Ferenc pápa: Nem az számít, jól prédikálunk-e, csak az alázat és a szolgálat

Szent Jozafát vértanú püspök emléknapján, november 12-én Ferenc pápa a püspöki szolgálatról elmélkedett a napi olvasmány alapján a Szent Márta-ház kápolnájában bemutatott reggeli szentmisén.

Szent Pál apostol Tituszhoz írt leveléből származott a napi olvasmány. A népek apostola az egyházi elöljárók kiválasztásáról írt: „Azért hagytalak Kréta szigetén – írja az apostol Titusznak –, hogy pótold, ami még hiányzik, és városról városra elöljárókat rendelj az egyházközségek élére, amint meghagytam neked. Olyant keress, aki feddhetetlen és nem vádolható könnyelmű élettel vagy engedetlenséggel. A püspöknek ugyanis mint Isten megbízottjának feddhetetlennek kell lennie. Ne legyen önhitt, ingerlékeny, iszákos, veszekedő vagy anyagias, hanem legyen vendégszerető, jóakaratú, mértéktartó, igaz lelkű, szent életű és fegyelmezett. Ragaszkodjék a hiteles tanításhoz, hogy képes legyen józan oktatásával buzdítani, és az ellentmondókat megcáfolni” (Tit 1,1–9). Szent Pál tehát gondosan és részletesen leírta a püspökök fontos jellemzőit.

Ferenc pápa a buzgalom és a rendetlenség kifejezéseket használta visszatérően a homíliájában, hogy leírja a születő Egyház állapotát, melyben „csodálatos dolgok” történtek. Mindig volt konfúzió, rendetlenség, nem kell megijedni ezektől, mert a „rendetlenség szép jel” – fogalmazott a Szentatya. Hiszen az Egyház sohasem növekedett teljes rendben, problémák és zűrzavar nélkül. Igaz, a zűrzavart, a rendetlenséget rendbe kell tenni. Gondoljunk csak az első jeruzsálemi (apostoli) zsinatra, melyen harc folyt a judaizálók és a nem judaizálók között, de rendezték a dolgokat.

Pál ezért hagyja Tituszt Kréta szigetén, hogy rendet teremtsen, arra intve őt, hogy az első helyen a hit álljon. Szempontokat és utasításokat ad arra vonatkozóan, hogy ki legyen püspök. A püspökről mint „Isten megbízottjáról” beszél, nem pedig a hatalom és az érdekszövetségek sáfáráról – hangsúlyozta a pápa. – Püspökként meg kell magunkat vizsgálni: Isten megbízottja vagyok, vagy ügykezelő? Feddhetetlennek kell lenni! Ez az a szó, amit Isten Ábrahámtól kért: „Járj az én jelenlétemben, és légy feddhetetlen!” Ez alapvető követelmény, kezdettől fogva.

Ferenc pápa kitért beszédében arra is, hogy milyen nem lehet egy püspök: ne legyen gőgös, haragtartó, és ne legyen borissza – ami Pál korának egyik legnagyobb vétke volt. Továbbá ne legyen kereskedő lelkületű, se pénzsóvár. Csapás az Egyház számára az olyan püspök, akire csak egy is jellemző az itt felsoroltak közül. Legyen tehát a püspök vendégszerető, jóakaratú, megfontolt, igaz, szent, hűséges a feltárt hitigazságokhoz. Ezek az Isten szolgájának sajátosságai – emelte ki a pápa. Ilyen egy püspök portréja.

Amikor a püspökök kiválasztása folyamatban van, jó lenne rögtön az elején megvizsgálni, hogy a jelöltekben megvannak-e ezek a tulajdonságok – ajánlotta a Szentatya –, azért, hogy megtudjuk, folytatódjék-e egyáltalán a vizsgálat. Mindenekelőtt azonban azt kell szem előtt tartani, hogy a püspök legyen alázatos és szelíd, ne pedig „fejedelem”. Valaki esetleg azt mondja: „De kérem, ez a II. vatikáni zsinat után jött.” Nem, Szent Pál után – hangsúlyozta a pápa. – Ez nem egy zsinat által hozott újdonság. Ez követelmény kezdettől fogva, miután az Egyház észlelte, hogy rendezni kell a püspökök kérdését.

Isten előtt nem az számít, hogy szimpatikusak vagyunk-e, és hogy jól prédikálunk-e, csak az alázat és a szolgálat. Az Egyházban nem lehet rendet teremteni, ha a püspökök nem ilyenek.

Ferenc pápa a homília végén Szent Jozafát vértanú püspökre emlékezve azt kérte a püspököktől: imádkozzanak azért, hogy olyanok legyenek, ahogy azt Pál megfogalmazta.

Évközi 32. hét hétfő

Évközi 32. hét hétfő

Mi is az az „igazi istentisztelet ismerete”, melyre a Jézus Krisztus által adott isteni kinyilatkoztatás vezet? Nem más, mint hogy annyira komolyan vesszük Isten irántunk való szeretetét, amely megnyilatkozott Jézus Krisztusban, hogy szép lassan kezdünk az ő képére alakulni. A lelki életben minden újrakezdés azzal indul, hogy az igazság egyre alaposabb megismerése nyomán az emberben elmélyül az istenfélelem, s ez életének megváltoztatására sarkallja. Akin semmit nem alakít az evangéliumi igazság hallgatása, abban nincs istenfélelem, márpedig az istenfélelem a bölcsesség és az életszentség kezdete.

Azon tudjuk lemérni, hogy mennyire fogadtuk be az evangéliumot és a benne feltáruló Igazságot, Krisztust, hogy a szentmise olvasmányainak hallgatása önigazolásra késztetnek e, vagy pedig istenfélelemre s belőle fakadó természetfeletti reménységre vezetnek. Akiből ez a reménység hiányzik, az csak saját magába, vagy a külvilágba, a személytelen sorsba, a körülmények szerencsés alakulásába vetheti bizalmát, ezekben azonban hamarosan csalódnia kell. Az igazi és végső reménység viszont nem csal meg, mert alapja Isten igazmondása és önmagához való abszolút hűsége, amely végtelenül meghalad mindenfajta evilági bizonyosságot.

Urunk Jézus, ne engedd, hogy félvállról vegyük szent kinyilatkoztatásodat, melyet az emberi igehirdetésre bíztál, hogy általa az igazi istentisztelet ismeretére jussunk. Újítsd meg bennünk az istenfélelem ajándékát, hogy se kétségbe ne essünk, se vissza ne éljünk irgalmas szereteteddel, hanem parancsaidat komolyan véve megerősödjünk az örök élet reményében, melynek foglalóját, a Szentlelket a keresztség szentségében már elnyertük.

BOLDOG FERRETTI GÁBOR

BOLDOG FERRETTI GÁBOR 

(1385-1456)

Anconában* született nemesi szülőktől, akik szentül nevelték. 18 éves korában városában belépett az obszerváns ferencesek közé. Különösen alázatával és önmegtagadó életével tűnt ki. Pappá szentelése után mint igehirdető 15 éven át bejárta Marche tartomány városait; szép eredményeket ért el: sok bűnös megtért, még többen köszönhették neki, hogy az üdvösség útján megmaradtak. Erényei és eredményes működése miatt nem tudott kitérni az elöljárói tisztség elvállalása elől: előbb Anconában házfőnök, majd tartományfőnök lett. Néha hatalmával is kénytelen volt élni, hogy a fegyelmet biztosítsa, de inkább életszentségével hatott: ennek hatására tértek jobb belátásra a helytelen úton járók. Rendházakat épített vagy felújított, az anconait pedig bővítenie kellett: annyi sok volt a jelentkező a rendbe. A hivatások növekedése is jórészt az ő érdeme. Elnyerte a jövendölés és csodatevés karizmáját is. Habár provinciálisi teendői eléggé lekötötték, apostoli buzgósága megtalálta a módját, hogy igét hirdessen s ellássa a gyóntatói tisztet. Sokat tett Szűz Mária tiszteletének terjesztése érdekében. Szívesen prédikált róla, ezért is részesült abban a kegyelemben, hogy megjelent neki az Úr Jézus és szent Anyja. Az anconai házban történt végső búcsúja rendtársaitól. A mellette álló Marchiai Jakabnak és egy György nevű testvérnek mondatta: „Örüljetek, mert nevetek föl van jegyezve a mennyben.” Temetése alkalmával a beszédet mint erényeinek tanúja, Marchiai Szent Jakab mondta. Előbb egyszerű sírba temették, majd VIII. Ince pápa beleegyezésével márványsírba tették és Szűz Mária templomába vitték. Teste épségben maradt. XIV. Benedek 1750 körül avatta boldoggá, utódja pedig saját zsolozsma végzését hagyta jóvá. A tartományfőnök ministrál. Mint tartományfőnök egyszer Folignoban járt, ahol a rendtársak nem ismerték. Bement a sekrestyébe minden kíséret nélkül, s a sekrestyés testvér, gondolva, hogy csak egyszerű testvér, megkérte, hogy ministráljon az éppen misézéshez induló atyának. O habozás nélkül fogta a misekönyvet és ment ministrálni. Közben a sekrestyés megtudta, hogy kicsoda és amikor vége volt a misének, nagy röstelkedve kért bocsánatot. O azt mondta: „A szentmisén szolgálni oly magasztos dolog, hogy az angyalok nagy kitüntetésnek vennék, ha ministrálhatnának.”

Imádság:
Istenünk, egyedül te vagy igazán szent, és nélküled senki sem lehet jó. Boldog Gábor közbenjárására alakíts minket tetszésed szerint, hogy egykor részesei legyünk örök dicsőségednek. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Bátran, őszintén bízzunk a krisztusi igazságban – A pápa a német katolikus újságírókhoz

Ferenc pápa pénteken délben a Kelemen-teremben fogadta a Német Katolikus Újságíró Iskola diákjainak 340 fős csoportját és hozzájuk intézett beszédében keresztény küldetésükre emlékeztette őket: számukra az újságírás nem foglalkozás, hanem olyan feladat és elkötelezettség, melyet az emberi személy iránti pozitív elkötelezettséggel kell folytatni, nagy bátorsággal és őszinteséggel, mindig bízva a krisztusi igazság szabadító erejében.

Ötven éve a katolikus újságírás szolgálatában

Alapítása ötvenedik évfordulója alkalmából köszöntötte Ferenc pápa a német katolikus egyház újságíró iskolájának növendékeit és tanárait, akik az „egész emberi személyt vállalják magukra” a tájékoztatás világában. Az újságíró iskola a II. Vatikáni Zsinat hatására született meg, hogy magára vállalja a média területén katolikus újságírók képzését. Ferenc pápa elismeréssel szólt az ötven év eredményéről, hiszen a végzettek közül számos diplomás dolgozik az egyházi és a világi média területén.

Bátran és őszintén a krisztusi szabadító igazság szolgálatában

A Szentatya az „emberi személy iránti pozitív magatartásban” és a „szakmai etika” erejében jelölte meg azokat a jegyeket, melyek „megkülönböztetik a keresztény újságírást”. „Ti nem csak egy munkát végeztek, hanem egy feladatot és egy elkötelezettséget töltötök be” - szólt hozzájuk. Éppen ezért „ne engedjétek, hogy a közvélemény, a romboló hatású hírek és a pesszimizmus magával ragadjon benneteket. Kérjük inkább a Szentlélekből áradó bátorságot, őszinteséget, hogy bízhassunk Krisztus igazságában, mely szabaddá tesz minket. Lépjünk túl a szomorúság és a lemondás falán, hogy megnyithassuk a szemünket, a fülünket, de legfőképp a szívünket, hogy ezáltal tudjunk törődni egymással” – zárta rövid beszédét Ferenc pápa a Német Katolikus Újságíró Iskola diákjaihoz.

Évközi 32. hét vasárnap

Évközi 32. hét vasárnap

Híres prófétának lenni fönséges hivatás, s a rábízott nagyszabású és látványos feladat az emberek szemében akár óriássá is teheti a kiválasztottat. Isten szemében azonban nem ez számít. Mi azt hisszük, azért, mert éppen őáltala dicsőítette meg nevét az Isten, máris szent az illető, holott nem kedvesebb az Úr előtt, mint akárki más. Még az sem bizonyos, hogy üdvözül, hiszen az Úr Jézus szava szerint azok mehetnek be a mennyek országába, akik kicsinyek, mint a gyermekek. Isten szentje nem a világot elkápráztató csodákról ismerszik meg, hanem arról, hogy kicsiny tud lenni, és ráhagyatkozik Urára, aki gondját viseli. Illésnek is meg kellett tapasztalnia saját gyöngeségét és kiszolgáltatottságát, hogy fejébe ne szálljon a dicsőség, s az Isten általa megnyilvánuló erejét magának ne tulajdonítsa. Ebben a túlontúl is emberi helyzetben, amikor vizet koldul egy idegen özvegyasszonytól, mutatkozik meg igazán hasonlósága mihozzánk, mindennapi emberekhez, de az Emberfiához is, aki élete utolsó óráján, a kereszten függve így kiáltott fel: „Szomjazom!”

Naggyá válni Isten szemében csak az ilyen pózolástól mentes, őszinte megalázkodás által lehet. Jaj azoknak az egész életükben sikeres, mindenkitől ajnározott és körülrajongott embereknek, akik természetesnek tartják, hogy nekik mindenből a legjobb jár, akik nem tanultak meg sem kérni, sem megköszönni, hanem csak parancsolni és elvenni! És boldogok az olyan egyszerű lelkek, mint az Olvasmányban és az Evangéliumban szereplő két özvegyasszony, akit senki sem tart nagyra, akit senki sem csodál meg, és akinek véleményére senki sem kíváncsi. Isten tekintete megnyugszik az ilyen kicsinyeken, akik a legtermészetesebben, magától értetődő módon teszik a jót, akik nem méricskélik magukat senkihez, és odaadják mindenüket, amijük csak van.

Urunk Jézus, akit nem lehet nagylelkűségben felülmúlni, adj nekünk bátorságot, hogy merjük követni a belső sugallatot, s méricskélés nélkül, engedve a jóleső szédülésnek, bátran odaadjuk mindenünket Érted. Segíts, kérünk, kegyelmeddel, hogy merjünk csak Neked tetszeni, szabadnak maradva hírnévtől, evilági dicsőségtől, s tégy minket állhatatossá a jóban, úgy, hogy már észre se vegyük, hogy jót teszünk, mert annyira természetessé vált számunkra.