Évközi 1 hét kedd
Zsid 2,5-12; Mk 1,21-28
„Mert nem angyaloknak vetette alá Isten a jövendő világot”
Még a tegnap olvasott részben elénk tárta a levél szerzője, hogy az Újszövetség sokkal fontosabb az Ószövetségnél, mert ennek a tanítását nem az Istentől sugalmazott emberek adták, hanem maga az Isten Fia. Róla ugyanis ezt mondja már az Ószövetség: „Fiam vagy te, én ma szültelek téged” (Zsolt 2,7) és ebben a szócskában: „ma”, azt kell érteni, hogy Istenben nincs múlt és jövő sincs, Isten változatlan mában, tehát örökkévalóságban él, és a Fiúisten öröktől fogva születik az Atyától. Ugyancsak tegnap idéztünk egy másik ószövetségi mondást is: „Én Atyja leszek, ő pedig a fiam lesz”. (2Sám 7,14) Ő az, aki az Újszövetségben Isten Országát hirdette nekünk, úgy, ahogyan már életében kifejtette a vele vitába szállt zsidóknak: „Aki felülről jön, fölötte van mindenkinek. Aki a földről való, az földi, és a földről beszél. Aki a mennyből jön, feljebb való mindenkinél. Arról tanúskodik, amit látott és hallott. Az Atya szereti a Fiút, és mindent a kezébe adott”. (Jn 3,31-32.35) a mai részletben azt olvassuk: „Mert nem angyaloknak vetette alá Isten az eljövendő világot, amelyről beszélünk” (Zsid 2,5) Nem, hanem a Fiúnak, aki érettünk emberré lett. És ezt is már az Ószövetségben jelezte előre az Úr: „Mi az ember, hogy megemlékezel róla, s az ember fia, hogy meglátogatod? Kevéssé tetted kisebbé az angyaloknál, dicsőséggel és tisztelettel koronáztad, és mindent a lába alá vetettél”. (Zsolt 8,5-7)(Zsid 2,6-8) Ez a zsoltáridézet emlékeztethet az angyalok lázadását kiváltó feladatra. Akkor is imádni kell a Fiúistent, amikor megtestesül. Íme, megtörtént a megtestesülés. Az Isten Fia emberi alakban eljött. Mindent lába alá vetett Isten, mégpedig azért, mert engedelmes lett mindenben, alázattal elfogadta küldetését a szenvedésre. A Filippiekhez írt levelében Szent Pál ezt így fogalmazta meg: „Ezért Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely minden más név fölött van, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd az égben, a földön és az alvilágban, és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus az Úr! Az Atyaisten dicsőségére”. (Fil 2,9-11) Itt pedig így fogalmaz talán ugyanaz a szerző:„Mert azzal, hogy mindent alávetett, nem hagyott semmit sem, ami nem lenne alávetve neki. Most azonban még nem látjuk, hogy minden alá van vetve neki”. (Zsid 2,8) a levél írója jól tudja, hogy nemcsak fizikai szemünkkel nem látjuk Jézusnak a megdicsőülését, hanem értelmével sem fogja fel mindenki, hogy ez a megdicsőülés Jézus megalázó szenvedésében született, amit a hitetlen zsidók és pogányok egyaránt lenéztek és elvetettek. Ezért írja:„Láttuk azonban, hogy Jézust, aki kevéssel lett kisebb az angyaloknál,a halál elszenvedéséért dicsőséggel és tisztelettel koronázta, hogy Isten kegyelme szerint mindenkiért megízlelje a halált. Mert illett ahhoz, akiért, és aki által minden van, s aki sok fiat akart a dicsőségbe vezetni, hogy üdvösségük szerzőjét szenvedés által vezesse el a teljességre. Mert aki megszentel, és akik megszentelődnek, egytől vannak mindnyájan. Ezért nem szégyelli őket testvéreinek nevezni, amikor így szól: Hirdetem nevedet testvéreim előtt; a közösségben dicsérni foglak téged”.
Zsid 2,5-12; Mk 1,21-28
„Mert nem angyaloknak vetette alá Isten a jövendő világot”
Még a tegnap olvasott részben elénk tárta a levél szerzője, hogy az Újszövetség sokkal fontosabb az Ószövetségnél, mert ennek a tanítását nem az Istentől sugalmazott emberek adták, hanem maga az Isten Fia. Róla ugyanis ezt mondja már az Ószövetség: „Fiam vagy te, én ma szültelek téged” (Zsolt 2,7) és ebben a szócskában: „ma”, azt kell érteni, hogy Istenben nincs múlt és jövő sincs, Isten változatlan mában, tehát örökkévalóságban él, és a Fiúisten öröktől fogva születik az Atyától. Ugyancsak tegnap idéztünk egy másik ószövetségi mondást is: „Én Atyja leszek, ő pedig a fiam lesz”. (2Sám 7,14) Ő az, aki az Újszövetségben Isten Országát hirdette nekünk, úgy, ahogyan már életében kifejtette a vele vitába szállt zsidóknak: „Aki felülről jön, fölötte van mindenkinek. Aki a földről való, az földi, és a földről beszél. Aki a mennyből jön, feljebb való mindenkinél. Arról tanúskodik, amit látott és hallott. Az Atya szereti a Fiút, és mindent a kezébe adott”. (Jn 3,31-32.35) a mai részletben azt olvassuk: „Mert nem angyaloknak vetette alá Isten az eljövendő világot, amelyről beszélünk” (Zsid 2,5) Nem, hanem a Fiúnak, aki érettünk emberré lett. És ezt is már az Ószövetségben jelezte előre az Úr: „Mi az ember, hogy megemlékezel róla, s az ember fia, hogy meglátogatod? Kevéssé tetted kisebbé az angyaloknál, dicsőséggel és tisztelettel koronáztad, és mindent a lába alá vetettél”. (Zsolt 8,5-7)(Zsid 2,6-8) Ez a zsoltáridézet emlékeztethet az angyalok lázadását kiváltó feladatra. Akkor is imádni kell a Fiúistent, amikor megtestesül. Íme, megtörtént a megtestesülés. Az Isten Fia emberi alakban eljött. Mindent lába alá vetett Isten, mégpedig azért, mert engedelmes lett mindenben, alázattal elfogadta küldetését a szenvedésre. A Filippiekhez írt levelében Szent Pál ezt így fogalmazta meg: „Ezért Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely minden más név fölött van, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd az égben, a földön és az alvilágban, és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus az Úr! Az Atyaisten dicsőségére”. (Fil 2,9-11) Itt pedig így fogalmaz talán ugyanaz a szerző:„Mert azzal, hogy mindent alávetett, nem hagyott semmit sem, ami nem lenne alávetve neki. Most azonban még nem látjuk, hogy minden alá van vetve neki”. (Zsid 2,8) a levél írója jól tudja, hogy nemcsak fizikai szemünkkel nem látjuk Jézusnak a megdicsőülését, hanem értelmével sem fogja fel mindenki, hogy ez a megdicsőülés Jézus megalázó szenvedésében született, amit a hitetlen zsidók és pogányok egyaránt lenéztek és elvetettek. Ezért írja:„Láttuk azonban, hogy Jézust, aki kevéssel lett kisebb az angyaloknál,a halál elszenvedéséért dicsőséggel és tisztelettel koronázta, hogy Isten kegyelme szerint mindenkiért megízlelje a halált. Mert illett ahhoz, akiért, és aki által minden van, s aki sok fiat akart a dicsőségbe vezetni, hogy üdvösségük szerzőjét szenvedés által vezesse el a teljességre. Mert aki megszentel, és akik megszentelődnek, egytől vannak mindnyájan. Ezért nem szégyelli őket testvéreinek nevezni, amikor így szól: Hirdetem nevedet testvéreim előtt; a közösségben dicsérni foglak téged”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése