LIGOURI SZENT ALFONZ
*Marianella
(Nápoly mellett), 1696. szeptember 27. +Pagani (Nápoly mellett), 1787.
augusztus 1.
Ligouri
Alfonz Mária régi, nemes nápolyi családból származott, nyolc testvér között ő volt
a legidősebb. Atyja ellentengernagyi rangban szolgált a királyi hajóhadnál, az
ő kívánságára Alfonz jogot tanult. Még nem volt tizenhét éves, amikor
tanulmányait kiváló eredménnyel bevégezve a polgári és egyházi jog doktora
lett. Kétéves gyakornokság után önálló ügyvédként kezdett működni és egymás
után nyerte meg a rá bízott pereket.
Huszonhét
évesen vállalta el a gravinai herceg milliós értékre menő perét a toszkánai
nagyherceggel szemben -- és ezt a pert elvesztette. Ettől úgy megrendült, hogy
elhagyta a jogászi pályát, és elhatározta, hogy pap lesz. Először az
oratoriánusok közé akart lépni, de ezt atyja konokul megakadályozta. Ezért
világi pap lett. Teológiai tanulmányai végeztével felszentelték, és Nápolyban
kezdett lelkipásztorkodni, nagyon modern módon. Belépett egy világi papokból
álló missziós társulatba. E társulat szellemének megfelelően szorgalmazta a
lelkipásztorok mellett segítő hívek kiképzését. A hagyományos kereteken kívül
is hitoktatásokat tartott a tudatlan népnek, és megszervezte a szegények és
betegek gondozását. Prédikációiban nagyon világosan, tárgyilagosan és
egyszerűen beszélt, annyira, hogy a kor barokk cirádáihoz szokott füleknek
elviselhetetlennek tűnt a stílusa. Ám épp komoly, egyszerű és tárgyilagos
tanításával vonzotta maga köré a férfiakat.
Ez
a sokoldalú tevékenység azonban annyira igénybe vette a szervezetét, hogy
súlyos beteg lett, és hosszabb időre fel kellett hagynia a munkával. Alfonz
ekkor harminchat éves volt, és most következett élete második nagy fordulata.
Lábadozásának idejét egy Scala nevű kis hegyi városban töltötte, az Amalfi-öböl
felett. Észrevette a hegyi pásztorok és parasztok mérhetetlen elhagyatottságát,
akiket soha nem kerestek fel papok, noha a püspöki székhely mindössze két óra
járásnyira volt a vidéktől. Elhatározta, hogy segíteni fog ezen a nyomorúságon.
Hosszas gondolkodás és imádság után ő, aki korábban a nagyváros lelkipásztora
volt, úgy határozott, hogy szerzetet alapít, amelynek rendeltetése a vidék
elhagyatott népének lelki gondozása lesz. Így alakult meg 1732-ben a
Redemptoristák, a Megváltóról nevezett missziós papok társulata. Csakhogy ez a
korszak, amelyben a racionalizmus és az államegyháziság szelleme uralkodott,
mindennek kedvezett, csak egy új rend születésének nem. Alfonz azonban
állhatatosan küzdött terve megvalósulásáért. Mint jogász megtalálta a formát,
mellyel a Nápolyi királyság területén megindíthatta az új társulatot. S akkor
is, amikor a helyzet teljesen kilátástalan volt, mert két első társa
cserbenhagyta, sőt a szószékről nyilvánosan gyalázták mint a gőg példaképét és
annak mintáját, hogyan alázza meg Isten a felfuvalkodottakat, ő hűséges maradt
felismert küldetéséhez.
A
Redemptoristák kongregációja 1749-ben nyerte el a pápai jóváhagyást, és
hamarosan -- különösen amikor Hofbauer Szent Kelemen az Alpoktól északra fekvő
országokba is elvitte a rendet -- az Egyház legnagyobb újkori férfi szerzetévé
fejlődött, amely mind a mai napig tevékenykedik, főleg népmissziókban és lelkipásztorkodásban.
A
nők számára Alfonz szemlélődő rendet alapított. Ezek az apácák, akik a
Redemptorisszák nevet viselik, számbelileg jóval kevesebben vannak, mint a
redemptoristák, de a rendjük ma is széles körben elterjedt.
A
Redemptoristák alapításának lebonyolítása általánosan jellemző Alfonz
cselekvésmódjára: soha nem teljesen kidolgozott tervekkel lépett elő, hanem
nyitott szemmel figyelte a konkrét igényeket, és azoknak megfelelően
cselekedett. A megoldásokat mindig az apróságokkal kezdte. Így például amikor
kiderült, hogy a kongregációba lépő laikus testvérek gyakran teljesen
műveletlenek, azonnal összeállított számukra egy számtankönyvet és egy kis
olasz nyelvtant, hogy a nyelvi alapismereteket is megszerezhessék.
A
mezőkön és a szőlőhegyeken gyakran hallotta a dolgozó emberek énekét.
Felfigyelt rá, hogy a nép mennyire szeret énekelni, s milyen szép dallamaik
vannak, de mennyire silányak, olykor erkölcstelenek szövegeik. Ezért szövegeket
írt a népi dallamokhoz, sőt, maga is komponált dallamokat, melyeket a nép
átvett! Így anélkül, hogy különösebb irodalmi törekvései lettek volna, helyet
kapott az itáliai irodalomtörténetben mint népdalköltő, és dalai ma is élnek a
nép ajkán. Az egyik dala, a Tu scendi dalle stelle, (A csillagok közül szállsz
le) mint karácsonyi ének él a hegyi dudások között, de felhangzik nagyzenekari
feldolgozásban is.
A
szükség tette Alfonzot moralistává is. Úgy akarta ugyanis, hogy a kongregáció
tagjai mint igazi misszionáriusok ne csupán népszerű szónokok legyenek, hanem
az egyes emberek lelkipásztori gondozásában, főleg a gyóntatószékben, alapos
felkészültséggel tudjanak dolgozni. Ezért nagy gondot fordított munkatársai
teológiai, különösképpen pedig erkölcstani képzésére. Igen ám, de a meglévő
kézikönyvek hosszadalmasak voltak és Alfonz úgy ítélte, hogy nem is elég
alaposak. Ezért hozzáfogott egy erkölcstani tankönyv megírásához. Többéves
munkával átdolgozta az egész erkölcstant. Munkájához nagy segítséget nyújtott
jogi műveltsége, pontos fogalmazási készsége, továbbá az a sok tapasztalat,
amelyre mint nagyvárosi lelkipásztor, népmisszionárius és lelkigyakorlat-vezető
tett szert. Ezt a saját növendékei ,,házi használatára'' szánt munkát az
egyszerűség kedvéért nem kézzel másoltatta a hallgatókkal, hanem Velencében,
Reimondininél kinyomatta. Ezzel -- megint csak eredeti szándékától függetlenül
-- megalkotta az újkori erkölcsteológia klasszikus művét, amely magában
foglalta az előző századok lelkipásztori ismereteit. Józan középutat tartott a
rideg janzenizmus és a gátlástalan lazaság között, s így irányadó lett a
következő századok moralistái és lelkipásztorai számára. Kétségtelen,
erkölcstana kazuisztikus, azaz sok konkrét esetet tárgyal, de ez mindannyiszor
elengedhetetlen, ha egy szerző az élet közelében akar maradni.
Hasonló
jellegű számos kisebb lélegzetű munkája is, amelyekkel nagy hatással volt a
népi jámborság alakulására. Ezekben is kora szükségleteit elégítette ki. Már
ügyvéd korában tagja volt a Mária- kongregációnak, és kedves volt számára az
oratoriánus, illetve jezsuita lelkiség. A kor igényeinek megfelelően válogatta
ki a lelki élet fontos elemeit, és népszerű formába öltöztette azokat. Így írta
egymás után sokáig keresett műveit, mint pl. Az imádság erős fegyvere, A megélt
Krisztus-szerelem, Az örökkévalóság fényében való élet, Mária dicsősége, és
mindenekelőtt: Látogatás a szentségi Jézusnál és Máriánál.
Alfonz
központi gondolata az Isten megváltó szeretete iránti csodálattal telt hála.
Nem véletlen, hogy alapítását is a Megváltóról nevezte el. Egyébként a
ferencesekre jellemző áhítatos tisztelet a kisded Jézus jászolánál, a Krisztus
megváltó halála feletti elmélkedések, az eucharisztikus jelenlétért kifejezett
hála, a Megváltó édesanyjának, Máriának szüntelen tisztelete éppen úgy ebből az
alapgondolatból fakadtak, mint az a fáradhatatlan tevékenység, amellyel Alfonz
-- amellett, hogy kiadásra készítette elő tudományos és népszerűsítő munkáit,
és irányította az egyre nagyobb méreteket öltő szerzetet -- arra is talált
időt, hogy népmissziókat és lelkigyakorlatokat tartson. De tett egy fogadalmat,
mely szerint soha, egyetlen órát sem enged üresen elfutni, hanem minden idejét
Krisztus megváltói művének szolgálatába állítja.
Végezetül
még a püspökség terhe is a vállára nehezedett. Jóllehet a mi fogalmaink szerint
a Santa Agata dei Goti egyházmegye, amelyet Alfonz hatvanhat éves korában vett
át, nem volt nagy, mégis utolsó erejét is kiszívta belőle, mert egyik kortársa
szerint ez az egyházmegye olyan, mint ,,egy mindenféle vadállattal teli
lepedő'', amit Szent Péter látott. Ezt kellett Alfonznak rendbe hoznia.
Püspökségét tizenhárom évig viselte, de közben sokat betegeskedett. Hetvenkét
éves volt, amikor a köszvény is gyötörni kezdte. Ennek következtében lett
olyan, ahogy általában a művészek ábrázolják: vékony, kicsit meggörbült
öregember. Betegágyát könyvekkel bástyázta körül, és az ágy végébe egy órát
állíttatott, hogy az figyelmeztesse: életének minden percét Isten országa
javára kell szentelnie. Többször kérte a püspökség alóli felmentését, de a pápa
ezt válaszolta: ,,Boldog vagyok, ha Ligouri püspök a betegágyból kormányozza
egyházmegyéjét.'' Csak hetvenkilenc évesen kapta meg az engedélyt, hogy
elbúcsúzzon az egyházmegyétől, és visszatérjen redemptorista testvérei közé.
És
ekkor még tizenkét év állt előtte! Ezeket az éveket Nápolytól délre, a Pagani
melletti kolostorban töltötte, s az idő múlásával gyarapodó szenvedések egyre
inkább megérlelték. Súlyos lelkiismereti kételyek gyötörték olykor. Ilyen
perceiben a környezet riadtan hallgatta az öregember nyöszörgő imádságát: ,,Istenem,
ne taszíts el magadtól, hiszen a pokolban nem szerethetlek téged!''
Mások
számára azonban mindvégig megmaradt a világosan látó, határozott, jó
tanácsadónak. És hű maradt hozzá humora is, amely rá mindig jellemző volt.
Akkor is, amikor a kolostori közösség lustálkodó hétalvói bírálták amiatt, hogy
a munkától kimerült testvéreinek nyugalmat, böjtöt és gyógyteákat rendelt. Vagy
amikor öreg, a plébánia ellátására már képtelen papokat, akik lemondani nem
akartak, finoman úgy mozdított ki a helyükből, hogy kinevezte őket
székesegyházi kanonoknak.
1787.
augusztus 1-én halt meg, kilencvenegy éves korában, rendtestvérei körében,
Paganiban. XVI. Gergely pápa 1839-ben szentté, IX. Pius pápa pedig 1871-ben
egyházdoktorrá avatta. Ünnepét még 1839- ben bevették a római naptárba,
augusztus 2-re. 1969-től augusztus 1-én ünnepeljük.
--------------------------------------------------------------------------------
Azon
a napon, amelyen Ligouri kapitány elsőszülött fiát -- hét másik neve mellett!
-- Alfonz Máriának megkeresztelték, látogatóba jött a házhoz Jeromosról
nevezett Ferenc, egy szent jezsuita. A boldog szülők azonnal hozták az
újszülöttet, hogy áldja meg. Ferenc karjába vette a gyermeket, megáldotta, és
ezt mondta az ámuló szülőknek: ,,Ez a gyermek magas kort ér meg, igen öreg,
több mint kilencvenesztendős lesz. Püspök lesz belőle, és nagy dolgokat visz
majd végbe az Üdvözítőért!'' Ez a prófécia egy csöppet sem nyerte meg az apa
tetszését.
Alfonz
édesanyjától a jámborságot, atyjától a hevesvérűséget örökölte. Mindkettőről
tanúskodik gyermekkorának egyik jelenete: a Boccia-kertben több gyermek
játszott, és hívták maguk közé Alfonzot is. Ő szabadkozott, mert nem ismerte a
játékot, de aztán engedett az unszolásnak, és -- kockajátékról lévén szó,
amelyet a gyermekek pénzben játszottak -- dobásról dobásra nyert. Az egyik,
akitől elnyerte a pénzét, bosszúsan a szemére vetette, hogy becsapta őket, mert
lám csak, mennyire érti a játékot, nyilván azért tagadta, hogy annál jobban
kifoszthassa őket. Alfonz erre fölkiáltott: ,,Micsoda? Hogy egy pár nyomorult
fillérért Istent bántsam?'' -- azzal a többiek lábához csapta a pénzt, és
elfutott. Este pedig a játszótársak látták, hogy egy bokor előtt, melynek ágára
egy Mária-képet függesztett, térden állva imádkozott.
Miután
a fiatal ügyvéd hétéves pályafutása alatt egyetlen pert sem vesztett el,
elvállalt egy birtokpert két herceg között, amelyben új tapasztalatra kellett
szert tennie. Heteken át készült, és nagy önbizalommal indult a tárgyalásra. A
jelenlévők mind ünnepelve fogadták, csak az ellenfél ügyvédje volt fagyos és
néma. Arcán a kétség és a csodálkozás váltakozott. Amikor pedig a tárgyalás
elkezdődött, a nagyherceg ügyvédje így szólt: ,,Uram, a dolog egész másként
áll, mint ahogy ön azt véli. Az akták között van egy bizonylat, amely az ön
állításának ellenkezőjét bizonyítja. Erről egy pillantással meggyőződhet.''
,,Mutassa nekem azt a papírt!'' -- mondta Alfonz még mindig magabiztosan. A
másik ügyvéd átnyújtotta neki, és valóban a papíron ott állt egy mondat, mely
szerint a vitatott birtok nem az új nápolyi, hanem alongobárd alkotmány
hatáskörébe tartozik. Ezt bizony Ligouri doktor elnézte! Később elmondta:
,,Százszor is átvizsgáltam minden iratot, de erre az egyetlen mondatra nem
figyeltem.'' Mikor tévedésére rájött, elfehéredett. Néhány pillanatig némán
állt, majd elfogódottan, kissé reszkető hangon mondta: ,,Uram, igaza van,
tévedtem.'' Azzal megsemmisülten elhagyta a bírósági termet, és soha többé nem
tette be oda a lábát.
Ezután
a kétségek időszaka következett. Hogyan folytassa tovább az életét? Gyakran
imádkozott a tabernákulum előtt, és szinte naponta áldozott, de nem jött
világosság. Ekkor belső indítást kapott arra, hogy keressen fel egy
gyógyíthatatlan beteget és legyen a szolgálatára. Alighogy belépett a házba,
titokzatos fény ragyogta körül. Úgy tűnt neki, hogy a ház forogni kezd
körülötte, és a szívében megszólalt egy hang: ,,Hagyd el a világot, és add
nekem magad!'' Először azt hitte, képzelődés az egész, de mikor elhagyta a
házat, ugyanez megismétlődött. Ekkor a templomba sietett, és a Szűzanya képe
előtt ígéretet tett arra, hogy követni fogja ezt a hangot. S mint annak idején
Loyolai Szent Ignác, leoldotta oldaláról a kardját és ott hagyta Mária képe
előtt az oltáron, annak jeléül, hogy búcsút mond a világnak.
Azzal
a szándékkal, hogy pap akar lenni, atyja kíséretében felkereste az érseket.
,,Micsoda? Az ön fia akar pap lenni?'' -- kérdezte az érsek. Az apa így felelt:
,,Bárcsak ne így volna, de ha már egyszer a fejébe vette!'' De atyja sokáig nem
akarta tudomásul venni fia áldozatát. Ismételten megesett, hogy amikor Alfonz
már pap volt és Nápolyban működött, ha apja távolról meglátta, sírva fakadt és
elfordította tőle a fejét. Egy este azonban apja éppen hazafelé ment a királyi
udvarból. A templomból, amelyben éppen Alfonz prédikált, kihallatszott fiának
hangja. Belépett a templomba és megrendült. Fia szavai, melyek oly egyszerűen
és mégis oly meggyőző erővel hangzottak, szíven találták. És amikor Alfonz este
hazament, atyja elébe sietve ezzel fogadta: ,,Fiam, nagy hálával tartozom
neked. Ma este megismertettél Istennel. Megáldalak, ezerszer megáldalak azért,
hogy ezt a szent hivatást elfogadtad!''
A
buzgó lelkipásztornak egy napon egy apáca elmondta, hogy látomást látott: az
Üdvözítő jelent meg előtte, jobbján Assisi Szent Ferenccel, a balján pedig
Alfonzzal. És az Üdvözítő azt akarja, hogy Alfonz vegye át a Legszentebb
Üdvözítőről nevezett társulat vezetését. Alfonz püspöke isteni jelet látott a
dologban, mások azonban heves szemrehányásokat tettek Alfonznak, amiatt, hogy
engedi, hogy egy oktalan ,,látnoknő'' befolyásolja. Azzal vádolták, hogy
bizonyára a mindenfelől tapasztalt megbecsülés a fejébe szállt. Egyik testvére
azt mondta neki: ,,Téged nem Isten vezet, hanem egy apáca vezet félre!''
Egyszer
népmisszióba ment néhány paptársával együtt, akiket sikerült megnyernie, hogy
gyóntatóként kísérjék el. Úgy utaztak, hogy Alfonz öszvéren lovagolt, a többiek
pedig kocsiban ültek. Mikor a faluhoz közeledtek és az emberek látták őket, úgy
vélték, hogy az öszvéren a többiek szolgája ül. Amidőn a szabad ég alatt ez a
,,szolga'' prédikálni kezdett, ámulva súgtak össze a hallgatók: ,,Ha már a
szakácsuk így tud prédikálni, hogyan fog beszélni a többi!'' Prédikációi
elérték, hogy az Istennel történt kiengesztelődés, a gyónás után az emberek
egymással is nyilvánosan kibékültek.
Közismertté
vált egy amalfi özvegy esete: Valaki megölte a fiát, és az asszony sokáig
őrizte fiának véres ruháját, hogy ezzel is táplálja bosszúvágyát. Miután
meghallgatta Alfonz prédikációját a kiengesztelődésről, zokogva tette le a
ruhát a Megfeszített lábához, és kijelentette, hogy szívében nem őriz többé
gyűlöletet.
Alfonz
hatvanöt éves volt, amikor egy napon Paganiban a redemptorista kolostor kapuján
a pápai nuncius küldötte zörgetett, és a kolostor elöljáróját kereste. Amikor
bevezették Alfonz szobájába, ezekkel a szavakkal hajolt meg előtte a küldött:
,,Püspöki méltóságod legengedelmesebb szolgája!'' Alfonz megdöbbenve kérdezte:
,,Mit mond??!'' Erre a küldött: ,,A pápa kinevezte önt Agata dei Goti püspökévé''
és átadta a kinevező okmányt. Alfonz azonnal tollat ragadott, és minden
ellenérvét összefoglalta levelébe, melyet ezzel az intelemmel adott át a
küldöttnek: ,,Soha többé a szemem elé ne kerüljön ilyen szerencsétlen hírrel! A
halálomat okozná!'' De a pápa változatlanul kitartott szándéka mellett, s ettől
Alfonz úgy megbetegedett, hogy az utolsó kenetet is feladták neki.
Mint
püspök egy percig sem kímélte magát, de sokat követelt munkatársaitól is.
Titkára ezt írta egyik levelében: ,,Hallani akart valamit Atyánkról. Tudja meg,
tőlünk, házbeliektől erényesebb életet kíván, mint amilyet ő maga él. Az
embernek nincs ideje sem enni, sem aludni. Egy pillanatnyi nyugalmunk nincsen.
A kezünk tele van munkával, és nem tudjuk, hogyan járhatnánk a kedvében.'' Egy
másik munkatársa megállapította: ,,Ugyancsak megalapozott erényekre van
szüksége annak, aki örömét akarja lelni a püspökkel való huzamos
együttlétben!'' Az egyik esperes pedig így panaszkodott: ,,Buzgó püspökért
imádkoztunk, de ez a mostani megöli magát.''
A
szent egyházdoktornak sok baja volt a királyi cenzorokkal, akik műveit a
kinyomtatás előtt átvizsgálták. Amikor az egyik cenzor állandóan azzal a
kifogással állt elő, hogy tudós és jámbor ember létére miért idéz olyan
kritikátlanul forrásokból, ezt válaszolta neki: ,,Sebaj, ha valamit az ember ki
akar nyomatni, csak arra vigyázzon, hogy a dühtől meg ne pukkadjon. Ha azt a
könyvet, amelyből idéztem, én írtam volna, akkor volna miben kételkednie!''
Amikor
már nagyon öreg volt, s a munka, a szenvedés és a betegség már meggörbítette,
fájdalmas baleset érte a kocsijával. Akkor eltökélte, hogy püspöki
udvartartásának ezt az utolsó maradványát is felszámolja, és eladja a lovakat.
A testvért azonban, akinek vásárra kellett mennie a lovakkal, így intette,
mielőtt elindult: ,,A lovak miatt, amelyeket áruba bocsátok, egy fikarcnyi
aggályom sincs. Arra azonban hívd föl a figyelmet, hogy az egyiknek fáj a foga,
és sem zabot, sem szénát nem tud rágni. A másik, az öregebb holdkóros, és
időről időre földhöz veri magát. Ilyenkor, ha fel akarják állítani, a fülénél
kell megragadni.'' Ha a testvér mindezt valóban elmondta a vevőknek, aligha
adott túl a lovakon.
--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki újra meg újra megajándékozod
Egyházadat a szentekkel, akik példát mutatnak az erényes életre, kérünk, add,
hogy Ligouri Szent Alfonz példáját követve mi is buzgón munkálkodjunk a lelkek
üdvösségéért, és a mennyben elnyerhessük jutalmadat!
Példája:
Isten eszköze vagy, minden feladatodat kiválóan
kell végezned!
