Évközi 32. hét péntek

Évközi 32. hét péntek

A mai Szentleckét olvasva igazolva látjuk a keresztény hagyományt, mely szerint az agg János apostol, a szeretett tanítvány, mikor már nagyon öreg és gyenge volt, s nem tudott hosszan prédikálni, mindig csak azt ismételgette, amit az utolsó vacsorán hallott Urától, amikor fejét szent keblére hajtotta: „Fiacskáim! Szeressétek egymást!” Igen, ebben a Jézus Krisztus óta kimeríthetetlenül új parancsban foglalható össze az evangéliumi törvény, melynek mércéje azonban nem a mi ilyen-olyan szeretetünk, hanem Istennek irántunk megmutatkozó végtelen és feltétel nélküli szeretete.

Alighanem ha mi is János apostolok volnánk, akkor is szükségünk volna az ő hosszú földi életére, hogy erről a szeretetről hitelesen beszélhessünk. Az Egyház nagy szentjei is inkább élték, mint beszéltek róla. S hol vagyunk mi még attól, amit Szent Ágoston, annyi hiábavaló keresés és annyi kegyelmi tapasztalat után ilyen egyszerűen mert megfogalmazni: „Szeress, és tégy, amit akarsz!” Gyanús, ha valaki máris a keresztény élet kezdetén ilyen és hasonló jelszóval indul útnak. Azt mutatja, hogy szíve még vajmi keveset fogadott be abból a szeretetből, mely keresztény életünk éltető oxigénje, ellenben túl sok benne az önelégültség. Naivul azt hiszi, egy hanyag mozdulattal zárójelbe teheti az apostoli hitletéteményből kétezer éve folyamatosan fejlődő, újabb és újabb hitigazságokban kikristályosodó teológiai tanítást, függetlenítheti magát az Egyház által megkövetelt erkölcstől, s megtakaríthatja magának a szeretet tisztulásával járó temérdek szenvedést. Az ilyeneknek különös éllel szól Szent János üzenete: „Ha valaki nem marad meg Krisztus tanításában, akkor Isten sem az övé.”

Urunk Jézus, segíts, kérünk, hogy megmaradjunk a Tőled kapott tanításban, hűségesen megtartsuk a parancsokat, és a Te kegyelmedre bízzuk, hogy földi pályafutásunk végére megadd nekünk azt az egyszerűséget és áttetsző tisztaságot, amely azok osztályrésze, akik megtanultak a Te szereteteddel, a Szentlélekkel szeretni.

Edesszai Szent Guriász

Szent Guriász 

és vértanútársai

Dioklécián és Makszimián római császár keresztényüldözése idején élt Edessza mellett, a magányosságban két ember: Guriász és Számon. Mindketten edesszaiak voltak. Azért vonultak ki a városból, mert a benne levő törvénytelenségeket nem tudták elviselni. Azon kívül, minden világi gondtól mentesen Istennek akartak élni. Erre tanították azokat is, akik őket felkeresték. Sok pogányt vezettek el a bálványimádásból az igaz Isten tiszteletére. Ezért elfogták az üldözők és kihallgatások után a börtönbe zárták őket. Végül kardhalált haltak 3o6-ban. Ebben az időben élt szintén Edesszában Abib diakónus. Házról-házra járva tanította a pogányokat az igaz hitre, a keresztényeket pedig megerősítette a türelemben és kitartásban. Licinius császár halálra ítélte és tűzben megégették 322-ben.

Ferenc pápa üzenetet küldött a spanyol szerzetesi konferencia közgyűlésére

November 13. és 15. között, „Reménnyel teli jövőt adok nektek” mottóval tartja 25. közgyűlését a spanyol szerzetesek konferenciája (Confer) Madridban. A szervezet idén ünnepli fennállásának 25. évfordulóját.

„A megszentelt élet vállalása nem azt jelenti, hogy hősök vagy mások számára követendő modell vagyunk, hanem azt, hogy a szenvedő emberek mellé állunk annak tudatában, hogy felismerjük szegény mivoltunkat, és bizalmunkat az Úrba és határtalan szeretetébe helyezzük” – fogalmaz üzenetében Ferenc pápa. Szolgálatra buzdítja a szerzeteseket, és leszögezi, a szerzetesi élet bizonytalanságai és aggodalmai ellenére tele van lehetőséggel, lelkesedéssel.

Az egyházfő utal azokra a nehézségekre, amelyek a szerzetesi életet érintik: a hivatások visszaesése, az elöregedés, a gazdasági nehézségek, a nemzetköziség és a globalizáció kihívásai, a relativizmus, a peremre szorulás, a társadalmi eljelentéktelenedés. „A körülmények ellenére azonban mégis növekszik az Úrba vetett remény. Ő az egyedüli, aki segítséget nyújthat és megmenthet minket” – hangsúlyozza a Szentatya. A kihívások között kiemelten említi a fiatalok evangelizálását: Nehéz elérni, hogy megnyíljanak az Úr hívására, nehéz „megfertőzni” őket az evangélium és a Krisztushoz tartozás örömével. Merész szerzetesekre van szükség, akik új utakat nyitnak meg, és úgy kínálják fel a szerzetesi hivatást, mint alapvető keresztény lehetőséget.

A megszentelt élet az életszentség útját jelenti: megélni az irgalmasság cselekedeteit, visszatérni a híváshoz, hogy az Egyházzal és az Egyházban éljünk, kilépve a megszokott formákból és a kényelemből, hogy közel legyünk a szenvedés, a kétségbeesés emberi helyzeteihez, amelyek az evangélium világosságára várnak.

Megváltoztak az idők, így a szerzetesi élet kihívásaira is más válaszokat kell adni – teszi hozzá a pápa, és hangsúlyozza, hogy a strukturális kérdéseket illetően új szervezeti formákra van szükség, amelyek figyelembe veszik az önmagunkból való kilépés és az újfajta jelenlét fontosságát, hogy hűek tudjunk lenni az evangéliumhoz és Isten szeretetének útjaihoz.

A döntésekben álljon első helyen az imaélet, a Jézussal való személyes találkozás, a közösségi megkülönböztetés, a párbeszéd a püspökkel – buzdít Ferenc pápa, majd üzenetét azzal zárja, reméli, hogy a szerzetesek alázatosan, ugyanakkor merészen élve, a jövő felé tekintve, a Lélek meghallgatása által tudnak a remény prófétáivá válni.

Évközi 32. hét csütörtök

Évközi 32. hét csütörtök

Arra, hogy Isten országa közöttünk lakik, az egyik első bizonyítékot nem más adta, mint éppen Filemon, a mai Szentleckében olvasott levélrészlet címzettje. Pál apostol arra kéri, úgy fogadja vissza szökött rabszolgáját, mint szeretett testvérét. Semmi kétség, Filemon teljesítette is a szívhez szóló kérést, hiszen aligha maradhatott volna fenn ez a levél, különösen a szent iratok között, ha nem talált volna utat címzettje szívéhez, aki – miután lelkébe véste a benne foglaltakat – bizonyára maga bocsátotta az Egyház rendelkezésére az írást, mint az Apostol aggódó atyai szeretetének ékes tanújelét.

Külsőleg nem történt semmi: Filemon úr maradt, Onezimusz pedig rabszolga, ám közöttük szelíd erővel felragyogott az Isten országa, hogy minden feltűnéstől mentesen elkezdje átalakítani a környező világot. Isten országa nem szembetűnő módon, hanem rejtetten, de egészen biztosan megjelenik ott, ahol két ember vagy egy közösség tagjai új módon, Jézus Krisztusban szeretik egymást. Ahol egyenként és együtt is átadják neki életüket, hogy az ő uralma teljesedjék ki bennük és általuk, míg el nem jön a végső eljövetel napja, amikor minden ember előtt nyilvánvaló lesz Isten uralma, s amikor majd azok, akik megtagadták és kigúnyolták, imádás helyett káromlással illették, mind megszégyenülve hódolnak előtte.

Add kegyelmedet, Urunk Jézus, hogy szeressük Isten országának csendes megjelenéseit, s ne csak kívülállóként szemléljük, hanem részt is vegyünk bennük! Segíts, hogy rendkívüli jelenések utáni sóvárgás helyett arra törekedjünk, hogy a Szentlélek erejében saját életünket formáljuk Isten-jelenéssé mások számára az irgalmas szeretetben, fáradhatatlanul felkínálva testvéreinknek a Te életadó bocsánatodat.

TAVELICS SZENT MIKLÓS

TAVELICS SZENT MIKLÓS 

és társai vértanúk 

(1391)

Miklós Dalmáciában (Sibenik) született nemesi családból. 12 évig Deodatusz (Akvitániából) testvérrel Boszniában az elszakadt orthodoxok és az eretnek patarénusok között hirdette Isten igéjét, majd a Szentföldi misszióba ment. Sok imával és az arab nyelv tanulásával készült az apostoli munkára. Még két rendtársa, az olasz István és a francia Narbonni Péter volt velük szoros lelki kapcsolatban. István azelőtt nyolc évig Korzikában, Péter pedig Trinci Pálnak, az obszervancia egyik nagy képviselőjének társaságában működött több éven át Olaszországban. Mind a négyen kitűntek a szerzetesi erények gyakorlásában. Az a gondolat foglalkoztatta őket, hogyan szolgálhatnák a legalkalmasabban azoknak üdvét, akiket a gonosz lélek tart hatalmában (itt a jeruzsálemi mohamedánokra gondoltak), s arra az elhatározásra jutottak, hogy nyíltan meghirdetik az evangélium fő igazságait a város vezető embereinek, vállalva a vértanúságot is. Miután a dolgot megbeszélték elöljárójukkal, a közelben lévő teológusokkal, leírták olaszul és arabul azt a szöveget (hitvallást), amit magukkal víve jelentkeztek a kádinál. Ott több vezető embert is találtak. Felolvasták hitvallásukat, melyben többek közt az is volt, hogyha nem hisznek Jézus tanításának, elkárhoznak, s hogy Mohamed egy kéjvágyó, eszem-iszom ember, gyilkos volt, aki Krisztussal ellentétes tanítást hirdetett, nem lehetett az Isten igaz prófétája. A Mohamed ellen mondottak nagy haragja lobbantották a kádit és a jelenlévőket: miután többször is felszólították őket, vonják vissza szavaikat, rettenetesen megkínozták őket s harmadnapra a halálos ítéletet végrehajtották rajtuk Jeruzsálem egyik terén, kitéve őket a tömeg bosszújának: annyira szétszabdalták testüket, hogy csak csont és húsdarabok maradtak belőlük, ezeket máglyán elégették. De a még megmaradt csontokat is eldugták a keresztények elől. (Azoknak mégis sikerült ereklyét szerezni.) Vértanúságuk híre hamarosan bejárta Európát is. Tavelics Miklós tisztelete különösen szülővárosában volt élő, ennek hatására XIII. Leó pápa őt boldoggá avatta. Amikor a szenttéavatásra került sor, 1970-ben, VI. Pál pápa három vértanútársát is szentté avatta. A francia nyelvű rendtörténet (Histoire de l’Ordre de S. Fr.) megállapítja, hogy ezeknek a vértanúknak fellépése egészen más volt, mint Szent Ferencé, aki Kamil szultán előtt hirdette Jézus tanítását, de nem mondott Mohamedre sértő szavakat. Ezek a testvérek ezt nem tanulták meg Szent Ferenctől. Másrészt a keresztények amúgy is nehéz helyzetét a Szentföldön még nehezebbé tették. Jóhiszeműségük mentségükre írható.

Imádság:
Istenünk, te Szent Miklóst és társait a hitterjesztés buzgalmával megdicsőítetted. Kérünk, add meg nekünk, hogy példájuk és közbenjárásuk által parancsaid útján járva elnyerhessük az örök élet jutalmát. A mi Urunk Jézus Krisztus által.