Ferenc pápa a holokauszt és a szovjet rezsim áldozatainak emlékműveinél imádkozott Vilniusban

A Szentatya szeptember 23-án délután ellátogatott Litvánia fővárosában az egykori gettóba, valamint a megszállásoknak és a szabadságküzdelmeknek emléket állító múzeumba.

1943. szeptember 23-án számolták fel a vilniusi gettót a náci Németország csapatai. Ferenc pápa éppen hetvenöt évvel a tragikus esemény után, a litván állam által a zsidó népirtás emléknapjává nyilvánított napon járt Vilniusban, és korábban a Kaunasban elmondott Úrangyala imádság előtt is felhívta a figyelmet a fajgyűlölet veszélyére: „Emlékezzünk vissza azokra az időkre, és kérjük az Urat, adja meg nekünk a megkülönböztetés ajándékát, hogy időben felfedezzük ennek a kártékony magatartásnak, levegőnek bármely új csíráját, mely elsorvasztja azoknak a nemzedékeknek a szívét, amelyek nem tapasztalták meg azt a kort, és könnyen szirénénekek után futhatnak.”

„A fájdalom és a keserűség, a pusztítás és a tehetetlenség, a kegyetlenség és az értelmetlenség nagypéntekje volt, amelyet a litván nép átélt a szívet megkeményítő és elvakító hatalomvágy féktelen tombolása előtt” – ezek voltak a pápa első szavai, miután egy órát csendben, imádságban töltött az egykori vilniusi gettóban és a múzeumban, melynek épülete a szovjet uralom idején a KGB székhelye volt, ahol sokakat, köztük számos papot tartottak fogva, kínoztak és gyilkoltak meg.

Ferenc pápa négy óra után érkezett meg az emlékhelyre, ahol Dalia Grybauskaité köztársasági elnök fogadta. A Szentatya elidőzött a meggyilkolt zsidók emlékműve előtt. Évekig hallgatás övezte ezt a tragédiát Litvániában, ahol sokan együttműködtek a megszállókkal, de nagyon sokan voltak azok is, akik ellenálltak. A jeruzsálemi Jad Vasem intézet 893 litván világ igaza emlékét őrzi, akik zsidókat mentettek a vészkorszakban. II. János Pál pápa huszonöt évvel ezelőtti látogatása törte meg a hallgatást, ekkor született meg a döntés, hogy felállítják az emlékművet, amelynél Ferenc pápa most elhelyezett egy csokor virágot, majd lehajtott fejjel, összekulcsolt kézzel öt percen át imádkozott elmélyülten.

A gettó emlékművétől a pápa a megszállásoknak és a szabadságküzdelmeknek emléket állító múzeumba ment. Elkísérte Sigitas Tamkevicius jezsuita szerzetes, Kaunas emeritus érseke is, aki egykor ebben az épületben raboskodott. Gintaras Grušas érsek kíséretében megnézték a cellákat, ahová azokat zárták be, akiket rendszerellenes propagandával és az ellenállással való együttműködéssel vádoltak meg. Sok pap és püspök volt közöttük – a rabok körülbelül húsz százaléka –, mint a júniusban boldoggá avatott Teofilius Matulionis vértanú érsek és a 2014-ben elhunyt Alfonsas Svarinskas lelkipásztor, aki túlélte a börtönben elszenvedett kínzásokat, később a kényszermunkát a Gulag szibériai táboraiban.

A róluk készült fényképek az egykori 11-es cellában láthatóak, amelynek falai között a 9-es cellához hasonlóan a legkegyetlenebb kínzások folytak. Ma már múzeum, az egykori fogvatartottak megmaradt tárgyait őrzi. Ferenc pápa ebben a teremben is csendben imádkozott, és gyertyát gyújtott az áldozatok emlékére. A látogatás végén angolul írt a vendégkönyvbe: „Ezen a helyen, amely sok ember emlékét őrzi, akik az erőszak, a gyűlölet miatt szenvedtek, és életüket áldozták a szabadságért és az igazságosságért, imádkoztam Istenhez, hogy adja meg a kiengesztelődés és a béke ajándékát a litván népnek.”

Az épület közelében állított emlékműnél több száz ember előtt a következő imádságot mondta el a Szentatya: „A kiáltásod, Urunk, szüntelenül felhangzik, újra és újra visszhangzik e falak között, amelyek e nép sok gyermeke szenvedéseinek emlékét őrzik. Litvánok és más nemzetek tagjai testükben szenvedték el azoknak a tetteit, akik a mindenhatóság vágyának önkívületében mindent az ellenőrzésük alatt akartak tartani. A te kiáltásodban, Urunk, visszhangra talál az ártatlan kiáltása, aki egyesül hangoddal, és az ég felé emelkedik.” Fohászkodott az Úrhoz: „Kiáltásod tartson ébren minket! Kiáltásod, Urunk, szabadítson meg minket attól a lelki betegségtől, amely mindig kísért minket mint népeket: megfeledkezni atyáinkról, arról, amit megéltek és megszenvedtek. Add, hogy kiáltásodból és sokat szenvedett atyáink életéből bátorságot merítsünk ahhoz, hogy elkötelezetten munkálkodjunk a jelenben és a jövőben; hogy ez a kiáltás ösztönzést adjon ahhoz, hogy ne a pillanatnyi áramlatokhoz, a leegyszerűsítő szólamokhoz és ne azokhoz a próbálkozásokhoz igazodjunk, amelyek meg akarják nyirbálni vagy el akarják venni bármely ember méltóságát, amellyel Te ruháztad fel.”

Ferenc pápa végül azt kívánta, hogy „Litvánia legyen a remény világítótornya. Legyen a fáradhatatlan emlékezet földje, amely megújítja elkötelezettségét minden igazságtalanság ellen. Amely kreatív erőfeszítéseket tesz minden ember, különösen a legvédtelenebbek és leggyengébbek jogainak védelméért. Legyen a különbözőségek kiengesztelődésének és harmóniájának tanítómestere!”

„Urunk, ne engedd, hogy süketek maradjunk mindazok kiáltása előtt, akik ma az ég felé emelik hangjukat” – zárta imádságát a pápa.

Évközi 25. hét hétfő

Évközi 25. hét hétfő

A két „Ne féljetek!” Isten határtalan gondviselésébe vetett bizalomra szólít fel, a közöttük elhangzó „Féljetek...” pedig felelősségünket hangsúlyozza. Az Isten iránti bizalom ugyanis nem vakmerő, a következményekkel mit sem törődő. Benne van az üdvös félelem attól, hogy elronthatjuk a jót, amit Isten bennünk és rajtunk keresztül akar művelni a világban. A testi haláltól nincs mit félnünk, az úgyis elkerülhetetlen, és végső soron nem tud ártani nekünk; ha meg akarjuk óvni életünket, akkor is elveszítjük, s ráadásul még az örök életet is kockára tesszük.

Jó tudni, hogy életünknek tétje van, és nem független tőlünk, hogy üdvözülünk-e vagy sem. A determinizmus és a reinkarnáció tana egyaránt megfoszt felelősségünktől. Az egyik azzal, hogy tagadja akaratunk szabadságát, a másik meg azzal a tanítással, hogy következő életeinkben majd helyrehozzuk, amit most rosszul tettünk. A kereszténység ellenben az itt és most szentségére hív. Körülményeink meghatározása nem a mi feladatunk, és igazából akkor lehetünk nyugodtak, ha nem azt értük el ebben az életben, amit mindenáron szerettünk volna, mert ez annak a jele, hogy kiengedtük kezünkből sorsunk irányítását. A mi feladatunk nem az irányítás, hanem az állandó készenlét és az engedelmesség annak, aki az örök haláltól megmentett és minden hajszálunkat számon tartó személyes szeretettel gondoskodik rólunk.

Urunk Jézus, erősítsen bennünket Szent Gellért püspök és vértanú példája, segítsen közbenjárása, hogy ne a helyek, a módok és az időpontok után kutakodjunk, hanem mindenestül átadva magunkat Neked hasznos eszköz legyünk a Te kezedben, s életünkkel, halálunkkal egyaránt megdicsőítsünk Téged.

Alexandriai Szent Iraida

Szent Iraida 

vértanúnő.

Szent Iraida szűz Alexandriában élt. Egy alkalommal a forráshoz menve vizet meríteni, meglátott egy kikötött hajót sok keresztény emberrel. Mindnyájan vasra verve voltak, vezették őket a kínzásokra. Iraida, fellelkesülve Isten iránti szeretettől, Krisztus foglyaihoz csatlakozott, és őt is megbilincselték. Az egyiptomi Antinoébe érkezve, elsőnek kínozták meg a többiek előtt és karddal lefejezték. Utána mindnyájan vérük kiontásával pecsételték meg hűségüket Jézus és a keresztény hit iránt. Ez 310. körül történt.

Ferenc pápa a fiataloknak Vilniusban: Az élet nem videójáték és nem labirintus!

Szeptember 22-én este a Szentatya a litván fiatalokkal találkozott a vilniusi székesegyház előtti téren. Az énekekkel és tánccal kísért találkozón először egy lány és egy fiú tanúságtétele hangzott el, ezt követően mondta el beszédét a pápa, melynek magyar fordítását teljes egészében közöljük.

Szép estét mindnyájatoknak!

Köszönöm, Monika és Jonas, tanúságtételeteket! Barátként fogadtam, mintha együtt ülnénk egy bárban, mesélnénk egymásnak életünk dolgait, söröznénk vagy épp girát [sötét rozsból készült alacsony alkoholtartalmú üdítő] kortyolgatnánk, miután megnéztünk egy előadást a „Jaunimo teatras”-ban [ifjúsági színház].

A ti életetek azonban nem színpadi mű, hanem valóságos, konkrét mű, miként valamennyiünké, akik itt vagyunk, ezen a két folyó által körülvett, szép téren. És talán mindez majd segít benneteket újraértelmezni életeteket, és felfedezni benne Isten áthaladását… Mert Isten mindig áthalad életünkön! Mindig! Egy nagy filozófus azt mondta: „Félek, amikor Isten áthalad. Attól félek, hogy nem veszem észre!”

Mint ez a székesegyház, ti is megtapasztaltatok olyan eseményeket, amelyek összetörtek benneteket, tűzvészeket, melyek után nem sok reményetek maradt újrakezdeni. Ez a templom többször is tűz martalékévá vált, összedőlt, mégis mindig voltak olyanok, akik úgy döntöttek, hogy újraépítik, akik nem engedték, hogy a nehézségek legyőzzék őket, akik nem adták meg magukat. Van egy szép alpesi ének, mely így szól: „A felfelé haladás művészetének nem az a titka, hogy nem esünk el, hanem az, hogy nem maradunk a földön.” Mindig újrakezdeni, így kell felfelé haladni. Mint ez a székesegyház. Hazátok szabadsága is azoknak köszönhető, akik nem engedték, hogy hogy legyőzze őket a rémület vagy a sorscsapás. Az élet, apukád állapota és halála, Monika, a betegséged, Jonas, elpusztíthatott volna benneteket… Ti mégis itt vagytok, hogy hívő hozzáállással megosszátok velünk tapasztalatotokat, mi pedig felfedezzük, hogy Isten megadta nektek a kegyelmet a nehézségek elviseléséhez, a felkeléshez, a továbbhaladáshoz az életben.

Azt kérdezem magamtól: hogyan áradhatott belétek Istennek ez a kegyelme? Biztos nem a semmiből, nem varázsütésre, az élet nem varázspálcával működik! Olyan emberek révén történhetett ez, akik keresztezték életutatokat, jó emberek révén, akik táplálták hittapasztalatotokat. Az életben mindig adódnak olyan emberek, akik kinyújtják felénk kezüket, és segítenek talpra állni. Monika, a nagymamád, az édesanyád és a ferences plébánia olyanok voltak számodra, mint ennek a két folyónak az egybefolyása: ahogyan a Vilnia egyesül a Nerisszel, úgy kapcsolódtál te is, úgy engedted, hogy ez a kegyelmi folyam vigyen téged. Mert az Úr úgy ment meg, hogy egy nép részévé tesz bennünket. Az Úr úgy ment meg, hogy egy nép részévé tesz bennünket! Egy népbe illeszt bennünket, és identitásunkat végeredményben a néphez való tartozásunk adja majd meg. Senki sem mondhatja: „Én egyedül is megmenekülök”, hiszen mindnyájan kapcsolódunk egymáshoz, mindnyájan „hálózatban” vagyunk. Isten ebbe a kapcsolati dinamikába akart belépni, és közösségben vonz magához bennünket, megadja életünknek az identitás és a hovatartozás teljes értelmét (vö. Gaudete et exsultate apostoli buzdítás, 6). Te is, Jonas, másokban, a feleségedben és az esküvőtök napján kimondott ígéretedben találtad meg a motívumot ahhoz, hogy továbbmenj, harcolj és élj. Ne engedjétek, hogy a világ elhitesse veletek, hogy jobb egyedül járni! Egyedül sosem ér célba az ember. Persze elérhetsz sikert az életben, de szeretet nélkül, társak nélkül, néphez tartozás nélkül, az együtt kockáztatás gyönyörű tapasztalata nélkül. Nem lehet egyedül menni. Ne engedjetek annak a kísértésnek, hogy magatokra összpontosítsatok, hogy önzővé váljatok, vagy felszínessé váljatok, amikor fájdalommal, nehézségekkel vagy múló sikerrel találkoztok. Mondjuk ki újra magunkban, hogy „ami a másikkal történik, az velem történik”, ússzunk szemben az árral, ne engedjünk az elszigetelő individualizmusnak, mely magunk körül forgóvá tesz bennünket, kérkedővé, olyanná, hogy csak saját imidzsünkkel és jólétünkkel törődjünk. Imidzsünkkel törődni, vagyis a kinézetünkért aggódni. Csúnya a tükör előtt forgó élet, csúnya! Viszont szép a másokkal, a családban, a barátokkal, a népemmel együtt vívott harcban élt élet… Így szép az élet!

Keresztények vagyunk, és az életszentséget tűzzük célul magunk elé. Úgy törekedjetek az életszentségre, hogy találkoztok másokkal, szeretetközösségben vagytok a többi emberrel, és odafigyeltek szükségleteikre (vö. ugyanott, 146). Igazi identitásunk megkívánja, hogy egy néphez tartozzunk. Nem léteznek „laboratóriumban” készített identitások, nem léteznek, sem „desztillált” identitások, „fajtiszta identitások”: ilyenek nem léteznek. Az együtt haladás, az együtt harcolás, az együtt szeretés identitása létezik. A családhoz, egy néphez tartozás identitása létezik. Az az identitás létezik, amely szeretetet, gyengédséget, másokkal való törődést… ad neked. Az az identitás létezik, amely erőt ad, hogy harcolj, ugyanakkor gyengédséget, hogy simogass. Valamennyien ismerjük a néphez tartozás szépségét, fáradtságát – jó dolog, ha a fiatalok elfáradnak, mert az annak a jele, hogy dolgoznak –, és sok esetben a néphez tartozás fájdalmát is: ti ismeritek ezeket. Ebben gyökerezik a mi identitásunk, nem vagyunk gyökértelen emberek. Nem vagyunk gyökértelen emberek!

Mindketten utaltatok a kórusban való jelenlétre, a családi imára, a misére, a katekézisre, és a rászorulók segítésére is; hatalmas fegyverek ezek, melyeket az Úr nekünk ad. Az ima és az ének, hogy ne zárkózzunk ennek a világnak az immanenciájába: Istenre szomjazva kiléptetek önmagatokból, és Isten szemével tudtátok szemlélni azt, ami a szívetekben történt (vö. ugyanott, 147); amikor zenéltek, megnyíltok a befogadó hallgatásra és benső világotokra, és így engeditek, hogy érzékenységetek megszólítódjon, s ez mindig jó alakalom a megkülönböztetésre (vö. Ifjúsággal foglalkozó szinódus: Instrumentum laboris, 162). Nyilvánvalóan megélhetitek az imát „lelki küzdelemként”, de benne sajátítjuk el a Szentlélek meghallását, az idők jeleinek felismerését, és benne találunk erőre, hogy folytassuk az evangélium hirdetését. Milyen más módon harcolhatnánk a csüggedés ellen, mely megkísért bennünket saját nehézségeink, mások problémái, a világ szörnyűségei láttán? Hogyan érhetnénk el ima nélkül, hogy ne higgyük, hogy minden tőlünk függ, hogy egyedül kell szembenéznünk a bajokkal? „Jézus és én: abszolút többség!” Ne felejtsük el, ezt egy szent, Szent Alberto Hurtado mondta. A Jézussal, az ő szavával, az Oltáriszentséggel való találkozás emlékeztet bennünket, hogy nem számít, mennyire erős az ellenfél, nem számít, hogy a „Žalgiris Kaunas” vagy a „Vilnius Rytas” az első [a fiatalok nevetnek, tapsolnak]… Ha már itt tartunk, melyik áll az első helyen? [A pápa nevet, a fiatalok is nevetnek.] Nem számít, melyik az első, nem számít az eredmény, csak az, hogy az Úr velünk legyen!

Nektek is támaszt jelentett az életben az a tapasztalat, hogy segítetek másoknak, annak felfedezése, hogy élnek közelünkben olyanok, akik rosszul vannak, sokkal rosszabbul, mint mi. Monika, elmesélted nekünk, hogy fogyatékkal élő gyermekekkel dolgoztál. Ha látjuk mások törékenységét, az a valóságba helyez bennünket, meggátolja, hogy saját sebeinket nyalogassuk. Csúnya dolog panaszkodva élni, csúnya! Csúnya dolog sebeinket nyalogatva élni! Milyen sok fiatal van, aki elhagyja hazáját, mert nincs munkalehetőség! Milyen sok fiatal válik depresszió, alkohol és drog áldozatává! Ti jól tudjátok. Milyen sok idős ember van, aki magányos, senkivel sem tudja megosztani a jelent, és abban a félelemben él, hogy visszatér a múlt! Ti, fiatalok, képesek vagytok válaszolni ezekre a kihívásokra jelenlétetekkel, az egymással és a másokkal való találkozással. Jézus arra hív, hogy lépjünk ki magunkból, és vállaljuk fel, hogy „szemtől szemben” találkozzunk másokkal. Igaz, hogy a hit Jézusban sokszor megkívánja a hívő ugrást a sötétbe, és ez félelmet kelt. Máskor arra késztet, hogy megkérdőjelezzük magunkat, hogy kilépjünk sémáinkból, és ez szenvedést okozhat nekünk, elbátortalanodhatunk. De ti csak legyetek bátrak! Jézus követése egy lelkesítő kaland, mely jelentéssel tölti meg életünket, megérezteti velünk, hogy egy olyan közösség része vagyunk, amely bátorít bennünket, kísér bennünket, kísér a szolgálatban. Kedves fiatalok, érdemes követni Krisztust, érdemes! Ne féljünk részt venni a forradalomban, amelyre ő hív bennünket: a gyengéd szeretet forradalmában (vö. Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 88)!

Ha az élet színpadi mű vagy videojáték lenne, pontos időkeretek közé lenne szorítva, kezdettel és véggel, amikor legördül a függöny vagy valaki megnyeri a játékot. Az életet azonban más idővel mérik, nem a színház vagy a videojáték idejével; az életet Isten szívéhez kapcsolódó időkkel játsszuk; időnként előrelépünk, máskor visszafelé haladunk, próbálkozunk ezzel-azzal az úttal, változtatunk… Úgy tűnik, a döntésképtelenség abból a félelemből születik, hogy legördül a függöny, vagy hogy az időmérő kizár bennünket a játékból és nem enged magasabb játékszintre lépni. Az élet ezzel szemben mindig úton levés, az élet úton van, nem áll meg; az életben mindig úton vagyunk, keressük a helyes irányt, és nem félünk, hogy vissza kellene térnünk, ha hibáztunk. A legveszélyesebb az, ha az utat összekeverjük egy labirintussal: csak kerülgetjük az életet, önmagunk körül forgunk anélkül, hogy rálépnénk az előrevivő útra. Kérlek benneteket, ne a labirintus fiataljai legyetek, amelyből nehéz kikecmeregni, hanem úton járó fiatalok! Semmi labirintus: úton járás!

Ne féljetek Jézus mellett dönteni, ne féljetek azonosulni az ő ügyével, az evangélium, az emberiség, a konkrét emberek ügyével! Mert ő sosem száll ki életetek hajójából, mindig ott áll majd útkereszteződésinknél, és sosem hagy fel azzal, hogy újjáépítsen bennünket, még ha mi időnként neki fogunk is önmagunk lebontásához. Jézus nagylelkűen hosszú időket ajándékoz nekünk, ahol van tér a bukásokra, ahol senkinek sem kell emigrálnia, mert van hely mindenkinek. Sokan akarják majd elfoglalni szíveteket, elárasztani konkollyal vágyaitok szántóföldjét, de végül, ha odaadjuk életünket az Úrnak, mindig a jó mag győz! Tanúságtételetekben, Monika és Jonas, a nagymamáról, az anyukáról beszéltetek… Azt szeretném mondani nektek – és legyetek nyugodtak, ezzel befejezem! –, hogy ne feledkezzetek el népetek gyökereiről! Gondoljatok a múltra, beszéljetek az idősekkel: nem unalmas az öregekkel beszélni! Keressétek fel az időseket, kérjétek meg őket, hogy meséljenek népetek gyökereiről, az örömökről, a szenvedésekről, az értékekről! Így, ha merítetek a gyökerekből, előre tudjátok vinni népeteket, népetek történelmét egy gazdagabb termés felé. Kedves fiatalok, ha nagy és szabad népet akartok, akkor szívjátok magatokba népetek emlékezetét, és építsétek tovább azt!

Hálásan köszönöm!

Évközi 25. hét vasárnap

Évközi 25. hét vasárnap

A mai napon Isten igéje mintegy tükröt tart elénk. Nem elég ugyanis az igaz üldözését, a nyilvánvaló gonoszságot elítélni, de becsületesen magunkba is kell tekintenünk, hogy vajon nem ugyanannak a szűklátókörűségnek, evilági logikának vagyunk-e a rabjai mi is, mint Isten ellenségei? Mert bizony nemcsak a gonoszok, de gyakran a jók, a hívők, a templomba járók is úgy gondolkodnak Istenről, hogy ha ő tényleg mindenható és igazságos, akkor közbe kellene lépnie, és nem szabadna hagynia, hogy ártatlan szolgáit igazságtalanul bántalmazzák. A történelem során nem egy esetben meg is történt, hogy az Úr csodás módon kimentette szolgáit a gonoszok kezéből, de még többször maradt látszólag tétlen, amikor nem avatkozott be, hanem együtt szenvedett az ártatlan igazzal.

A végső igazságszolgáltatást ugyanis nem hozza előre, a történelem idejébe, hanem akkorra tartogatja, amikor a földi élet, azaz a bűnbánattartás és az érdemszerzés ideje véget ér. Hiszen ha mindig csak itt, ezen a világon szolgáltatna igazságot, nem tehetné nyilvánvalóvá, hogy nem a halálé az utolsó szó, és a szabad akaratot is korlátozná, mert sokan evilági érdekből, s nem szívből, hittel pártolnának hozzá. Akkor pedig a földi életnek alig volna tétje, és a szeretet ingyenessége végképp nem érvényesülhetne. Még a tanítványok is alapos leckét kapnak, amikor egymás között arról vitatkoznak, hogy melyikük a nagyobb. Mert nagy dolog Krisztusért mindent elhagyni, de még nagyobb dolog kilépni abból a logikából, amely mások számára a rosszért azonnali büntetést, a maga számára viszont minden egyes szolgálatért, áldozatért mindjárt jutalmat vár.

Óvj meg, kérünk, Urunk Jézus, kegyelmeddel a méricskéléstól, a nagyravágyástól és a karrierizmustól, mely megzavarja hitünket, és életeket, testvéri kapcsolatokat tehet tönkre. Add meg nekünk a gyermeki bizalom és egyszerűség ajándékát, s tégy minket állhatatossá, hogy éberen őrködjünk szívünk felett, és újra meg újra Rád bízzuk egész életünket.