Évközi 15. hét csütörtök

Évközi 15. hét csütörtök

Úgy nem lehet az Úr Jézustól tanulni, hogy közben minden terhet elvetve magunktól azon igyekszünk, hogy életünk minél könnyebb, kellemesebb és kényelmesebb legyen. Akik nem fáradoznak és nem görnyednek, azokat Jézus nem is hívja magához, hogy megenyhítse terhüket. Teherhordozás és görnyedés nélkül nem válhatunk szelíddé és alázatossá sem, ugyanakkor magában a teherhordozás és görnyedés nem tesz szelíddé és alázatossá, mert ezek az erények a szív, tehát az ember belső szabad világának tulajdonságai.

Jézus szelídségének és alázatosságának az a forrása, hogy tudja, az Atya szereti őt azzal a szeretettel, amely előbb volt, mint ez a világ. Csak egy hallatlanul mély szerelemből meríthet az ember olyan erőt, hogy el tudja viselni még a koncentrációs táborok szörnyűségeit is anélkül, hogy eltompulna vagy állat módjára beletörődne abba, ami történik vele. Az ilyen ember kozmoszt átfogó hatalmas és édes jelenlétben él. Tudja, hogy hazavárja őt az, akinek szeretetében megnyugszik a lelke. Az ilyen ember a szeretetért viseli a terheket. Jézus az Atyáért, az Atya szeretetében viselte a kereszt rettenetes és önmagában elembertelenítő terhét. Innét forrásozik a szentek szívének világot legyőző ereje, mely szelídségben és alázatban nyilvánul meg, és a lélek nyugalmában. Amikor arra buzdítanak minket, hogy meneküljünk az élet viharaiban Jézus szívsebének titkába, arra biztatnak, hogy Jézusba beletestesülve hagyatkozzunk egészen az Atya meg nem szűnő, a világot majd egykor újjáteremtő szeretetére.

Urunk Jézus, ki a hit és a keresztség által legbensőbb istenfiúi életedben részesítesz bennünket, engedd kérünk, hogy úgy hordozzuk az élet terheit, hogy azokban mind jobban felismerjük a Te hasonlíthatatlanul édes igádat és könnyű terhedet. Add kegyelmedet, hogy soha ne feledkezzünk meg isteni kiválasztottságunkról, s a Te szelídségeddel és alázatosságoddal tegyünk tanúságot a Szentháromság világot teremtő, halottakat dicsőségre feltámasztó isteni szeretetéről, melyben szívünk nyugalmat és felüdülést talál.

FIATALABB SZENT MAKRINA

FIATALABB SZENT MAKRINA 

szűz

*Cézárea, 327 körül +Irisz, 379/80 körül.

A 4. évszázad rossz hírű Kappadókiájában nőtt fel Makrina előkelő és tehetős, de a hitben is kipróbált nagyszülők és szülők kedvelt gyermekeként. Apai nagyanyja az idősebb Szent Makrina volt, akinek a Maximianus (245--310) alatti üldözés idején férjével együtt éveken át kellett ide-oda bujdosnia a pontusi erdőkben, és egy ediktum következtében elvesztette a vagyonát. Ennek az idősebb Makrinának az egyik fia, az idősebb Szent Vazul (Bazileiosz) eljegyezte Szent Emmeliát, aki az üldözések során elveszítette a szüleit, és eredetileg szűzi életet akart élni. Abban az időben az Istennek szentelt szüzek többnyire családjuk oltalma alatt éltek, és mivel a teljesen árva Emmeliának nélkülöznie kellett ezt az oltalmat, s emiatt ezerféle veszély leselkedett rá, férjhez ment a feddhetetlen Vazulhoz, hogy megtalálja benne élete védelmezőjét.

Ebből a házasságból született első gyermekként a fiatalabb Makrina. Anyjától kapta Makrina az elemi oktatást, tananyagul pedig az szolgált, ami a Szentírásból a gyermekkorához mérten felfogható volt, ,,mindenekelőtt Salamon bölcsessége''. ,,A Zsoltárok könyvéből sem maradt számára semmi ismeretlen; az adott időben mindenkor a Zsoltárkönyv egy részének szentelte magát: amikor fekvőhelyéről felkelt, ha tanulmányait megkezdte vagy befejezte, amikor táplálékot vett magához, és ha imádkozott''. Röviden: a Zsoltárkönyv lett az útitársa.

Makrina további képzését is valószínűleg a család rejtekében, a szüleitől kapta. Nem volt ez egyoldalú ismeretközlés, hangsúlyozottan nőies életre nevelték. Foglalatoskodott a szövőszék mellett és megtanult minden munkát, ami a háztartásban előfordult, anélkül, hogy ezzel megrövidítette volna a ,,tudományt''. Minden ismerete az életből fakadt és táplálkozott. Amikor Makrina felserdült, szépsége és műveltsége miatt sokan pályáztak a kezére. Apja a kérők közül kiválasztott egy fiatalembert, aki a rászorulók és szükséget szenvedők ügyvédje volt. Mielőtt azonban a házasságra sor került volna, jegyese meghalt, Makrina pedig elhatározta, hogy örökre lemond a házasságról. Minden további leánykérésnek ellenállt; felfogása szerint ugyanis a szülei által számára kijelölt vőlegény nem halt meg; aki az Istenben él már, az számára csupán egy másik országba költözött, nem halt meg, ő pedig jogtalannak tekintette, hogy ne tartsa meg hűségét távolba szakadt vőlegénye iránt.

Ettől kezdve Makrina élete teljesen összefonódott az anyjáéval. Csodálatos kétoldalú adás és elfogadás volt ez. Anyjával való közössége oltalmazta a lányt, a lány szerető szolgálata pedig mentesítette az anyát némely gondjától. Apja halála után lett csak igazán anyja nélkülözhetetlen segítsége Makrina. Munkájával gondoskodott megélhetésük egy részéről, és részt vett fiatalabb testvérei nevelésében. Fellelkesítette Krisztusért a testvéreit: Nagy Szent Vazult (lásd: A szentek élete, 25. o.), Naukratioszt, Nisszai Szent Gergelyt (lásd: 130. o.) és Szent(?) Péter szebasztei püspököt, aki abban az időben született, amikor az apjuk meghalt. Vazul élete nagy fordulatát köszönheti neki. Amikor ,,a retorikában és logikában szerzett ismeretei miatt erősen felfuvalkodva'' tért haza a főiskoláról, rövid idő alatt megnyerte a szerzetesi élet számára, ,,a bölcsesség élete'' számára, amint Nisszai Gergely mondja a Szent Makrináról szóló életrajzában. Legfiatalabb testvérének, Péternek pedig mindene lett Makrina: ,,apja, tanítója, nevelője, anyja, tanácsadója minden jóra'', és példáját követve, már korán a ,,vagyontalan életet'' választotta.

Makrina azután engedélyt kért anyjától, hogy megszokott életével felhagyva addigi rabszolganőiket és alattvalóikat ,,egyenlőkképpen tisztelt nővéreivé'' tehesse, s velük együtt éljen imádkozva és dolgozva Krisztus iránti szűzies odaadásban. Az Írisz melletti családi birtok kolostori élet színhelye lett. Amikor anyja a gyermekek ellátásának és nevelésének gondja alól felszabadult, lánya megnyerte, hogy mindenről, amit addig megszokott, lemondjon és ,,a szüzek nagy számával azonos fokon'' éljen, s megossza velük asztalukat, fekhelyüket és minden egyebet, ami az élethez szükséges. Emmelia örömmel választotta azt az életet, amely ,,az angyalokéhoz hasonló'', s a lány anyja vezetője lett; mindkettőjük lelki vezetője pedig Péter volt, a család legfiatalabb tagja.

Amikor anyja öreg korában hazatért Istenhez, halálos ágya két oldalán Makrina és Péter állt. Megfogta a kezüket, és imádkozott: ,,Neked adom át, Uram, zsenge adományomat és fájdalmaim tizedét. Zsenge adományom; íme: elsőszülött lányom, a tized pedig a fiam itt. Mindketten Neked vannak szentelve a törvény szerint, és tieid ők áldozati adományként is. Szálljon hát szent áldásod elsőszülöttemre és a tizedemre!''

Haldokló anyja áldásával Makrina az addiginál is jobban magával ragadó példája lett azoknak a szüzeknek, akik vele együtt mondtak le a világról. Amikor elérkezett a halála, Vazul már meghalt, Gergely pedig Nissza püspöke volt. Gergely nyolc éve nem látta már a nővérét. Valamiféle belső ösztönzésre útnak indult hozzá. Halálos betegen találta: egy földre tett deszkán feküdt, testi erejét csaknem teljesen felemésztette a láz, szelleme azonban töretlen maradt. Gergely ,,A lélekről és a feltámadásról'' című írása valószínűleg a nővérével folytatott utolsó beszélgetésének gyümölcse.

Minél inkább közeledett az elválás órája, annál jobban ujjongott Makrina. A fekhelye körül állók számára nyilvánvaló lett, hogy milyen isteni-szűzies szeretet izzik benne és hajtja ahhoz, akinek szegénységében és rejtettségében szolgált.

Makrina a fekhelyét kelet felé fordíttatta annak jeleként, hogy várja a soha többé le nem nyugvó nap felkeltét. A jelenlevőkkel nem beszélgetett már, hanem szüntelenül csak Istennel. Elimádkozta haldokló imáját: ,,Urunk, Te elvetted tőlünk a halálfélelmet. Evilági életünk végét az igazi élet kezdetévé tetted. Megmutattad nekünk a feltámadás útját, szétzúztad a pokol kapuit, és a sátánt, akinek hatalma van a halálon, megfosztottad erejétől. Örökkévaló Istenem! Anyám ölétől kezdve hozzád tartozom. Téged szeretett a lelkem minden erejéből. Neked szenteltem testemet és lelkemet ifjúságomtól fogva mind a mai napig: állítsd most mellém fényes angyalodat, hogy kézen fogva vezessen a felüdülés helyére, ahol a felfrissülés vize folyik, a szent ősatyák ölébe. Bűneim ne kerüljenek a szemed elé, ha bármiképpen is hibáztam természetünk gyengesége miatt szóval, cselekedettel vagy gondolattal. Te, akinek hatalma van a földön a bűnök megbocsátására, bocsáss meg nekem, és amikor lelkem elhagyja testemet, szeplő nélkül jelenhessem meg színed előtt. Hiba nélkül, szeplőtelenül vedd lelkemet a kezedbe, Neked szóló tömjénáldozatul!'' Miközben ezeket a szavakat mondta, szemét, ajkát és szívét kereszttel jelölte meg. A láztól kiszáradt nyelve ezután már egyetlen érthető szót sem tudott többé kimondani.

Amikor este bevitték hozzá a világosságot, felnyitotta a szemét, belenézett a fény ragyogásába, és megkísérelte, hogy elmondja az esti hálaimát. Hangja azonban cserbenhagyta. Csak szívével és keze mozgásával mondta el az imádságot, és szokás szerint a kereszt jelével fejezte be. ,,Azután mélyet lélegzett, és így imával fejezte be az életét.''

Hogy Makrina mennyire megvált minden tulajdonától, mutatja a következő eset is. Amikor kilehelte a lelkét, és holttestét eligazították, Gergely fénylő fehér vászonba akarta burkolni, és valami ékszert akart még rátenni. A szüzek karának elöljárónője, Lampadia azonban könnyek között mondta neki: ,,A szent számára az ékszer, amelyért fáradozott, a tiszta élet volt. Ez volt életének ünneplő ruhája, és halálában ez most a drága halotti lepel.'' Gergely megkérdezte: ,,A hagyatékában semmi sem található hát, amivel szebbé lehet tenni a temetést?'' -- ,,Miféle hagyatékában? -- hangzott a viszontkérdés. Itt van mindaz, amit hátrahagyott. Nézd hát, íme a ruhája, a fátyla és elnyűtt szandáljai! Ez volt a gazdagsága, ez a bősége. Gazdagságának csak egy gyűjtőhelyét ismerte: a mennyei kincseskamrát. Ott van mindene, a földön semmije sem maradt.''

Marian Waligóra, a Jasna Góra-i kegyhely perjele: Legyünk egy-egy ékkő Mária koronáján

Marian Waligóra, a Jasna Góra-i kegyhely perjele: Legyünk egy-egy ékkő Mária koronáján

A Fekete Madonna-ikon, Lengyelország Királynője kegyképe megkoronázásának háromszázadik évfordulóját ünnepli a Jasna Góra-i kegyhely. Ennek alkalmából Marian Waligóra pálos perjel nyilatkozott a „Frammenti di Pace” olasz katolikus hírportálnak.

Az ünnepségek 2016. szeptember 8-án kezdődtek és 2017. szeptember 8-án érnek véget Jasna Górán. A jubileum fő eseménye a częstochowai Madonna augusztus 26-i emléknapja lesz, amelyen részt vesz Lengyelország összes püspöke. Ferenc pápa búcsút engedélyezett a kegyhelyet felkereső zarándokok számára. Az erre vonatkozó dekrétumot 2016. december 8-án adták át Krzysztof Nykiel prelátusnak, az Apostoli Penitenciária régensének.

Marian Waligóra OFSPPE  a kegyhely háromszáz évvel ezelőtti alapításával és a Jasna Góra-i csodatevő Mária-ikon megkoronázásával kapcsolatban úgy fogalmazott: ebben az eseményben annak megerősítését látják, hogy Mária jelenléte rendkívül fontos a lengyel vallásosságban és történelemben.

Mi, lengyelek, amint Szent II. János Pál mondta, azt a szent szokást követjük, hogy elhozzuk ide, Jasna Górára minden tevékenységünket, minden örömünket-bánatunkat, hálánkat, fájdalmainkat. Máriára bízzuk magunkat, mert Őbenne valódi pártfogónkra találunk, aki mindig anyaként áll mellettünk. Ez, úgy látszik, bele van írva a mi lengyel és máriás lelkiségünkbe. E spiritualitás mesterei voltak a közelmúltban Szent II. János Pál, valamint Stefan Wyszyński és August Hlond bíborosok – tette hozzá a perjel.

Majd elmondta, a jubileumi évben fontos események sora mélyíti el a csodatevő kegyképhez fűződő lelkiséget és emlékeztet annak történetére. Az 1717-es megkoronázás kiegészítése volt annak a gesztusnak, amely II. János Kázmér király nevéhez fűződik: az uralkodó 1656-ban a lembergi (lvivi) székesegyházban ünnepélyes fogadalomtétellel Mária oltalmába ajánlotta a lengyel nemzetet, a Jasna Góra-i csodás megmenekülést követően a svédek ellen vívott küzdelemben. A pápai koronák, XI. Kelemen adományai és a megkoronázás aktusa, amely az első volt a Vatikánon és Olaszországon kívül, a Szűzanya iránti tisztelet sajátos és jelentős kifejezése volt. Ebben az ünnepi aktusban felfedezhetjük a pápának a kegyhely iránti elismerését és annak a jelét, hogy Jasna Góra szorosan kapcsolódik Péter utódához. A megkoronázás szertartását Krzysztof Szembek, Chełm püspöke végezte el. Az ünnepségre mintegy kétszázezer zarándok érkezett, amely abban az időben példátlan volt. A szertartás kifejezte az egész nemzet hitét, és Isten Anyjának, Máriának a megkoronázása egyben azt jelentette, hogy Mária Lengyelország Királynője lett.

Marian Waligóra szerint a jubileumi évben zajló események által a hívek ismét átélhetik a megkoronázás spirituális élményét. Egész évben tart a Mária élő koronája című kezdeményezés.

Háromszáz évvel azután, hogy atyáink ilyen fontos aktussal tanúságot tettek Mária iránti szeretetükről, szeretnénk ma is úgy tisztelni Máriát mint Lengyelország Királynőjét. Elérkezett annak az ideje, hogy a korona drágaköveinek jelentését megvalósítsuk a gyakorlatban. Ez felhívás mindnyájunk számára, hogy változtassunk életünkön, térjünk meg szívünkben, jócselekedeteinkkel hozzunk létre egy spirituális koronát, mindnyájan legyünk egy-egy drágakő Mária lelki koronáján – buzdít a perjel.

Jasna Góra olyan kegyhely, ahol megtapasztaljuk szívünkben a Máriával való találkozás mély lelki élményét. El kell ide jönni, és meg kell tapasztalni, hogyan imádkoznak a csodás kegyképre szegezett tekintettel a zarándokok, akik Isten szeretetében keresik és megtalálják azt a spirituális erőt, amelyre szükség van ma Európa megújulásához. A częstochowai Szűz tekintete annak a jele, hogy Isten nem utasít el minket, hanem figyelemmel tekint ránk. Jasna Góra imádság, élő kegyhely. Itt megtapasztaljuk Isten érintését – hangsúlyozta a pálos szerzetes.

Ferenc pápa május 17-én, az általános kihallgatás végén megáldotta a Jasna Góra-i Mária-kegykép új koronáit. A diadémok annak a koronának a másolatai, amelyeket XI. Kelemen pápa adományozott a częstochowai Szűzanya ikonjának első megkoronázás alkalmával. Az általános kihallgatáson részt vettek a pálos szerzetesek, élükön Marian Waligóra atyával, a kegyhely perjelével.

Az új diadémok kifejezik és tükrözik odaadásunkat és tiszteletünket Isten Anyja, Lengyelország Királynője iránt. Ferenc pápa azt kérte, hogy továbbra is imádkozzunk érte Jasna Górán, a családokban és otthonainkban – mondta még el Marian Waligóra.

Az új aranykoronákat július 28-án, Ferenc pápa Jasna Góra-i zarándoklata első évfordulóján helyezik a kegyképre.

Évközi 15. hét szerda

Évközi   15.  hét   szerda    
Kiv 3,1-6.9-1; Mt 11,25-27
„Mózes pedig apósának Jetrónak, Mádián papjának juhait legeltette” (Kiv 3,1)

Amikor kitudódott, hogy Mózes a fáraó által kinevezett munkafelügyelővel szemben fellépett egyik zsidó férfi védelmében kint a határban, keményen megütötte, és az belehalt az ütésbe. Ezért menekülnie kellett a fáraó haragja elől. Mádiánba menekült. Amint leült egy pusztai kútnál, nem tudta szó nélkül elnézni, hogy férfi pásztorok hét lánnyal teletöltetik a kút vízével a hosszú itatókat, aztán elzavarják a lányok juhait, és saját nyájaikkal megitatják a vizet. Mózes ezt látva elzavarta a férfi-pásztorok nyájait a kúttól, megitatta a lányok birkáit, a fogyatkozó vizet pótolta is, aztán újra leült. A lányok korábban hazaértek apjuk, Jetró nyájával. Elmesélték mindennapos megaláztatásukat. Apjuknak tetszett a lovagias cselekedet, visszaküldte lányait, hogy a jó lelkű férfit hívják meg ebédre. Aztán ott is maradt Mózes. Ő legeltetett ezután a lányok helyett. Jetró Cippóra nevű lányát feleségül vette, így benősült a családba. Negyven évig tartott ez az állapot. Mózes a legeltetés mellett –ma így mondanánk -, lelkileg érlelődött. Isten vezethette, készíthette egy sokkal felelősebb újabb, életének harmadik negyven évére. Egy lelketlen egyiptomi, majd egy sereg pusztai pásztor után meg kellett védenie az immár milliós nemzetét a nagyhatalmú egyiptomi király, a tanácsosi kara, majd végül teljes hadserege ellen. Be kellett érnie hitével, hogy őt a világ legnagyobb hatalma, Ábrahám, Izsák és Jákob Istene rendelte céljai szolgálatra. Ő vezette életét eddig, és most teljesen birtokba akarja venni: a szó legszorosabb értelmében Isten szolgája lesz. Ennek a napnak a története is éppen úgy indult, mint az elmúlt negyvenszer háromszázhatvanöt nap mindegyike. Mózes felkelt, tarisznyájába rakta ennivalóját, aztán kihajtotta apósa nyáját a gyérfüvű pusztába. „Amikor behajtotta a nyájat a puszta belsejébe, eljutott Isten hegyéhez, a Hórebhez. Ekkor megjelent neki az Úr angyala, tűz lángjában egy csipkebokor közepéből. Látta ugyanis, hogy a csipkebokor lángol, de nem ég el. Erre Mózes így szólt: Odamegyek, megnézem ezt a különös látványt, miért nem ég el a csipkebokor? Amikor az Úr látta, hogy odamegy megnézni, szólította őt Isten a csipkebokor közepéből és azt mondta: Mózes, Mózes! Ő azt felelte? Itt vagyok!  Az Úr ekkor így szólt: Ne közelíts ide! Old le lábadról sarudat, mert a hely, amelyen állsz, szent föld!  Azután azt mondta: Én vagyok atyáid Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene. Mózes erre eltakarta az arcát, mert nem mert Istenre nézni”. (Kiv 3,1-6) Isten azonban rendelkezett: „Izrael fiainak kiáltása felhatolt hozzám, és láttam sanyargatásukat, amellyel az egyiptomiak nyomorgatják őket. Most tehát jöjj, hadd küldjelek a fáraóhoz, hogy kivezesd népemet, Izrael fiait, Egyiptomból. Mózes erre az felelte Istennek: Ki vagyok én, hogy a fáraóhoz menjek, és ki vezessem Izrael fiait Egyiptomból? Ő azt mondta neki: Én veled leszek! Ez legyen a jel számodra, hogy én küldtelek: miután kivezetted népemet Egyiptomból, ezen a hegyen fogtok szolgálni Istennek” (9-12)

Nitriai Szent Pámbó

Szent Pámbó 

atya

Pámbó öreg koráig a nitriai puszta remetéje volt. Remete szent Antal kortársa volt, de egyben tanítványa is. Amit tőle látott és hallott, azt igyekezett az életében is követni. Élete imádságból és munkából állt, önmegtagadásokkal fűszerezve. A munka a kosarak fonását jelentette. Eladta, szerény megélhetésére fordított árából valamennyit, a többit szétosztotta a szegényebb testvérek között. Nagyon tudta a nyelvét fékezni. Mindent megtett, hogy Istennek szolgáljon. Szent Atanáz kérésére elment Alexandriába is, hogy védelmezze a hitet az ariánusok ellen. 385 táján mintegy 70 eves korában, elaludt az Úrban. Betegség, és az öregkor gyöngesége egyáltalán nem gyötörte.