erős nyomása, melyeknek a mohósága az olajra, a gázra, a fára, az aranyra, az ipari méretű mezőgazdasági monokultúrákra irányul; másfelől területeiteket bizonyos politikai törekvések perverziója felől éri fenyegetés, amelyek úgy mozdítják elő a természet „megőrzését”, hogy nem számolnak az emberi lénnyel, konkrétan veletek, amazóniai testvérek, akik benne éltek. Tudunk olyan mozgalmakról, amelyek a dzsungel megőrzésére hivatkozva nagy kiterjedésű erdőket kaparintanak meg, és úgy üzletelnek velük, hogy közben elnyomják az őshonos népeket, amelyek számára ily módon a terület és az ott található természeti erőforrások elérhetetlenné válnak. Ez a problémás helyzet fojtogatja népeiteket és kivándorlásra készteti az új nemzedékeket, mivel helyben nincsenek más megélhetési lehetőségek. El kell utasítanunk azt a történelmi paradigmát, amely Amazóniát az államok kifogyhatatlan éléskamrájának tekinti, lakosainak figyelembevétele nélkül.

Nélkülözhetetlennek tartok olyan erőfeszítéseket, amelyek intézményes teret nyitnak a bennszülött népek megbecsülésére, elismerésére, a velük folytatott párbeszédre, felvállalva és megmentve az ő kultúrájukat, nyelvüket, hagyományaikat, jogaikat és lelkiségüket. Olyan interkulturális párbeszédre, amelynek ti vagytok „a fő résztvevői, különösen, amikor a [ti] területeiteket érintő nagy projektekre kerül sor” (Laudato si’ enciklika, 146). Az elismerés és a párbeszéd jelentik a legjobb utat ahhoz, hogy megváltoztassuk a kirekesztés és a hátrányos megkülönböztetés bélyegét hordozó történelmi viszonyokat. Ugyanakkor jogos annak kijelentése, hogy vannak reményre okot adó kezdeményezések, amelyek saját helyi valóságaitokból és szervezeteitekből születnek, és elősegítik, hogy maguk az őslakosok és közösségeik legyenek az erdőségek őrzői, és hogy az azok megőrzéséből származó erőforrások az ő családjaik javát szolgálja, és javítsa közösségeik életének, egészségének és oktatásának feltételeit.

Ez a „helyes cselekvés” összhangban áll a „helyes életvitel” gyakorlataival, amelyeket felfedezhetünk népeink bölcsességében. És engedjétek meg, hogy azt mondjam: ha akadnak is olyanok, akik titeket akadálynak, „tehernek” tartanak, valójában ti – életetekkel – kiáltás vagytok az emberek lelkiismeretéhez egy olyan életstílus nevében, amelyet nem lehet felmérni annak költségeivel. Ti annak a küldetésnek az élő emlékezete vagytok, amelyet Isten mindannyiunkra bízott: gondját viselni közös otthonunknak.

A föld megvédésének nincs más célja, mint az élet megvédése. Tudjuk, hogy vannak köztetek, akik sokat szenvednek a kőolaj-kiömlésektől, amelyek súlyosan veszélyeztetik családjaitok életét, és beszennyezik természeti környezeteteket. Ezzel párhuzamosan folyik az életnek egy másik elpusztítása, az illegális bányászat által okozott környezetszennyezés. Azután utalok az emberkereskedelemre: a rabszolgamunkára és a szexuális visszaélésre. A serdülőkorúakkal és a nőkkel szembeni erőszak az égbe kiált: „Mindig nagy fájdalommal töltött el azoknak a helyzete, akik az emberkereskedelem különböző formáinak áldozatai lettek. Szeretném, ha meghallanánk Isten kiáltását, aki mindnyájunktól kérdezi: »Hol van a testvéred?« (Ter 4,9). Hol van a te rabszolga testvéred? […] Ne tegyünk úgy, mintha észre sem vennénk mindezt, és ne fordítsuk el a fejünket! Sokféleképpen lehetünk bűntársak. A kérdés mindenkihez szól!” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 211).

Hogyan ne emlékeznénk Szent Toribióra, aki mély fájdalommal állapította meg a III. limai zsinaton, hogy „nemcsak a múltban okoztak sok fájdalmat ezeknek a szegényeknek, és alkalmaztak túlzott erőszakot velük szemben, hanem ma is sokan ugyanazt akarják tenni” (III. ülésszak, 3. fej.). Sajnos öt évszázad után ezek a szavak továbbra is időszerűek. Azoknak a hívő embereknek a prófétai szavai – ahogyan emlékeztetett minket Héctor és Yésica – ennek a népnek a kiáltását jelentik, azon népét, amelyet sokszor hallgatásra kényszerítettek vagy elhallgattattak. Annak a próféciának meg kell maradnia Egyházunkban, amely sosem szűnik meg felemelni hangját a kiselejtezettekért és a szenvedőkért.

Ebből a törekvésből következik, hogy elsődlegesen a legvédtelenebbek élete mellett áll ki. Azokra a népekre gondolok, amelyeket „önkéntes elvonulásban élő bennszülött népek”-nek (PIAV) neveznek. Tudjuk, hogy ők a legsérülékenyebbek a sérülékenyek között. A letűnt korok öröksége arra kötelezte őket, hogy saját etnikumaiktól is elszigetelődjenek, fogságban töltött történelmi időszakot kezdtek a dzsungel legmegközelíthetetlenebb helyein, hogy szabadon élhessenek. Továbbra is védjétek meg ezeket a legsérülékenyebbe testvéreket! Jelenlétük arra emlékeztet minket, hogy nem rendelkezhetünk a közös javakkal a mohóság és a fogyasztás üteme szerint. Szükséges, hogy legyenek olyan határok, amelyek segítenek megvédeni magunkat a minket alkotó habitat tömeges elpusztításától.

Eme népeknek az elismerése – amelyeket sosem szabad puszta kisebbségnek tekinteni, hanem valódi beszédpartnereknek –, miként az összes őshonos nép elismerése arra emlékeztet minket, hogy nem vagyunk a teremtett világ feltétlen birtokosai. Sürgető feladat befogadni lényegi hozzájárulásukat, melyet felkínálnak az egész társadalomnak, és nem szabad kultúráikat egy természetes állapot eszményített változatának, sem egy letűnt kor életstílusát bemutató egyfajta múzeumnak tekinteni.

Az ő világfelfogásuk, bölcsességük sokat taníthat nekünk, akik nem tartozunk az ő kultúrájukhoz. Összes erőfeszítésünk, amelyet az amazónai népek életének javítása érdekében teszünk, mindig kevés lesz. Aggasztóak a hírek, amelyek néhány betegség terjedéséről szólnak. Ijesztő a csend, mert öl. A csenddel nem indítunk el – főleg a serdülők és a fiatalok között szükséges – megelőzésre irányuló tevékenységeket, és a betegekről sem gondoskodunk, hanem a legkegyetlenebb kirekesztésre ítéljük őket.

Kérjük az államokat, hogy az egészségügyben olyan interkulturális stratégiákat valósítsanak meg, amelyek számolnak a népek valóságával és világfelfogásával, az etnikumhoz tartozó szakembereket képeznek, akik saját világfelfogásuk szerint képesek a betegségek gyógyítására. És miként a Laudato si’ enciklikában kijelentettem, újra fel kell emelni hangunkat a nyomás ellen, amelyet néhány nemzetközi szervezet gyakorol bizonyos országokra annak érdekében, hogy sterilizálási stratégiákat mozdítsanak elő. Ezeket erőteljesebben akarják végrehajtani az őshonos népek körében. Tudjuk, hogy ott folytatódik a nők sterilizálásának előmozdítása, előfordul, hogy magukat az érintetteket nem is tájékoztatják róla.

Népeink kultúrája az élet jele. Amazónia, túl azon, hogy a biológiai sokszínűség tartaléka, kulturális tartalék is, amelyet meg kell védeni az új gyarmatosító törekvésektől. A család – miként egyiketek mondta – mindig is az a társadalmi intézmény volt, amely legjobban hozzájárult kultúráink megtartásához. Válságos időszakokban a különböző birodalmi, leigázó törekvésekkel szemben az őshonos népek családja volt az élet legjobb védelmezője.

Különösen vigyáznunk kell, hogy ne kerüljünk a haladás álruhájába öltöztetett ideológiai gyarmatosítások hálójába, amelyek fokozatosan teret hódítanak, nem törődnek a kulturális identitásokkal, és egyforma, egyedüli, gyenge gondolkodásmódot hoznak létre. Kérlek titeket, hallgassátok meg az időseket. Ők rendelkeznek azzal a bölcsességgel, amely kapcsolatba hozza őket a természetfeletti világgal és segít felfedeztetni azt, ami az életben lényeges. Ne felejtsük el, hogy „egy kultúra eltűnése is lehet legalább olyan súlyos vagy még súlyosabb, mint egy állat- vagy növényfaj kipusztulása” (Laudato si’ enciklika, 145). Az egyetlen módja annak, hogy a kultúrák ne vesszenek ki, ha megőrzik dinamizmusukat, ha mozgásban maradnak. Mennyire fontos az, amit Yésica és Héctor mondott: „Azt akarjuk, hogy gyermekeink tanuljanak, de nem akarjuk, hogy az iskola kitörölje hagyományainkat, nyelveinket, nem akarunk megfeledkezni ősi bölcsességünkről!”

Az oktatás segít, hogy hidakat építsünk és létrehozzuk a találkozás kultúráját. Az őshonos népek iskoláját és oktatását az államnak elsődleges feladatának kell tartania, integráló és inkulturált feladatról van szó, amely felvállalja, tiszteletben tartja és integrálja az egész nemzet értékeként az ő ősi bölcsességüket, amint arra María Luzmila utalt.

Kérem püspöktestvéreimet, hogy – miként azt a dzsungel legelszigeteltebb helyein is teszik – továbbra is mozdítsák elő az interkulturális és két tanítási nyelvű oktatást az iskolákban, a pedagógiai és egyetemi intézményekben (vö. Latin-Amerikai és Karib-szigeteki Püspökök V. Általános Gyűlése: Aparecidai dokumentum [2007. június 29.], 530). Gratulálok a perui amazóniai egyház kezdeményezéseihez, amelyeket az őshonos népek fejlődése érdekében megvalósít: iskolák, diákotthonok, kutató- és fejlesztőközpontok, mint a José Pío Aza Kulturális Központ, a CAAAP és a CETA, új és fontos interkulturális egyetemi létesítmények, mint a NOPOKI, amelyek kifejezetten az Amazonas-medence etnikumaihoz tartozó fiatalok képzését szolgálják.

Gratulálok azoknak az őshonos népekhez tartozó fiataloknak is, akik saját látásmódjuk szerint megpróbálnak kidolgozni egy új antropológiát, és igyekeznek újraértelmezni népeik történelmét saját látásmódjuknak megfelelően. Azoknak is gratulálok, akik a festészeten, az irodalmon, a kézművességen, a zenén keresztül megmutatják a világnak világlátásukat és kulturális gazdagságukat. Sokan írtak és beszéltek rólatok. Helyénvaló, hogy most ti határozzátok meg önmagatokat, és hogy megmutassátok nekünk önazonosságotokat. Szükségünk van arra, hogy meghallgassunk titeket.

Kedves amazóniai testvéreim, mennyi misszionárius férfi és nő foglalkozott népeitekkel és védelmezte kultúráitokat! Az evangélium adott nekik indítást. Krisztus is egy kultúrába, a zsidó kultúrába testesült bele, és abból kiindulva adta önmagát újdonságként minden népnek oly módon, hogy minden egyes ember, saját identitásából kiindulva, megerősítve érezze magát őbenne. Ne adjátok meg magatokat a népeitek katolikus hitének felszámolására irányuló kísérleteknek (vö. uott, 531).

Az evangéliumot befogadó minden kultúra és minden világlátás gazdagítja az Egyházat Krisztus arcának egy új vonásával. Az Egyház számára nem idegen a ti problematikátok és életetek, az Egyház nem akar kívül maradni élet- és életszervezés-módotokon. Szükségünk van arra, hogy az őshonos népek kulturálisan alakítsák az amazóniai helyi egyházakat.

Ha már itt tartunk, hadd jegyezzem meg: nagy örömmel hallgattam, hogy a Laudato si’ egyik szakaszát egy olyan állandó diakónus olvasta fel, aki a ti kultúrátokhoz tartozik. Segítsétek püspökeiteket, segítsétek misszionáriusotokat, hogy egyek legyenek veletek, és ily módon, párbeszédet folytatva mindenkivel, tudjanak egy amazóniai arcú egyházat és egy bennszülött arcú egyházat formálni. Ebben a szellemben hirdettem meg egy szinódust, amely Amazóniával foglalkozik majd 2019-ben, s amelynek az első gyűlése – a preszinodális tanácsé – épp itt lesz, ma délután.

Bízom a népek alkalmazkodóképességében és reagálási képességetekben azokra a nehézségekre, amelyekkel szembe kell néznetek. Ezt bizonyítottátok a történelem viharaiban azzal, amit adtatok, az emberi kapcsolatok differenciált látásmódjával, a környezettel és a hittapasztalattal.

Imádkozom értetek és Istentől áldott földetekért, és kérlek titeket, legyetek oly kedvesek, ne feledkezzetek el imádkozni értem.

Köszönöm!

Évközi 3. hét vasárnap

Évközi 3. hét vasárnap

Szent Pálnak a Szentleckében olvasott szavait a mai Evangéliumban látjuk valóra válni: az apostolok Jézus szavára otthagyják mindenüket, és követik őt. Nem a világ megvetése, a földi örömök elutasítása motiválja őket, hanem a Jézussal való személyes találkozás, melynek következtében életük súlypontja áthelyeződik abba a világba, amely soha el nem múlik. Jézus minket sem szeretteink megtagadására szólít fel, inkább a szeretet megélésének új dimenzióját tárja fel előttünk.

Szent Pál sem azt mondja, hogy a házastársak ne ragaszkodjanak egymáshoz, ne éljenek házaséletet, ne neveljenek gyerekeket, hanem azt szeretné előmozdítani, hogy szeretetük abban a mélységben áramoljon, ahol az eljövendő Ország épül bennük, amelyben nem nősülnek és férjhez nem mennek. Nem azt mondja, hogy nem szabad sírnunk, hanem arra hív, hogy könnyeink fátyolán át lássuk meg az örök halmok magasságairól áradó szelíd világosságot, hiszen ami kiváltotta szomorúságunkat, az el fog múlni, Isten igéje azonban örökké megmarad. Nem azt mondja, hogy ne örüljünk, hanem arra figyelmeztet, hogy közben el ne mulasszuk a mulandókról felemelni tekintetünket az örökkévalókra. Nem azt mondja, hogy ne vásároljunk, ne gondoskodjunk mindennapi szükségleteinkről, és egyáltalán ne használjuk a világ dolgait, hanem arra tanít, hogy ne úgy viszonyuljunk ezekhez, mintha tőlük függne az üdvösségünk, hanem nagyvonalúan, szent közömbösséggel, hogy megosztottá ne tegyék szívünket.

Urunk Jézus, ne engedd, hogy szeretetünkkel e világ dolgaiba kapaszkodjunk. Ments meg minket attól a végzetes csalódástól, hogy amikor sorra elmúlnak, megsemmisülnek azok a dolgok, melyeket szerettünk, kiderüljön, hogy amit szeretetnek hittünk, nem is volt igazi szeretet, hiszen nincs benne semmi sem, ami megmaradna az örök életre. Taníts meg inkább úgy élnünk, mint akik nem e világból valók, ugyanakkor azzal a szeretettel szeretnünk, amely e világból mindazt átmenti az eljövendő világba, ami örökkévalósításra érdemes.