Halottak napja

Halottak napja

Nem minden reményre igaz az, amit Szent Pál mond a mai Szentleckében, a mi földi reménykedéseink például igenis sorra szégyenben hagynak, s ilyenkor annak rendje és módja szerint el is keseredünk. De az a remény is megcsal, amely ugyan Istenre hivatkozik, de nem válik életünk kis és nagy döntéseinek mozgatójává. Ez a hamis reménykedés, mely nem több ideológiánál, talán annyit sem ér, mint a becsületesen bevallott reménytelenség. Ezért is mélységesen kiábrándítóak azok a temetések, ahol a gyászolók úgy állják körül a koporsót, hogy közben mindent megtesznek, nehogy szembe kelljen nézniük saját elmúlásukkal, s azzal, hogy mi lesz azután. Hallgatják a pap szavát, talán mozog a szájuk, mintha imádkoznának, de csüggedtek és reményvesztettek, mert valójában többre tartják a halál hatalmát Isten hatalmánál. Az ilyenek valóban „szerencsétlenebbek minden embernél”.

Csak az a remény nem engedi, hogy megszégyenüljünk, mellyel az élő Istenbe kapaszkodunk, s mellyel azt várjuk, amit Szentlelkével már végbevitt a mi Urunk, Jézus Krisztuson, feltámasztva őt a halálból. Ezt a Lelket ugyanis a mi szívünkbe is kiárasztotta, s megkezdte bennünk a feltámasztás művét azzal, hogy személyünk középpontját olyan életszintre emelte, ahol a halál egy pillanatig sem uralkodhat rajta. Ha tehát élő bennünk ez a reménység, ha azt az Istent valljuk Urunknak, aki azért küldte Jézus Krisztust, hogy senkit el ne veszítsen közülünk, hanem feltámasszon az utolsó napon, akkor ez meg is látszik mindennapjainkon, teendőink végzésén és a nehézségek, megpróbáltatások idején tanúsított viselkedésünkön.

Urunk, Jézus Krisztus, Elsőszülött a halottak közül! Járd át Szentlelkeddel sápadt és erőtlen reményünket, hogy igazi, élő, a halottakat feltámasztó Istenbe vetett reménységgé, életünket formáló erővé váljék. Alakítsd ki bennünk kegyelmeddel a Vőlegény érkezésére várakozó jegyes lelkületét, aki nem erre a földi életre rendezkedett be, ám felkészült a várakozás hosszú óráira; aki úgy van itthon e földön, hogy egy percre sem feledkezik meg az örök hajlékról, melyet Te készítesz számára a mennyben.

Az élet igéje – 2018. november

Az egész világon milliók olvassák és igyekeznek tettekre váltani – Chiara Lubich, a Fokoláre mozgalom alapítója kezdeményezése szerint – az adott hónapra kiválasztott bibliai mondatot és a hozzáfűzött magyarázatot, amely széles körben hatással van az egyének és közösségek életére.

„Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem.” (Jel 3,20)

Gyakran halljuk, hogy kopognak az ajtón. Lehet, hogy a postás az, vagy a szomszéd, esetleg a gyermekünk barátja, de az is lehet, hogy valaki ismeretlen. Vajon mit akarhat? Vajon elég óvatosak vagyunk-e, ha ajtót nyitunk és beengedjük otthonunkba, akit nem ismerünk jól?

Isten igéje a Jelenések könyvében mégis a váratlan vendég befogadására hív.
A keresztények sokat okulhatnak ebből a könyvből, szerzője a laodíceai ősegyháznak ír az Úr Jézus nevében, aki szeretetből meghalt és föltámadt minden emberi teremtményért.

Tekintéllyel szól, mely ebből a szeretetből fakad. Dicséri, kiigazítja és meghívja a hívők közösségét, hogy fogadják el az Úr hathatós segítségét, amelyet azoknak kínál, akik készek felismerni az ő hangját, és „ajtót nyitnak” neki.

„Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem.”

Ma is úgy, mint egykor, az egész keresztény közösséget arra hívja, hogy győzzük le a félelmeinket, a megosztottságot, téves meggyőződéseinket, hogy nyitva álljon ajtónk Jézus érkezésére. Ő ugyanis mindennap más „ruhában” mutatkozik: a mindennapos szenvedésekben, a meggyőződésünkhöz való hűség nehézségeiben, életünk fontos döntéseinek kihívásaiban, de mindenekelőtt az emberekben, akikkel a nap folyamán találkozunk.

Ez egyben személyes meghívás is, hogy megálljunk egy meghitt pillanatban Jézussal, mint egy baráttal, az est csendjében, és asztalhoz üljünk: ez a legalkalmasabb idő arra, hogy figyelmesen és nagyon nyitottan beszélgetni kezdjünk vele.

Hallgattassuk el a zajokat, hogy felismerjük és meghalljuk a hangját, a Lelkét. Egyedül Ő képes felszabadítani bennünket félelmeink alól, és segít megnyitni a szívünk ajtaját.

Chiara Lubich így beszél a tapasztalatáról: „Mindent el kell hallgattatni magunkban ahhoz, hogy felfedezzük bensőnkben a Lélek Hangját. Úgy kell felszínre hozni ezt a Hangot, mintha egy gyémántot emelnénk ki a sárból: meg kell tisztogatni, meg kell mutatni, és kellő időben oda kell ajándékozni, mert Szeretet, és a Szeretetet ajándékozásra való: olyan, mint a Tűz, mely ha szalmával vagy valami mással érintkezik, lángra lobban, különben pedig kialszik. Növekednie kell bennünk a Szeretetnek, és ki kell áradnia.”(1)

Ferenc pápa azt mondja: „A Szentlélek ajándék, ő belénk költözik, és gyümölcsözővé teszi életünket úgy, hogy ezt az ajándékot továbbadhassuk másoknak. […] A Szentlélek működésének az a következménye, hogy már nem saját énünket tartjuk életünk középpontjának, hanem megnyílunk a közösség „mi”-jére: befogadunk, hogy adjunk. Nem mi vagyunk a középpontban: mi eszközei vagyunk az ajándéknak mások számára.” (2)

„Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem.”

Az evangéliumra jellemző kölcsönös szeretettel a keresztények is olyanok lehetnek, mint Ő, Isten jelenlétéről tehetnek tanúságot napjainkban is.

Egy fiatalasszony meséli: „Váratlanul felhív a férjem, hogy egy unokahúga, akivel csak évente egyszer, futólag találkozunk, a segítségünket kéri. Már egy ideje konfliktusok vannak közte és a barátja között, akivel együtt él, de most végleg összevesztek, és szeretne elköltözni tőle. Persze, segítünk az albérletkeresésben, válaszolom, de némi beszélgetés után kiderül, hogy az unokahúga már másnap jönne, és arra gondolt, hogy hozzánk. Csak amíg nem talál albérletet. Első pillanatban sokkol ez a kérés, és csak az ellenérvek jutnak eszembe: van egy kialakult életritmusunk, három gyerekünkből egy még totyogó, egy szobát akkor teljesen át kellene adnunk neki, ahová pont most költöztettük be a legnagyobb gyereket. Ágyunk sincs elég. Hogy fog ez működni? De a férjem emlékeztet: nincs más rokona ebben a városban. Ki segítsen, ha nem mi? Röviden imádkozunk és amikor leteszem a telefont, már jönnek is a megoldási ötletek: vagy egy szivacsunk, azon tud aludni; ha kipakolunk egy polcról, tudja hová tenni a ruháit. Másnap megérkezett, és végül két hónapig maradt. Sok mindennapi lemondással és alkalmazkodással járt ez az időszak, de ajándék is volt, mert sokat játszott a gyerekekkel, és mi is jobban megismerhettük őt.”

Mindannyian meg vagyunk hívva, hogy ajtót nyissunk az Úrnak, aki kopog, hogy aztán vele együtt elmenjünk azokhoz, akik mellettünk élnek.

1. C. Lubich, Lo Spirito Santo è l'Amore, 1949. szeptember 12., in Collegamento CH, 2006. június

2. Ferenc pápa, általános kihallgatás, Róma, 2018. június 6.

Letizia Magri

AREZZOI BOLDOG RAJNÉR

AREZZOI BOLDOG RAJNÉR 

(kb. 1230-1304)

Arezzoban a nemes Mariani családból származott. Ifjúkorában nagy hatással volt rá Szent Ferenc és első társainak példája, ezért jelentkezett a rendbe. Habár a klerikusok közé könnyen felvették volna, ő alázatból laikus testvér maradt. Példaképül a szent életre az Üdvözítő Jézust választotta. Kereste Szent Ferenc első társai közül a még élőket, velük szoros kapcsolatba került, különösen Masseo testvérrel. Nagynevű honfitársának, Arezzoi Benedek atyának pedig kísérője és munkatársa lett szíriai, palesztinai apostoli útjain. Benedek atya 1221-ig az anconai tartománynak volt provinciálisa, utána pedig a szentföldi tartomány élére került hosszú ideig. Rajnér testvér az 1250-es években csatlakozhatott hozzá. Ilyen példaképek láttán ő is kiváló szerzetes lett, különösen kitűnt alázatával, engedelmességével, a szegénység és türelem gyakorlásával. Éjszakákat virrasztott át könyörögve az emberek üdvösségéért. Isten megáldotta a betegek gyógyításának karizmájával és hatalmat adott neki a gonosz lélek fölött. Hogy a Szűzanyát igen tisztelte, annak bizonysága, hogy nagy ügybuzgósággal járt utána a porciunkulai búcsú eredetének: följegyezte, amit Masseo testvér erről mondott, aki ott volt 1216-ban Szent Ferenccel Perugiában III. Honoriusz pápánál, aki a búcsút engedélyezte. 1304. nov. 1-én hunyt el az Arezzo melletti Borgo San Sepolcro rendházban. A breviárium arról ad hírt, hogy halálakor a kolostor templomának harangjai maguktól megszólaltak, mire sok nép özönlött oda, Rajnért szentként tisztelve, kinek sírjánál csodák történtek. 59 csodás eseményről hivatalos írást is készítettek, egy másolatot a testvér koporsója mellett helyezték el a templomban. Tisztelete századokon keresztül élő volt, azért VII. Piusz ezt a tiszteletet megerősítette.

„Aki engem követ, nem jár sötétségben - mondja az Úr, Krisztus szava ez: arra int, hogy az o életét és erkölcsét kövessük, ha igazán világosságban akarunk járni. Legyen azért legkedvesebb foglalkozásunk a Jézus Krisztus életéről való elmélkedés.” (Kempis: Krisztus követése 1,1.)

Imádság:

Istenünk, te Boldog Rajnért a betegek gyógyításának, a gonosz lelkek kiűzésének hatalmával és különféle erényekkel ruháztad fel. Közbenjárására gyarapítsd bennünk üdvözítő kegyelmedet. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

A hondurasi püspökök átérzik a hazájukat kényszerűségből elhagyók fájdalmát

A hondurasi püspöki konferencia levelében kifejezte fájdalmát amiatt, hogy sok ezer ember hagyja el hazáját, Hondurast a szegénység és az erőszak miatt, és csatlakoznak az Egyesült Államok felé tartó migránskaravánhoz.

„Az Egyesült Államok felé tartó, immár hétezer fős gyalogos migránskaraván súlyos emberi tragédia. A felelősség minket is terhel, mert nem hallottuk meg hangjukat, mely jogokért kiáltott” – idézi a hondurasi püspökök az egyre súlyosbodó helyzet láttán írt levelét a Fides olasz katolikus hírügynökség.

„A teljességgel méltatlan helyzetet országunk jelenlegi állapota okozza, mely tömegeket kényszerít arra, hogy elhagyják azt a keveset is, ami az övék, és vállaljanak egy még bizonytalanabb sorsot a Egyesült Államok felé tartó vándorlás révén. Teszik mindezt az amerikai álom, az »Ígéret földje« vonzása jegyében, ahol vélhetőleg megoldódnak gazdasági problémáik, megjavulnak emberi életkörülményeik, és ahol végre szavatolják fizikai biztonságukat” – írják a hondurasi püspökök.

A püspökök arra kérik Honduras kormányát, hogy minél hamarabb tegyen lépéseket az országban uralkodó válság legyőzésére, mely példátlan a közép-amerikai ország történetében. Honduras kormányának elemi kötelessége, hogy kielégítse lakosai alapvető életszükségleteit, mint a munkához jutás lehetősége, a stabil bevétel, az egészség, az oktatás, a lakhatás és a biztonság garantálása. Amikor ezek a feltételek nem biztosítottak, és az emberek kilátástalan körülmények között élnek, akkor sokan közülük nekivágnak a veszélyes útnak, melytől helyzetük jobbulását remélik. Mindez azzal jár együtt, hogy kénytelenek elhagyni családjaikat, barátaikat, közösségeiket, kultúrájukat és szülőföldjüket – hangsúlyozzák a hondurasi püspökök.

„Süketek voltunk a jogokért kiáltó hangjuk iránt és vakok voltunk meglátni a tényleges valóságot. Jobban örültünk a segélyek érkezésének, mint a problémák igazi megoldásának.” Ennek a migránskaravánnak az újdonsága abban áll, hogy főként fiatalokból álló több ezres tömeg formálódott, mely azzal a reménységgel indult el, hogy elegendő erőforrást teremt Honduras átalakításához.

Levelük záró részében a püspökök köszönetet mondanak a szomszédos országoknak a befogadásért és a segítségnyújtásért, emlékezve Ferenc pápa kívánalmaira: „befogadni, védelmezni, előmozdítani és integrálni a migránsokat”.

Helyi tudósítók szerint egyre növekszik az Egyesült Államok felé vonulók száma és egyre inkább növekszik a politikai feszültség is a térségben, mióta Donald Trump amerikai elnök bejelentette, hogy katonaságot vezényel az érintett határszakaszra, valamint csökkenti a közép-amerikai országoknak, főként Hondurasnak és Guatemalának szánt eddigi segélyeket. A karavánban – becslések szerint – mintegy 2300 gyermek halad szüleivel az Egyesült Államok felé.

Mindenszentek

Mindenszentek

Ha egyik vagy másik szent sugárzó életpéldája világítótoronyként mutatja az utat, amerre haladnunk kell, akkor a mai napon az egész túlpartot fényárban úszva láthatjuk: óriás fároszok és csöppnyi mécsesek ragyogó világossága jelzi a biztos révpartot, amely felé a zarándok Egyház hajója tart. Ha egyik vagy másik szent példája felkelti bennünk a vágyat az életszentség után, akkor ma a szentek közösségének kegyelmi tömegvonzásának hatására szinte elszakadunk a földtől, és néhány pillanatra a patmoszi látnokkal együtt az örök mennyei hazában találjuk magunkat, a fehér ruhások megszámlálhatatlan seregétől körülvéve. Közéjük tartozunk mi is, hiszen Isten gyermekeként meg vagyunk jelölve a keresztség és a bérmálás eltörölhetetlen jelével, s ruhánkat fehérre mosta a Bárány vére.

A kérdés csak az, hogy meg akarjuk-e őrizni ezt a hófehér ruhát. Az úti cél adva van, a nyolc boldogságban térképet is kaptunk, s ha a világítótornyok fényét követjük, viharba kerülhetünk ugyan, de az irányt nem vétjük el: biztosan nem futunk zátonyra, s nem szenvedünk örök hajótörést. S ami a túlparton, az örök kikötőben vár ránk, az felülmúlja minden várakozásunkat és képzeletünket, hiszen „most Isten fiai vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mik leszünk.”

Mindenszentek Dicsősége, Urunk, Jézus Krisztus! A kövek és a fák, a csigák és a madarak mind szentek, mert mindenestül Istenhez tartoznak, és tökéletesen betöltik hivatásukat. Mégsem ünnepeljük őket, mert a szentséghez nincs szükségük sem elhatározásra, sem erőfeszítésre, sem állhatatosságra, ezért aztán győzelmet sem akarhatnak. Nekünk azonban azt a szédítően fönséges és félelmetes hivatást adta mennyei Atyád, hogy minden körülmények között szabadon válasszuk őt. A mai ünnepen add, kérünk, kegyelmedet, hogy szentjeid példájára és közbenjárására ne akarjunk mást, csak Téged magadat, aki számunkra az Út, az Igazság és az Élet vagy, s kitartsunk Melletted mindvégig, ahogy Te kitartasz mellettünk a világ végezetéig, s még azon is túl, örökkön örökké.