Évközi 16. hét csütörtök

Évközi 16. hét csütörtök

Nagyon nehezen értjük meg, hogy Jézus számára az igazi megdicsőülés nem más, mint a kereszthalál pillanata. Az emberi életből talán semmi sem hasonlít jobban a Szentháromság benső életében a fiúi állapotra, mint az a bizalom, mellyel Jézus a kereszten egészen rábízta magát az Atya szeretetére. Jézus Betlehemben a Szentlélek által született bele a mi emberi világunkba, halálában pedig az örök Lélek által áldozatul felajánlott emberi testével beleszületett az Atya dicsőségébe. Ez maga az igazi dicsőség, melynek a feltámadás és a benne megnyilatkozó megdicsőítés csak látható kinyilvánulása, következménye.

Jézus Zebedeus fiait és minket is ebbe a dicsőségbe akar elvezetni. Istengyermeki létünk lényege ez a dicsőség, mely fokozatosan bontakozik ki földi életünk során, és a Jézus halálához hasonló halálban valósul meg teljesen, amikor vele együtt véglegesen megszületünk az Atya és Fiú szeretetében, a Szentlélekben. Ehhez elengedhetetlen, hogy már most, a mai nap eseményei közepette is engedjük, hogy szülessünk az Atyától az ő Fia által, a Szentlélekben, vagyis úgy legyünk együtt az Atyával, mint az ő Fia, a mi Urunk, Jézus Krisztus. Ez a mindennapokban azt jelenti, hogy akármit is teszünk, akármi ér bennünket, minden jó és rossz esemény, kellemes vagy kellemetlen történés mögött keressük a még nem tisztán látott atyai döntést, egészen a halálig, amely az Úr kelyhének kiürítése s egyben megdicsőülésünk kezdete.

Urunk Jézus, kérünk, engedd, hogy ne ragadjunk meg annál az eseménynél, amely éppen történik velünk, hanem kegyelmed segítségével azt keressük benne, azt akarjuk, amit az Atya akar, hiszen ő csak jót, a legnagyobb jót akarja nekünk. Tedd, hogy Szent Jakab apostolod példájára és közbenjárására élő valósággá legyen számunkra, amit a mai Szentleckében olvastunk: „Mert minden értetek van, hogy a kegyelem bőséges kiáradása miatt egyre többen adjanak hálát Isten dicsőségére.”

BOLDOG COMPIČGNE-I KÁRMELITA APÁCÁK

BOLDOG COMPIČGNE-I KÁRMELITA APÁCÁK 

vértanúk

+Párizs, 1794. július 17.

A compičgne-i (Oise megye) Kármelt 1641-ben alapították. A királyi vár közvetlen szomszédsága, ahol az udvar minden évben eltöltött néhány hetet, különféle előkelő pártfogókat jelentett számukra; közéjük tartozott Ausztriai Anna és Mária Terézia királynő. E befolyásos barátságok ellenére a ház szegény maradt, a szerzetes közösség élete a regulának megfelelően folyt, és a közösség távol maradt a janzenista viszálykodásoktól.

1789-ben a compičgne-i Kármelben tizenhat kórusnővér, három laikus nővér és egy novícia élt. A priornő, Thérčse de Sainte-Augustin Lidoine 1752. szeptember 22-én született Párizsban egy gazdagnak nem mondható családból, és Mária-Antoinette adta a rendi hozományát. Colbert unokahúgának, de Croissy nővérnek a kivételével valamennyien egyszerű származásúak voltak. Erős egységet alkottak, s a házban kölcsönös megértés uralkodott; a priornő, aki önmagával szemben rendkívül szigorú volt, nővérei iránt nagy szelídséget és sok megértést tanúsított; ők pedig nagyon ragaszkodtak hozzá.

Már 1789. október 26-án megtiltották a szerzetesi fogadalmak letételét. Így a ház egyetlen novíciája, Constance Meunier nővér nem tehette le fogadalmát, de megtagadta, hogy visszatérjen a világba. 1790 elejétől kezdve különféle rendelkezések sújtották a szerzeteseket, s helyzetüket napról napra nehezebbé és tarthatatlanabbá tették. 1790. augusztus 4-én a compičgne-i kerület direktóriumának tagjai hozzáfogtak a kolostor ,,nép tulajdonába került'' vagyonának leltározásához. Másnap reggel egyenként kihallgatták a nővéreket, és megkérdezték tőlük, vissza kívánják-e nyerni szabadságukat. Válaszuk jegyzőkönyvi rögzítése azt mutatja, hogy egyhangúan azt közölték: folytatni akarják szerzetesi életüket; ez volt a helyzet egyébként Franciaország csaknem valamennyi kármelita nővérével. 1791. január 11-én megjelent a városi közigazgatás két hivatalnoka, és azt kívánták, hogy a jelenlétükben válasszanak priornőt, és hogy a laikus nővérek is szavazhassanak. Amint várható volt, a tizenhétből (egy idősebb nővér már meghalt, egy másik pedig súlyosan megbetegedett) tizenhat szavazat Teréz anyára esett, aki abban az időben is priornőként maradt hivatalban. A püspöki szék bitorlója, Massieu gyakorlatilag alig törődött az egyházmegyével, csupán birtokokat ragadott ki belőle. Úgy tűnik, hogy nem zavarta a kármelita nővéreket, és feltehetően azt sem kísérelte meg, hogy elismertesse magát velük. A város elég barátságosan viseltetett irántuk, és közös életük utolsó hónapjait viszonylag békésen tölthették el. 1791. augusztus 10-én a kerület direktóriuma biztos kegydíjat ígért nekik. 1792 májusában a priornő még párizsi utazásra is vállalkozott, hogy a kármeliták általános elöljárójától, Rigaud abbétől utasításokat kérjen. A helyzet azonban észrevehetően rosszabbra fordult, különösen amikor számos pap megtagadta, hogy letegye az esküt az alkotmányra. 1792. augusztus 17-én kibocsátották a szerzetesházak kiürítéséről és eladásáról szóló törvényt. A priornő gondoskodott a városban alkalmas lakhelyekről, a nővérek pedig világi ruhát öltöttek, mert a szerzetes öltözet viselése már több hónap óta tiltott volt. Szeptember 12-én parancsot kaptak, hogy a házat ürítsék ki, s a kiürítést 14-ig be is kellett fejezni. Négy csoportra oszlottak, s egymástól nem messze laktak azokon a helyeken, amelyeket a priornő bérbe vett; két kapusnő, aki nem tartozott a rendhez, gondoskodott a kapcsolatukról. Saint- Antoine plébánosa, aki letette az alkotmányos esküt, megengedte a káplánjának, Courouble abbénak, hogy templomának egy kápolnájában misét mutasson be nekik. Mind a négy csoportban a megszokott szabályszerűséggel végezték a közösség lelki gyakorlatait.

1792. szeptember 19-én Compičgne polgármestere aláírás végett eléjük terjesztette a szabadság és egyenlőség esküformáját, amely különbözött az alkotmányos eskütől, és amelynek törvényességét az akkori idők számára számos mértékadó egyházi férfiú elismerte. Ennek a formulának az aláírása néhány hónapig még viszonylagos nyugalmat jelentett számukra. November vége felé azonban Courouble abbénak a mind erősebbé váló fenyegetések elől ki kellett térnie, és száműzetésbe kellett mennie; ettől kezdve a nővérek nagyon nélkülözték a lelki segítséget. Az 1792. szeptember elejétől tartó tömeggyilkosságok nem tápláltak már bennük illúziót, felismerték az őket fenyegető veszélyt, és a piornő vezetésével fogadalmat tettek, hogy -- ha kell -- feláldozzák magukat Franciaországért. 1793 és az 1794-es év első hónapjai, amelyek a rémuralom tetőpontját jelentették, nem sokat változtattak a helyzetükön. A letartóztatások gyakoribbak lettek a vidéken. Nyomatékos családi okok arra késztették az egyik nővért, hogy egy ideig a fivérénél lakjon, egy másik kármelita nővér pedig társául szegődött; 1794 márciusában utaztak el. Májusban egy másik nővérnek, Marie de l'Incarnation Philippnek különféle ügyei miatt Párizsba kellett mennie: ez mentette meg az életét; ő írta meg később rendtársai történetét.

Június 13-án a priornő is a fővárosba utazott, 21-én azonban már visszatért; ezen a napon megérkezett a forradalmi bizottság, és a kármelita nővérek által lakott lakásokban házkutatást tartott. Abban a meggyőződésben, hogy a nővérek fanatikusak és hűek a királyhoz, a következő reggel letartóztatták és a vizitációs nővérek egykori kolostorába zárták be őket. Három nappal később a házkutatás alkalmával talált és a nővérek ellen felhasználható bizonyítékokat, mindenekelőtt forradalomellenes leveleket a Nemzeti Konventhez továbbították. Compičgne-i fogságuk alatt a nővérek visszavonták az új alkotmányra tett esküjüket, mert annak érvényessége iránt erős kételyeik támadtak. Július 12-én a konvent rendelkezésére összekötözött kezekkel több kordén Párizsba szállították, majd a Conciergerie-be internálták őket. Július 17-én meg kellett jelenniök a forradalmi törvényszék előtt. A vádiratból teljes bizonyossággal kiderül, hogy kármelita hivatásukhoz való hűségük volt az ellenük támasztott vád valódi oka. A sommás ítélet halálbüntetésre szólt. Összesen tizenhatan voltak most a novíciával és a két világi kapusnővel együtt. Kordékon a Barričre du Trőne-hoz vitték őket, ott volt felállítva a guillotine.

A vérpad lábánál megújították korábbi fogadalmukat, és elkezdték énekelni a Veni Creator Spiritus himnuszt. Utána letérdeltek, hogy fogadják a priornő áldását. A novíciát elsőként, a priornőt pedig utolsónak végezték ki. Földi maradványaikat tömegsírba vetették, ez ma a Picpus-temető. A kármelita nővéreket 1906. május 13-án boldoggá avatták.

Olaszországban nő a muzulmán, és az evangéliumi keresztény bevándorlók száma

Egyelőre még a keresztény vallású bevándorlók vannak többségben Olaszországban, arányuk 53,6%. A tavalyihoz képest változás azonban, hogy a nem olasz állampolgárságú, bejelentett külföldiek között első helyre kerültek a muzulmánok. Őket követik az ortodox keresztények, míg a katolikusok 18,6%-ot tesznek ki.

Marokkó, Albánia, Banglades, Pakisztán, Egyiptom a muzulmán bevándorlók származási országai, míg a katolikusok legnagyobb számban Romániából és a Fülöp-szigetekről érkeznek. Az ortodoxok főként román és ukrán állampolgárok. Ez derül ki a milánói székhelyű ISMU alapítvány felméréséből, mely az Olaszországban élő lakosság etnikai összetételét és integrációját vizsgálja az Országos Statisztikai Intézet (Istat) adatai alapján.

Muzulmánok, ortodoxok és katolikusok

A 2019. január elsején állandó lakcímen bejelentett külföldiek közül 2 millió 815 ezer a keresztény (katolikusok, ortodoxok, evangéliumi és más egyházak hívei). A muzulmánok 1 millió 580 ezren vannak. A 2018-as adatokhoz képest megváltozott a létszám szerinti sorrend: első helyre kerültek a muzulmánok, akiknek aránya 28,2-ről 30,1%-ra nőtt, ezzel második helyre szorítva az ortodox keresztényeket, akik a maguk 1 millió 560 ezer hívőjével a bevándorlók 29,7%-át alkotják. Harmadik helyen állnak a katolikusok, akiknek száma 977 ezer, és ezzel a külföldi lakosság 18,6%-át jelentik. A kisebb arányú vallásoknál első helyen állnak az evangéliumi keresztények 183 ezer fővel (3,5%), a buddhisták 136 ezren vannak (2,6%), a hinduk 114 ezren (2,2%). 80 ezer a más keresztény vallások híveinek száma (1,5%), 48 ezer szikh (0,9%) és 16 ezer kopt (0,3%) él Olaszországban. Növekszik az ateista vagy agnosztikus külföldiek száma (881 ezer), akik fél millióval többen vannak, mint 2018-ban.

Több az evangéliumi keresztény hívő

Az elemzésből kitűnik tehát, hogy a muzulmánok száma tavaly óta 127 ezerrel nőtt, míg a keresztényeké 145 ezerrel csökkent. Ezzel a kereszténység még mindig a leggyakoribb vallásnak számít a bevándorlók között, még ha 2018-ban 57,5% is volt, ami 53,6%-ra csökkent. Fontos megjegyezni, hogy nem minden keresztény vallás mutat visszaesést: az evangéliumi egyházak híveinek száma 52 ezerrel emelkedett, ellentétben például az ortodoxokkal, a katolikusokkal és a koptokkal. A jelentés aláhúzza, hogy a vallási összetétel megváltozása elsősorban abból ered, hogy a 2019. január elsején bejelentett külföldi lakosok közül 112.523-an olasz állampolgárságot kaptak. A másik ok, hogy valószínűleg az Olaszországba érkező, és onnan nem tovább utazó bevándorlók között is a muzulmánok és az evangéliumi keresztények vannak többségben más keresztény felekezetekhez képest. A harmadik összetevője a jelenségnek a születések számában keresendő: a muzulmánok körében több gyermek született, mint a keresztényeknél.

A felmérésbe nem számították bele az illegálisan Olaszországban tartózkodó külföldieket, illetve azokat, akik nem szerepelnek a népesség nyilvántartásban, mint ahogy azokat a bevándorlókat sem, akik már megszerezték az állampolgárságot. Beleszámítottak viszont minden kiskorút, beleértve az újszülötteket is, vélelmezve a szülőkével azonos vallási hovatartozásukat (amint azt a legutóbbi lombardiai felmérések igazolták).

Évközi 16. hét szerda

Évközi 16. hét szerda

Az Isten által megszabadított Izrael útját emberi szempontból az Istennel szembeni értetlenségek és zúgolódások osztják egy-egy szakaszra, Isten oldaláról nézve viszont az ő újabb és újabb csodái, melyek által értetlen és zúgolódó népéről gondoskodik. Az Ígéret földje felé haladó nép égből hullott kenyeret kap, amely a mennyei Kenyérnek, az Eucharisztiának az előképe. Az égből alászállott Kenyér nélkül lehetetlen végigjárni azt az utat, amely az örök hazába vezet. Ezért a szentáldozáshoz való viszonyulásunk alapvető fontosságú a lelki élet útján. Ha távol tartjuk magunkat az Eucharisztiától, éhen hal a lelkünk. De akkor is éhen hal, ha méltatlanul vesszük, mintha közönséges kenyér volna, vagy szentségtörő módon, bűnbánat és gyónás nélkül, halálos vétekkel a lelkünkben. Ilyenkor hiábavaló az Eucharisztia vétele, mert nincs amit tápláljon bennünk, ezért az Úr testének szentsége csak ítéletünkre és kárhozatunkra válik.

Amikor a mai Evangéliumban a magvetőről szóló példabeszédet olvassuk, azt is alkalmazhatjuk az Eucharisztiára mint az isteni élet magvetésére. Vajon mi milyen föld vagyunk, áldozásról áldozásra hogyan fogadjuk s engedjük-e kibontakozni magunkban örök dicsőségünk csíráját, Jézus Krisztus mennyei életét? Miként készülünk az Eucharisztia vételére, és hogyan adunk hálát áldozás után?

Urunk Jézus, Te elnéző vagy időnkénti értetlenségünk iránt, hiszen a szentség útja felfoghatatlan az emberi értelem számára, de kérünk, óvj meg a zúgolódás és elégedetlenkedés szellemétől, mely nemcsak illetlenség, hanem szégyenletes szeretetlenség is Atyád gondviselő szeretetével szemben. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy valahányszor eljössz hozzánk a szentáldozásban, szentségi jelenléted ajándékáért hálát adva, önátadásunkat megújítva valóban befogadjunk Téged, s így legyen erőnk mindig tovább vándorolni az Ígéret földje, mennyei hazánk felé.

SZENT CASSIANUS (JÁNOS)

SZENT CASSIANUS (JÁNOS) 

apát

*360 körül +Marseille, 430-435 között

A 3., de még inkább a 4. században a világ egy figyelemre méltó jelenség tanúja volt. Először Egyiptomban, utána Palesztinában, Szíriában és Kisázsiában az emberek Krisztusért elhagyták családjukat, otthonukat, városukat. Céljuk a puszta volt; itt akarták utánozni az üldözések idejének hőseit, a vértanúkat, mégpedig vértelen mártíriummal: virrasztás, böjtölés és a bűnbánat egyéb cselekedetei által. Itt vívták meg harcukat a démonok ellen, ,,nem annyira a vér és test ellen..., hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, e sötét világnak kormányzói és az égi magasságok gonosz szellemei ellen'' (Ef 6,12).

Ezt a mozgalmat nemcsak kezdete kapcsolja a római birodalom keleti részéhez; itt jutott el tetőpontjára is, itt alakították ki a későbbi kolostori élet modelljét. Alexandriai Szent Atanáz (lásd: A szentek élete,192. o.) már 357 körül megszerkesztette a szerzetesség ,,programiratát'': Szent Antal életét. Felső-Egyiptomban az idősebb Szent Pakhomiosz (lásd: 271. o.), miután megismerte a remeteélet nagy veszedelmeit, megalapította az első nagyobb kolostorokat, amelyekben a szerzetesek együttesen küzdhettek a keresztény tökéletesség eszményéért. Az Alexandriától délre fekvő sivatagban élt a szerzetesség teoretikusa, Euagriosz Pontikosz (346--399), aki lelki írásaiban a sivatagi atyák hagyományos tanítását kapcsolta össze merész filozófiai és teológiai spekulációkkal.

,,A kereszténység új hőseiről'', a szerzetesekről szóló hír hamarosan elterjedt a birodalom nyugati részén is. A szerzetesi életforma Nyugaton történő elterjesztésében a legnagyobb érdemet Cassianus szerezte.

Sajnos alig tudunk többet róla, mint amit ő maga említ önmagáról írásaiban. Szülőföldje feltehetően Scythia Minor római provincia volt. 360 körül születhetett. Korán belépett egy betlehemi kolostorba. Írásainak jó latinsága arról tanúskodik, hogy előzően alapos tanulmányokat folytatott. 385 után hamarosan egy társával, Germánusszal Egyiptomba, a szerzetesség hazájába ment. Mintegy tizennégy évig tartózkodott itt, hogy megismerje a remeték aszketikus életmódját és lelki életét. Ezután mindketten Konstantinápolyba utaztak, s ott Cassianust diákonussá szentelte Aranyszájú Szent János (lásd: A szentek élete, 516. o.). Cassianus nagyon szerethette püspökét, mert amikor száműzték, Rómába indult, hogy megvédelmezze I. Ince pápánál (401-- 417). Ez a bátor tette bizonnyal megalapozta a jó hírét Rómában, mert sok évvel később, amikor Nesztoriosz tévtana kezdett elterjedni, tőle akartak felvilágosítást kérni a keleti viszonyokról. Időközben azonban Cassianus már Gallia déli részén, Marseille-ben alapított két kolostort: az egyiket férfiak, a másikat nők számára. A Szent Viktorról nevezett férfikolostort saját maga vezette.

Feltehetően már előzően, Rómában pappá szentelték. További életéről alig tudunk valamit. 430 és 435 között halt meg kolostorában.

Cassianus különösen két írásával gyakorolt igen nagy hatást a következő évszázadokra. Az első: De institutis coenobiorum. Benne Nyugat szerzetessége elé tárja példaként Kelet szerzeteseinek iletmódját és lelki tanítását. Valójában ezzel alakította ki a nyugati kolostorokat Szent Benedek (lásd: A szentek élete, 339. o.) nagy törvényhozásáig. Ebben az írásában szó van a szerzetesek ruházatáról, a nappali és éjszakai liturgikus imáról, az újoncok felvételéről és tanításáról, végül azokról a főbűnökről, amelyek ellen a szerzetesnek harcolnia kell; ezek: mértéktelenség, paráznaság, fösvénység, harag, szomorúság, restség, dicsőségvágy, gőg.

A másik, fontosabb művét Cassianus Collationes patrumnak, Az atyákkal való beszélgetéseknek nevezte el. Az egyiptomi remetéknél szerzett élményeit írja le benne. Az anakorétákkal folytatott huszonnégy, vélhetően képzelt beszélgetésben sűríti ,,a puszta bölcsességé''-t. Alig ért el más lelki könyv olyan sikert, mint ez. Az egész középkoron át az újkorig egyre másolták. Nem akadt olyan kolostor, amelyben hiányzott volna. Szent Benedek ajánlja a regulájában, Aquinói Szent Tamás (lásd: A szentek élete, 67. o.) pedig gyakran idézi tekintélyként.

Mi hát ennek a műnek a tartalma, amely által Cassianus sok évszázad számára a lelki élet tanítómestere lett? A ,,gyakorlati'', ,,tevékeny'' életet hangoztatja, amely a bűn elleni harcban és az erényekre való törekvésben valósul meg, tehát körülbelül a mai ,,aszkézis'' fogalommal egyezik meg. Megkülönbözteti tőle az ,,elméleti'', ,,szemlélődő'' életet, amely ,,a mennyei dolgok szemlélését, a legszentebb valóságok megismerését'' foglalja magában. ,,Aki el akar jutni a szemlélődésre, annak először feltétlenül teljes buzgósággal és minden ereje mozgósításával a tevékenységet kell elsajátítania. Hiába törekszik tehát Isten szemlélésére az, aki nem kerüli a bűn szennyét.'' Önmegtagadás, magányosság, szegénység, böjt, virrasztás, imádság által kell hát eltávolítani a szentség útján tornyosuló akadályokat. ,,A másodrangút, a böjtöket, az éjszakai virrasztásokat, a visszavonultságot, a Szentírás tanulmányozását a fő cél érdekében kell tehát gyakorolnunk, nevezetesen a szív tisztaságáért, amely a szeretetben nyilatkozik meg, s nem szabad amazok miatt elhagynunk ezt a fő célt.'' Ha elértük a tökéletes szeretetet, a szív tisztaságát, akkor már adottak a szemlélődés feltételei. Az eszmény ugyanis az, hogy a lélek szüntelenül Istennel foglalkozzék. Ez a célunk a mennyben, ennek megvalósítására kell már a földön is törekednünk, amennyire ezt az emberi természet lehetővé teszi.

A szemlélődés Cassianus szerint tartós foglalkozás Istennel. Amik pedig akadályozzák lelkünket, hogy állandóan isteni gondolatokkal foglalkozzék, azok az idegen gondolatok, amelyek keletkezése nem rajtunk múlik ugyan, de amelyeket mégis elfogadhatunk vagy visszautasíthatunk. Szükséges ezért, hogy különbséget tegyünk gondolataink között. Az egyik gondolatot Isten támasztja bennünk a Szentlélek megvilágosítása által, a másikat pedig a sátán, aki vagy azáltal csalogat minket, hogy kedvünket leljük a rosszban, vagy pedig titkos és csalárd mesterkedésével, hiszen a világosság angyalává is tud változni. Az első pillantásra mindkét gondolat teljesen hasonlónak tűnik egymáshoz, mint ahogy a hamis érme gyakran nagyon hasonló a valódihoz. A kettő megkülönböztetésének képességét Cassianus ,,discretio spirituum''nak, ,,a szellemek megkülönböztetésé''-nek nevezi. Ez a discretio minden erény anyja, oltalmazója és irányítója. Így hát már Cassianusnál is találkozunk a megkülönböztetés hasonló szabályaival, mint amilyeneket Loyolai Szent Ignác (lásd: A szentek élete, 387. o.) állított fel később klasszikus formában a lelkigyakorlataiban.

A tökéletesség csúcsát azonban a ,,tiszta imádság'', a ,,tűz imája'' képezi, amelyet csak nagyon kevesen ismernek saját tapasztalatukból. Az ember nem is juthat el hozzá saját erejéből, hanem csak kegyelemként áradhat beléje.

El kell ismernünk, hogy Cassianus nem volt eredeti szellem. Nagymértékben rendelkezett azonban azzal a képességgel, hogy mindazt, amit hallott és olvasott, ügyesen elrendezze, és világos formában adja tovább. Gondolataiban messzemenően függ Euagriosz Pontikosztól, akit bizonyára megismert egyiptomi tartózkodása alkalmával, de sohasem hivatkozik rá, mert Euagrioszt akkoriban erősen támadták Origenészhez (184--254) való vonzódása miatt. Az is helytálló, hogy Cassianus a lelki életet nagyon intellektuálissá, sőt intézményessé tette. Kijelentéseit nem mindig alapozza karizmatikus élményeire, mint az egyiptomi atyák. Találkozunk továbbá Cassianusnál bizonyos aszketikus ferdeségekkel is, amelyek nem voltak veszélytelenek a későbbi szerzetességre nézve. Így például a tökéletesség (az igazi keresztény a szerzetes) szerinte csak a világtól való menekülés által valósulhat meg. A keresztényeknek két osztályba sorolása: azok, akik meg akarnak menekülni és azok, akik el akarnak jutni a tökéletességre, bizonyára nem felel meg teljesen az Evangélium szellemének. Cassianusnak egy bizonyos voluntarista vonását sem szabad félreismerni, s ennek lecsapódása mindenekelőtt a tizenharmadik collatióban található, ahol állást foglal Szent Ágoston (lásd: A szentek élete, 503. o.) kegyelemtanával szemben, és ezzel az úgynevezett ,,szemipelagianizmus'' atyja lett. Ez a tény volt bizonyára annak az oka, hogy a római Egyház miért nem ismerte el soha Cassianust általánosan szentnek. Csak Marseille egyháza tiszteli még ma is szentként a Szent Viktor apátját.