Évközi 11. hét csütörtökje

Évközi 11. hét csütörtökje

Szent Pál gondosan ügyelt arra, hogy a látszatát is elkerülje annak, hogy fizetségért hirdeti az evangéliumot. Ezért a korintusiaktól nem fogadott el anyagi javakat, másoktól viszont nem szégyellt kérni, hogy eltarthassa magát. A filippiek pedig külön megtiszteltetésnek vették és a bensőséges szeretetkapcsolat jeleként értékelték, hogy ott-tartózkodása idején elfogadta gondoskodásukat. Mert nemcsak az ajándékozással, hanem az elfogadással is örömet tudunk szerezni, ki tudjuk fejezni szeretetünket.

A mai Szentlecke felhívja a figyelmünket arra, hogy a szeretet nem csupán abból áll, hogy ingyenesen ad, számlálatlanul és feltétel nélkül, de tud elfogadni is. Aki úgy ad, hogy közben nem válik kiszolgáltatottá, az csak a feleslegéből adott, vagy üzletelt. Aki viszont szívből adakozik, előbb-utóbb rá fog szorulni mások adományaira, anyagi és lelki értelemben egyaránt. Ha nehezünkre esik ajándékot elfogadni, könnyen meglehet, hogy rejtett hatalmi, birtoklási ösztönünket éljük ki szeretet címén. A szeretetben növekedni nem lehet másképp, csak az adás és elfogadás kettősségében. A keresztények közti szeretet persze mérhetetlenül több, mint érdekek és igények kölcsönös érvényesülése. Általa a Szentháromság egy Isten világába lépünk be, ahol az Atya szüntelenül árasztja szeretetét, a Szentlelket a Fiúnak, ő pedig elfogadja és visszaadja az Atyának. Így a kerekesszékhez kötött nagypapa, aki egész életét végigdolgozta a családjáért, most gyermekei és unokái gondoskodását jó lélekkel elfogadva növekedhet a szeretetben. A gyerekek és unokák pedig, akik megszokták, hogy mindig kapnak valamit, most a magatehetetlen öreg hűséges ápolásával növekednek a szeretetben.

Urunk Jézus, a Miatyánkban arra tanítasz, hogy így imádkozzunk: „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.” Az irgalmas szeretet kölcsönhatásának törvénye ez. Hiszen ha nem bocsátunk meg másoknak, mi magunk sem nyerhetünk bocsánatot, mert nem fogjuk tudni befogadni Isten bocsánatát, és viszont: ha nem fogadjuk el Istentől a bocsánatot, mi magunk sem tudunk másoknak szívből megbocsátani. Tedd, kérünk, szívünket készségessé, hogy Tőled tanuljunk adni és elfogadni, s így akár adunk, akár kapunk, mindig szereteted művének megvalósulását és a mennyek országa eljövetelét szolgáljuk.

Falconieri Szent Juliána

Falconieri Szent Juliána szűz; 

Szent Gervázius (Gyárfás) és Protáz vértanúk

Flórencben született az előkelő Falconieri-családból. Apja fiatalabb éveiben könnyelmű életet folytatott. Az öregkor küszöbén azonban magábaszállt. Testvérének, boldog Falconieri Eleknek, a szervitarend egyik alapítójának figyelmeztetései is segítették a megtérésben. Rómába ment, meggyónt IV. Orbán pápának. Megtérését egészen komolyan vette. Flórencben hatalmas templomot építtetett a boldogságos Szűz tiszteletére. Házassága eddig gyermektelen volt. Most, öregkorában, buzgó imádságára született leánya, Juliána.

Az öreg Falconieri ifjúsága bűneit akarta engesztelni Juliánában. A legnagyobb gonddal ügyelt tehát fejlődésére. Már a bölcsőben Jézus és Mária nevére tanította először. A kisleány vallásos nevelésében segítségére volt nagybátyja, Boldog Elek, aki elragadtatva látta Juliána haladását s azt szokta mondani, hogy sógorasszonya angyalt szült e világra.

És Juliána igazán angyali ártatlanságban élt itt a földön. A bűnnek még említését sem tudta elviselni. Mikor egy alkalommal valami botránkoztató esetet beszéltek előtte, elájult. Már kiskorában kezdte az önmegtagadást böjtben, szemeinek fékezésében.

Tizennégyével korában ő lett első tagja a szerviták harmadrendjének. Benito Szent Fülöp adta rá a fátyolt. Fehér volt a fátyol, a tiszta szív jelzője. Fekete a köntös, hogy a Fájdalmas Anyára emlékeztessen és bőröv fogta össze, nem ért egészen a földi, hogy a munkában, betegápolásban ne legyen akadály. Könyvet adott a kezébe, az Úr szenvedéséről szólót, hogy arról elmélkedjék; égő gyertyát, hogy azzal várja a mennyei jegyes érkezését.

Juliána ekkor lemondott örökségéről, de szüleinek haláláig otthon élt. Szerdán és pénteken semmit sem evett, mert az Oltáriszentséghez járult. De a többi napokon is szigorúan böjtölt. Egy kis kenyéren meg vízen élt. Anyja eleinte nehezen törődött bele, hogy leánya lemondott a világról. Mikor azonban látta szent életét, megnyugodott és hálát adott Istennek, hogy gyermekét ilyen nagy kegyelemmel tüntette ki.

Juliána példáját sokan követték a flórenci leányok közül. Szülei halála után ezekkel közös életet kezdett, most már klauzúra és szigorú szerzetesi szabályok alatt. A haldokló Benito Szent Fülöp az ő gondoskodásába ajánlotta az egész szervitarendet.

A nagy tisztelet dacára, amivel körülvették, magáról mindig alázatosan vélekedett.

Mindenki, mint mesterére és anyjára figyelt rá a rendben, mégis ő végezte a legutolsó házimunkát. Fáradhatatlan volt a viszálykodások csillapításában és a betegek papolásában. A fekélyes sebeket sokszor szájával szívta ki és gyógyította meg. Az erőt imádságos életéből merítette hozzá. Gyakori elragadtatásokkal is vigasztalta az Úr.

Élete vége felé az állandó böjt és szigorú önmegtagadás annyira elgyöngítette, hogy teste már nem tudott semmiféle táplálékot feldolgozni. Türelemmel és vidám arccal viselte Szenvedéseit. Csak azt fájlalta, hogy a szentáldozásról is le kellett mondania.

Minél inkább fogyott az ereje, annál jobban nőtt benne a vágyakozás az Oltáriszentség után. Kérte tehát lelki atyját, hogy hozza be a szobájába. Így legalább közelében lesz és imádhatja. Mikor kívánságát teljesítették, még hevesebben föllángolt benne a vágyakozó szeretet. Ha már nem tudja magához venni, kérte, terítsenek a keblére egy korporalét s tegyék oda a szentostyát. Ezt is megtették. Ragyogott arca az örömtől, hogy a szívén pihentethette mennyei Jegyesén. És még egyszer egyesülhetett itt a földön Vele. Utoljára. A szentostya csodálatosan elhint a szíve fölül. És akkor lelke is elköltözött, 1341 június 19-én.

Holttestén szíve fölött bevésődve ott látták a szentostya lenyomatát, rajta a kereszttel. Halála pillanatában a kis Jézust látta még, amint virágkoszorúval közeledik. Azután angyalok jöttek galambok képében s vitték magukkal azt, aki már a földön testvérük volt.

Ferenc pápa: Az igazság, az őszinteség és a szeretet nyelvét mindenki megérti!

Június 19-én a Szentatya folytatta az Apostolok cselekedeteiről szóló katekézissorozatát. A pünkösdkor kiáradó Szentlélekről elmélkedett, aki Istenhez vonz bennünket, átalakítja életünket, erőt ad az erőtlen emberi szónak, és kitágítja szívünket. Egyedül a szeretet Lelke tudja humanizálni és testvérivé tenni kapcsolatainkat.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Húsvét után ötven nappal, abban a teremben, amely immár az otthonuk, és ahol Máriának, az Úr anyjának a jelenléte az összetartó erő, az apostolok egy olyan eseményt élnek át, amely minden várakozásukat felülmúlja. Imában összegyűlve – az ima a „tüdő”, amely minden idők tanítványainak a légzését biztosítja; ima nélkül nem lehet Jézus tanítványának lenni, ima nélkül nem lehetünk keresztények, kell a levegő, az ima a keresztény élet tüdeje – meglepi őket Isten beáramlása. Olyan beáramlásról van szó, amely nem tűri a zártságot: felszakítja a kapukat egy olyan szél erejével, amely a ruahra, az őseredeti fuvallatra emlékeztet, és amely beteljesíti a Feltámadott ígéretét, melyet elbúcsúzása előtt az „erőről” tett (vö. ApCsel 1,8). Hirtelen, a magasból „heves szélrohamhoz hasonló zúgás támadt, és betöltötte az egész házat, ahol voltak” (ApCsel 2,2).

A szélhez társul a tűz, amely az égő csipkebokorra utal, valamint a Sínai-hegyre, ahol Isten a tíz szót [a tízparancsolatot] adta (vö. Kiv 19,16–19). A bibliai hagyományban a tűz Isten kinyilvánulását kíséri. A tűzben Isten az ő élő és hatékony szavát adja (vö. Zsid 4,12), amely megnyit a jövőre. A tűz az ő tevékenységét jelképezi, amellyel felmelegíti, megvilágosítja és kipróbálja a szíveket, azon igyekezetét jelzi, hogy próbára tegye emberi tetteink tartósságát, hogy megtisztítsa és új élettel töltse meg őket. Míg a Sínai-hegynél Isten hangja hallatszik, Jeruzsálemben pünkösd ünnepén Péter beszél, a szikla, akit Krisztus arra választott, hogy ráépítse Egyházát. Az ő gyenge és még az Úr elárulására is képes szava a Lélek tüze által átjárva erőt nyer, be tud hatolni a szívekbe és megtérésre tud indítani. Isten ugyanis azt választja ki, aki a világban erőtlen, hogy zavarba ejtse az erőseket (vö. 1Kor 1,27).

Az Egyház tehát a szeretet tüzéből, egy olyan „tűzvészből” születik, amely pünkösdkor tör ki, és amely nyilvánvalóvá teszi a Feltámadott Jézus Szentlélektől áthatott szavának erejét. Az új és végleges szövetség már nem kőtáblákra írt törvényen alapul, hanem Isten Lelkének tevékenységén, aki megújít mindent, és hússzívekbe vési magát.

Az apostolok szavát átjárja a Feltámadott Lelke, új, a korábbiaktól különböző szóvá válik, de amelyet meg lehet érteni, mintha egyszerre minden nyelvre le lenne fordítva: ugyanis „mindenki a maga nyelvén hallotta őket beszélni” (ApCsel 2,6). Az igazság és a szeretet nyelvéről, az egyetemes nyelvről van szó: azok is meg tudják érteni, akik nem tudnak írni-olvasni.

Az igazság és a szeretet nyelvét mindenki megérti! Ha szíved igazságával, ha őszintén, szeretettel közeledsz másokhoz, mindenki megért! Ha nem is tudsz beszélni, egy simogatással megérteted magad, ha az őszinte és szeretetből fakad!

A Szentlélek nemcsak kinyilvánítja magát egy a különbözőségeket egyesítő és harmonikusan összerendező hangszimfónia által, hanem a zenekar karmestereként mutatkozik be, aki az Isten „nagy műveit” dicsérő énekek partitúráit vezényli. A Szentlélek a közösség alkotómestere, a megbékélés mestere, aki le tudja bontani a válaszfalakat zsidók és görögök, rabszolgák és szabadok között, hogy egy testet alkosson belőlük. Úgy építi a hívők közösségét, hogy összhangot teremt a test egysége és a tagok sokfélesége között. Úgy növeli az Egyházat, hogy segíti túllépni az emberi korlátokon, a bűnökön és mindenféle botrányon.

Hatalmas a csodálkozás, és valaki meg is kérdezi, hogy azok az emberek nem tán részegek? Akkor az összes apostol nevében Péter előáll, és magyarázatot ad erre az eseményre Joel könyve harmadik fejezetének fényében, ahol a Szentlélek új kiáradásának meghirdetéséről van szó. Jézus követői nem részegek, hanem azt élik át, amit Szent Ambrus „a Lélek józan mámorának” nevez, a Lélek ugyanis álmokon és látomásokon keresztül prófétálást ébreszt Isten népe körében. A prófétálásnak ezt az adományát nemcsak néhányan kapják meg, hanem mindazok, akik segítségül hívják az Úr nevét.

Onnantól, attól kezdve Isten Lelke indítja a szíveket arra, hogy befogadják az üdvösséget, amely egy személyen, Jézus Krisztuson keresztül érkezik, akit az emberek keresztfára szögeztek, de akit Isten feltámasztott a halottak közül, „kiszabadított a halál gyötrelmeiből” (ApCsel 2,24). Ő árasztotta ki a Lelket, aki a dicséretek polifóniáját egybehangolja, és akit mindenki meghallhat. Amint XVI. Benedek mondta: „a pünkösd ez: Jézus és rajta keresztül maga Isten hozzánk jön és magába vonz bennünket” (Homília, 2006. június 3.).

A Lélek viszi végbe az isteni vonzást: Isten behálóz bennünket az ő Szeretetével, és így bevon a történelem irányításába és olyan folyamatok elindításába, amelyeken keresztül átszűrődik az új élet. Egyedül Isten Lelkének van ugyanis hatalma arra, hogy humanizáljon és testvérivé tegyen minden környezetet, kezdve azokon, akik őt befogadják.

Kérjük az Urat, hadd tapasztaljunk meg egy új pünkösdöt, mely kitágítja szívünket, és összhangba hozza érzelmeinket Krisztus érzelmeivel, hogy szégyenkezés nélkül hirdessük az ő átalakító szavát, és tanúságot tegyünk a szeretet hatalmáról, mely az élet felé irányít mindent, amivel csak találkozik!

Évközi 11. hét szerda

Évközi 11. hét szerda

Krisztus követőitől a hit iránt közömbösek is elvárják, hogy ne az mozgassa őket, ami a világ fiait: az önző érdek és a fizetség reménye. Ezért sokan vetik szemünkre nekünk, keresztényeknek, hogy jóságunk nem egészen önzetlen, mert jótetteinkért jutalmat várunk Istentől. Ez akkor lenne igaz, ha tetteinkkel kiérdemelni akarnánk Isten szeretetét. Akkor szeretetünk csupán az önszeretet jól-rosszul leplezett formája lenne, a másik ember pedig saját üdvösségünk eszköze. De az igazi, feltétel nélküli szeretet nem kiérdemelni akarja Isten szeretetét, hanem éppenséggel azért ingyenes és feltétel nélküli, mert van tapasztalata az érdemei nélkül rásugárzó szeretetről, és már csak erre vágyakozik. Isten olyannak teremtette az embert, hogy szeretetében vágyakozzék a szeretet ősforrása után, s a legnagyobb embertelenség volna elvárni, hogy ezt a legmélyebb vágyát megtagadva, minden ok és cél nélkül, „csak úgy” szeressen és tegyen jót. Ha azonban valóban Isten akaratát követjük, akkor cselekedeteinknek nem célja a mennyei jutalom, hanem minden elképzelésünket felülmúló gyümölcse.

Urunk pontosan arra tanít a mai Evangéliumban, hogy ne akarjunk pusztán emberi jutalmat, amely legfeljebb hiúságunkat legyezgeti. Hogy a böjt, imádság és alamizsna egész keresztény létünket átfogó gyakorlatát ne degradáljuk evilági üzletté, szellemi kereskedéssé. Hogy szívünket tágítsuk ki az isteni nagylelkűség méreteire, mert csak ez a nagyvonalúság méltó ahhoz, aki „minden kegyelmét bőven árasztja ránk”.

Urunk Jézus, kérünk, segíts kegyelmeddel, hogy tudjunk nagyvonalúak lenni, s ahelyett, hogy számon tartanánk, kinek, mit és mennyit adtunk, arra figyeljünk, hogy milyen ajándékokat kaptunk Tőled a mai napon. Add, hogy amikor imádkozunk, még hibáinkról és tökéletlenségünkről is megfeledkezve figyeljünk Rád, amikor pedig böjtölünk, ne azt méricskéljük, mi mindenről mondtunk le, hanem boldogan nyissuk meg szívünket Előtted, aki egyedül vagy képes betölteni ürességünket.

GAMBACORTI BOLDOG PÉTER

GAMBACORTI BOLDOG PÉTER 

remete, III. r. 

(1355-1435) 

Apja a Pisai Köztársaság elnöke volt. Péter fiatal korában könnyelmű életet élt. 22 éves korában azonban megtért, elsősorban Klára nővérének hatására, aki szerzetes volt. Miután belépett Szent Ferenc III. rendjébe, az Urbino melletti Cessano* hegyre remeteségbe vonult. Itt kemény bűnbánó életet élt. Hamarosan tanítványok gyűltek köréje, akiket ferences III. rendi közösségbe szervezett s részükre szabályzatot szerkesztett. A Montebello hegyi remeteség lett a Szegény Testvérek központja. A kongregációt V. Márton pápa 1421-ben hagyta jóvá. Péter halála (1435) után a közösség Pesaroban, Trevisoban, Páduában, Urbino környékén alapított remeteközösségeket. Később más remetekongregációk (Korzikai Angelusz, Furcapalenai B. Miklós stb. remeteségei) beolvadtak a Boldog Péter alapította kongregációba. Pisai Gambacorti Péter tiszteletét XII. Ince pápa 1693-ban hagyta jóvá. Péter remetéi - ha kevesen is -, de még ma is léteznek.
„Ha a Kelet misztikusaihoz hasonlóan sikerül kiüresítened a lelkedet minden gondolattól és minden vágytól; visszavonulsz önmagad központjába, és mindent arra a pontra összpontosítasz magadban, ahol életed Istenből fakad - mégsem találhatod meg igazán Istent. Semmiféle természetes gyakorlat nem hozhat Vele eleven kapcsolatba. Ha Ő nem mondja ki magát benned, ha nem ejti ki nevét lelked mélyén, nem fogsz tudni többet róla, mint a kő a földről, amelyen tehetetlenül fekszik.”
Thomas Merton

Imádság:
Istenünk, te Boldog Pétert a remeteéletre hívtad s társainak vezetőjévé tetted. Add, hogy a világ forgatagában egész szívvel ragaszkodjunk mennyei országod kincseihez. A mi Urunk Jézus Krisztus által.