Évközi 2. hét szerda

Évközi 2. hét szerda

Való igaz, a gonosz erősebb, mint mi vagyunk, s ugyanazokkal a fegyverekkel, melyekkel ő harcol, lehetetlen legyőznünk őt. Azonban pontosan gyermekségünk – nem testi vagy pszichológiai értelemben, hanem istengyermekségként értve – tehet esélyessé a győzelemre, amennyiben olyan fegyvereket ad kezünkbe, melyeket ellenségünk lenéz és megvet, vagy egyáltalán nem is ismer.

Az istengyermekség azt jelenti, hogy bár látszólag kisebbek és gyöngébbek vagyunk, a megszentelő kegyelem által az isteni természet részesévé lettünk, s így nem csupán morálisan, de ontológiailag is fölötte állunk a bukott angyalnak, aki elutasította az isteni életet. Első számú fegyverünk ennek hálás tudata legyen. A második Isten magasztalása és nevének dicsérete, válaszként a gonosz átkozódására és gyalázkodására. Minél nagyobb a kísértés, annál nagyobb szükség van arra, hogy Isten oltalmába helyezzük magunkat, imádva és áldva őt. A harmadik fegyver annak belátása és tudatosítása, hogy ez a harc az Úr ügye. Nincs felszabadítóbb, biztatóbb és megerősítőbb annál, mint hogy felismerjük: a rossz ellen, az üdvösségért vívott küzdelmünk nem a mi egyéni, elszigetelt erőfeszítésünk csupán, hanem része az Egyházban, a földön, sőt az egész világmindenségben folyó gigantikus csatának, melyet az Úr saját ügyének tekint, és veszni semmiképpen sem hagy. Negyedik fegyverünk ezért legyen az ő keresztje, mellyel üdvösségünket a maga ügyévé téve legyőzte a sátánt, és megszerezte nekünk az életet. Végül az ötödik fegyver az Istenbe vetett határtalan bizalom: „Az Úr kezembe fog adni téged.”

Urunk Jézus, add, kérünk, kegyelmedet, hogy a Tőled kapott mennyei fegyverzet birtokában bátran szembeszálljunk az Ellenséggel, és nevedet segítségül híva nap mint nap megvívjuk a jó harcot. Segíts, hogy megtaláljuk a módját, hogyan győzzük le a rosszat a jóval önmagunkban és környezetünkben, nem az emberi szempontokra és előírásokra, mint inkább Terád figyelve, aki szombaton sem mulasztottál el jót tenni, gyógyulást adni, életet menteni.

 

Marrakeschi Szent Berárd

SZENT BERÁRD 

ÉS VÉRTANÚ TÁRSAI 

(I. r. 1220.)

Szent Ferenc 1219-ben hat szentéletű társát a hitetlenek közé küldte, hogy hirdessék köztük Krisztus tanítását. Egyikük, Vitálisz testvér azonban Spanyolországban megbetegedett és nem tudta folytatni útját. Öten mentek tehát tovább: Berárd, Péter, Ottó, Akkurziusz és Adjutusz. Közülük az első három pap volt. Coimbrában, a királyi városban néhány napot időztek, aztán a mohamedánok megszállta Sevillában prédikáltak. Be akartak menni a mecsetbe is, de a mohamedánok kiabálva ütötték, verték őket. Így jutottak el az uralkodóhoz, ahol egyre bizonygatták, hogy az egyedül igaz vallás Krisztus vallása, Mohamed hamis próféta. A fejedelem halálra ítélte őket, de mégis úgy rendelte, hogy ha elhagyják az országot, életben maradnak. Ok elhagyták Sevillát, de nem vissza, hanem Marokkó felé vették útjukat és ott is hirdették a keresztény hitet. Börtönbe vetették őket. Az itt tartózkodó Don Pedro infáns kieszközölte az emírnél, hagy a hithirdetők az ő foglyai legyenek. Berárdék azonban innen megszöktek, s a fővárosban, Marrakesch-ben ismét prédikálni kezdtek. Újból elfogták s börtönbe zárták őket. Az emír kegyetlenül megkínoztatta őket, s amikor látta, hogy a kínzással nem megy semmire, nőket és pénzt ígért nekik, ha mohamedánok lesznek. A vértanúk ezt felelték: „Asszonyaid és pénzed nem kell nekünk, mert mindezeket Krisztus szerelméért szemétnek tekintjük.” Akkor az emír kegyetlen haragra lobbant, felkapta kardját és egymás után fejükre mért ütésekkel saját kezével végzett velük. Ez 1220. jan. 16-án történt. A szent rendalapító, amint meghallotta a vértanúság hírét, boldog elragadtatással felkiáltott: Most már van öt igazi kisebb testvérem. A vértanúk földi maradványait hamarosan Coimbrába vitték, ahol Isten csodákkal megdicsőítette őket. Vértanúságuk sok hivatást támasztott. Az elsők között volt Ferdinánd ágostonrendi kanonok, a későbbi Páduai Szent Antal. A Ferenc-rend első vértanúit IV. Sixtus avatta szentté 1481-ben. Emberi okosság - isteni bölcsesség. Berárd és társai magatartását sokan - teológusok, történészek - oktalanságnak ítélték akkoriban és később is. Hithirdetésük teljesen eredménytelen volt, egyetlen mohamedánt sem térítettek meg, sőt a keresztényekre haragították a muszlimokat. Isten azonban csodákkal megdicsőítette őket. „Isten azt választotta ki, ami a világ szerint oktalan, hogy megszégyenítse a bölcseket.” (1Kor 1, 27)

Imádság:

Istenünk, te Szent Berárd és vértanú tárcainak dicsőséges viadalával megszentelted a Kisebb Testvérek Rendjének kezdetét. Engedd, hogy amint ok készek voltak érted meghalni, úgy mi is állhatatosan tanúságot tegyünk rólad
életünkkel. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Ferenc pápa Santiago de Chilében: Az igazi fejlődés nem fordít hátat a földnek

22. apostoli látogatása első programjaként Ferenc pápa január 16-án a chilei politikai és társadalmi élet képviselővel, valamint a diplomáciai testület tagjaival találkozott a Santiago de Chile-i La Moneda palotában.

A reggel kilenc órakor kezdődő találkozón mondott beszédében Ferenc pápa örömét fejezte ki, hogy tavaly szeptemberi kolumbiai látogatása után ismét Latin-Amerika földjén lehet, abban az országban, ahol néhány évet töltött fiatal jezsuitaként. A Szentatya idézte a chilei nemzeti himnusz sorait: „Óh, Chile, eged tisztán kéklik, tiszta szellők fújnak át rajtad. Mezeid virágokkal ékesek, a mennyország boldog másai.” „Ez az ének hazátok dicsérete, tele ígérettel és kihívással, de főként a jövő ígéretét hordozza. Földrajzi sokszínűségetek és gazdagságotok lehetővé teszi, hogy azt kulturális sokféleségetek gazdagságaként értsétek” – hangsúlyozta a pápa.

Ferenc pápa Chile demokratikus fejlődéséről is szólt, melynek előrehaladását a legutóbbi politikai választások is bizonyítják. Ez a fejlődés különösen is fontos idén, amikor az ország függetlensége kikiáltásának 200. évfordulóját ünnepli. „Ez arra emlékeztet benneteket, hogy szabadságon és jogon alapuló nép vagytok, mely képes volt történelme viharos időszakain túllépni, ami által meg tudtátok szilárdítani és erősíteni alapítói atyáitok álmait” – fogalmazott az egyházfő.

Beszédében Ferenc pápa Raúl Silva Henríquez bíboros, egykori santiagói érsek 1970-ben mondott emlékezetes homíliájából idézett: „»Mi mindnyájan a legszebb mű, a haza építői vagyunk, azé a földi hazáé, mely jelzi és előkészíti a határtalan hazát. Ez a haza nem ma és nem velünk kezdődik, ugyanakkor nélkülünk nem gyarapodik és nem is hoz gyümölcsöt. Fogadjuk hát tisztelettel és hálával, mint egy évekkel korábban elkezdődött feladatot, mint olyan örökséget, mely büszkeséggel tölt el, de egyszerre el is kötelez bennünket.« Minden nemzedéknek a sajátjává kell tennie a megelőző nemzedékek küzdelmeit és elért eredményeit, amiket még magasabb célok felé kell továbbvinnie. A köz javát, miként a szeretetet, az igazságosságot és a szolidaritást az ember nem egyszer s mindenkorra szerzi meg, hanem azt újból és újból, mindennap meg kell szereznie. Nem lehet megelégedni a múltban elért eredményekkel, és megállva csak élvezni őket, hiszen ekkor félreismerjük az igazságtalan helyzetben szenvedő testvéreinket, akik pedig megszólítanak bennünket.”

„Folytassátok tehát a munkátokat, építsétek atyáitok álmát, a demokráciát – biztatta a pápa a chilei közélet képviselőit –, mert messze túllép a formai szempontokon, mígnem találkozási pont lesz mindenki számára, ahol kivétel nélkül mindenki hivatása az lesz, hogy házat, családot és nemzetet építsen. Ennek a helynek, a háznak, a családnak és a nemzetnek a neve: Chile, mely nagylelkű, befogadó, szereti a történelmét, és meggyőződéssel, reménnyel dolgozik a jövőjén.” Ferenc pápa emlékeztetett Szent Alberto Hurtado szavaira is: „Egy nemzet mindig több, mint a földje, hegyláncai, tengerei, anyanyelve és hagyományai, és ez pedig a betöltendő küldetése.” „A jövője! – tette hozzá a Szentatya. – Ezt a jövőt jórészt a meghallgatás képességével építik a népe és vezetői.”

Utóbb Ferenc pápa ezt a meghallgatási képességet kapcsolta az etnikai, kulturális és történelmi sokszínűséget felmutató chilei nemzethez, amelynek őrizkednie kell a részrehajlástól vagy a felsőbbrendűség érzésétől. Feltétlenül meg kell hallgatni a munkanélkülieket, akik képtelenek önmaguk és családjaik ellátására. Meg kell hallgatni az őslakosságot, akikről sokszor elfeledkeztek, pedig jogaikat és kultúrájukat védelmezni kell. Meg kell hallgatni az ajtónkon kopogtató bevándorlókat, akik jobb életet keresnek, és jobb jövőt akarnak építeni mindenki számára. Aztán meg kell hallgatni a fiatalokat azokkal a vágyaikkal kapcsolatban, hogy nagyobb lehetőségekhez jussanak főként a tanulás terén, hogy majd Chile főszereplői lehessenek, megóvva őket a kábítószer veszélyeitől. De meg kell hallgatni a bölcs és törékeny időseket, és nem szabad magukra hagyni őket. A gyerekeket is meg kell hallgatni, hangsúlyozta a pápa, majd hozzáfűzte: „Nem tehetem meg, hogy ne szóljak az Egyház szolgái által a kiskorúakat ért helyrehozhatatlan károkról.” Ferenc pápa helyi püspöktestvéreihez társulva, velük együtt bocsánatot kért, és kifejtette, hogy minden erővel támogatja az áldozatokat, azzal is törődve, hogy ilyen esetek soha többé meg ne ismétlődjenek.

Beszéde végén Ferenc pápa a teremtett világ, a közös otthon védelmét sürgette: azt a kultúrát kell gyarapítani, mely védelmébe veszi a földet, amely a súlyos károk láttán nem elégszik meg a különleges válaszokkal, hanem ahogy a Laudato si’ kezdetű enciklikájában jelezte: „Egy másfajta szemléletre, gondolkodásra, politikára, oktatási programra, életstílusra és spiritualitásra lenne szükség, mégpedig olyanra, amely ellenállóvá tud tenni a technokratikus paradigma előrenyomulásával szemben. Máskülönben még a legjobb ökológiai kezdeményezések is ugyanabba a globalizálódott logikába bezárulva maradnak meg” (Laudato si’ 111). A Szentatya arra szólított fel, hogy ebben használják fel az őslakos népek tapasztalatát. „Tőlük megtanulhatjuk, hogy az igazi fejlődés nem fordít hátat a földnek.” Végül a Kármelhegyi Boldogasszony, Chile Anyja és Királynője oltalmába ajánlotta az egész országot, arra kérve őt, hogy továbbra is oltalmazza Chile népét.

 

Évközi 2. hét kedd

Évközi 2. hét kedd

Az isteni kiválasztottság örök titok: kiérdemelni nem lehet, de élni vele, felnőni hozzá igen. A mi fejünkre is olajat öntöttek a keresztség és a bérmálás szentségében, s velünk még nagyobb dolog történt, mint Dáviddal, hiszen nem egy királyi dinasztia alapítói, hanem az isteni természet részesei lettünk Jézus Krisztusban, aki uralkodik a mindenségen, és királysága a halálon túl is fennmarad. Keresztény önazonosságunk, emberi mivoltunk legmélyebb rétege ez az istengyermeki valóság. Az a felkenés, amelyben Jézus Krisztus által részesedtünk, arra kötelez, hogy elhívottságunk mélységeiben éljünk. A pap sem csak az oltárnál pap, hanem mindig, minden helyzetben, amint Jézus Krisztus is főpap volt nemcsak a kereszt oltárán, hanem megtestesülése pillanatától fogva.

Ez az istengyermeki létmód, a Krisztus királyságában való részesedés elsősorban nem fennkölt érzéseket jelent, hanem konkrét és legtöbbször egészen hétköznapi feladatokat. És szenvedést, üldöztetést is az Úr miatt. Ahogy Dávidnak is menekülnie kellett, és még arra is rákényszerült, hogy társaival megegye a megszentelt kenyereket, melyeket csak a papoknak volt szabad megenniük, amint ezt a mai Evangélium felidézi. Amikor szembesülünk kiválasztottságunkkal, akár meg is riadhatunk, mert rádöbbenünk felelősségünkre, hogy többé nem élhetünk úgy, mintha nem lennénk kiválasztottak. De édes teher ez, és a szabadság útja, mely elvezet a teljes önátadásra, az Istenért való magafeledésre.

Hálát adunk Neked, Urunk, amiért öröktől fogva kiválasztottál és elhívtál bennünket, hogy részesedjünk örök életedben és közreműködjünk isteni műved megvalósulásában. Köszönjük, hogy nem külső adottságaink, képességeink és tehetségünk szerint értékelsz minket, hanem Te magad adod meg a természetfölötti képességet hivatásunk betöltéséhez. Szítsd fel bennünk, kérünk, a keresztség és bérmálás szentségi kegyelmét, újítsd meg szívbéli odaadásunkat, hogy átadjunk Neked mindent az életünkben, ami még nem a Tiéd bennünk, s ne csak földi békességre és a mennyei jutalomra áhítozzunk, hanem készek legyünk végigjárni Veled a kereszt királyi útját az Atya dicsőségére és testvéreink javára.

 

Egyiptomi Szent Makárius

Egyiptomi Szent Makárius

hitvalló. 

300-390

300 körül született Felső egyiptomban. Tébában lett remete. Remete Szent Antal tanítványa volt. Ártatlanul megrágalmazták, meghurcolták, ő tűrte. Az igaza kiderült, de a kiengesztelés elől Szketis pusztájába menekült. Ott még hatvan esztendeig vezekelt. Az arianisták száműzték, de az ottani sikeres térítései miatt visszaengedték a kevésbbé veszélyes pusztába. †