Évközi 1. hét péntek
Zsid 4,1-5. 11; Mk 2,1-12
A zsidók Isten ószövetségi szent népe voltak. Ennek ellenére sok kellemetlenséget okoztak vezetőiknek és a felséges Istennek. Amikor a fáraót az Úr tíz kemény csapással kényszerítette, hogy engedje el az ő választott népét, egy-két nap alatt átsétálhattak volna jövendő hazájukba, Kánaánba, hiszen a két terület szomszédos föld volt. Az Úr azonban látta a jövőt: hiába volt Ábrahám népének, hatszázezer katona-korú férfi tagja, kard sosem volt a kezükben azt a hét népet, amelyik Kánaánt birtokolta, nem merték volna megtámadni. Hónapok teltek el menekülésük napjától kezdve, megjárták az óriási sivatagos Sínai félszigetet oda meg vissza, csatába is keveredtek Amalek harcosaival Rafidimben. Józsue vezette a zsidó harcosokat,bátran küzdöttek, de az ellenséget legyőzni csak úgy tudták, hogy Mózes a mellettük magasló hegyen kitárt karral imádkozott értük. Végül Mózest két kísérője, Áron és Húr sziklára ültette, ellankadt karjait pedig a két kísérő emelte imára a végső győzelemig. ( Kiv 17,8-16) Aztán békében elérkeztek a Sínai hegy lábához. Isten ott megkötötte velük az Ószövetséget, megszervezte a közösségi istentiszteletet. Amikor megjelent a szent sátornál, felhőoszlop jelezte megnyugtató őrködését népe nyugalma felett. Elindította népét, hogy jövendő hazáját birtokba vegye. Mindenki boldogan cipelte vagyonkáját: most bemehetünk az Ígéret földjére, és megnyugszunk annak örökös birtokosaként. A hosszú, nehéz visszaúton akadtak lázadozások,de a nagy felkelés akkor robbant ki, amikor Kánaán határánál egy hónapos pihenőt kaptak. Isten minden törzsből jelöltetett egy férfit, hogy törzsük nevében nézzenek körül az egész területen, utána pedig induljanak bátran, Isten ígéretében bízva elfoglalni az Ábrahámnak és utódainak megígért földet. Amikor a kémek visszatértek, megmutatták jövendő hazájuk gyümölcseit, az öröm és a hála dala zengett, de a kémek zöme akkor szavalni kezdett: Mi ugyan bátran jártuk végig azt a földet, de ti nem tudjátok birtokba venni. Kevesen vagyunk és harcra alkalmatlanok. Menjünk vissza Egyiptomba! Inkább leszünk élő rabszolgák, mint hogy meghaljunk. „Állítsunk magunk fölé vezért, és térjünk vissza Egyiptomba” (Szám 14,4) Isten erre így szólt Mózeshez a szövetség sátra felett megjelenve: „Meddig gyaláz engem ez a nép, meddig nem hisz nekem, mindazon jelek ellenére, amiket véghezvittem előttük? Megverem tehát döghalállal és elpusztítom, téged pedig nagy és ennél erősebb nemzet fejedelmévé teszlek” (11-12) Mózes félretéve az ellene szított sértést és lázadást, bocsánatot kért. Az Úr visszaűzte őket a pusztába, hogy ott kihaljon a lázadók ama része, amelyik az Egyiptomból való kivonuláskor húsz és hatvan év közötti volt. Ma is erre figyelmeztet bennünket Isten: zarándokúton járunk az örök élet felé. Minden kereszténynek joga van Jézus érdemeiért az üdvösségre jutni, ha az igazság és a szeretet útjait járja a földi életben. Az Egyház papjaival minden nap elmondatja: „Negyven évig terhemre volt ez a nemzedék, azt mondtam: Ez a néptévelygő szívű. Nem ismerték meg utaimat, azért haragomban kimondtam eskümet: Nyugalmam helyére nem juthatnak el” (Zsolt 95,10-11)
Zsid 4,1-5. 11; Mk 2,1-12
A zsidók Isten ószövetségi szent népe voltak. Ennek ellenére sok kellemetlenséget okoztak vezetőiknek és a felséges Istennek. Amikor a fáraót az Úr tíz kemény csapással kényszerítette, hogy engedje el az ő választott népét, egy-két nap alatt átsétálhattak volna jövendő hazájukba, Kánaánba, hiszen a két terület szomszédos föld volt. Az Úr azonban látta a jövőt: hiába volt Ábrahám népének, hatszázezer katona-korú férfi tagja, kard sosem volt a kezükben azt a hét népet, amelyik Kánaánt birtokolta, nem merték volna megtámadni. Hónapok teltek el menekülésük napjától kezdve, megjárták az óriási sivatagos Sínai félszigetet oda meg vissza, csatába is keveredtek Amalek harcosaival Rafidimben. Józsue vezette a zsidó harcosokat,bátran küzdöttek, de az ellenséget legyőzni csak úgy tudták, hogy Mózes a mellettük magasló hegyen kitárt karral imádkozott értük. Végül Mózest két kísérője, Áron és Húr sziklára ültette, ellankadt karjait pedig a két kísérő emelte imára a végső győzelemig. ( Kiv 17,8-16) Aztán békében elérkeztek a Sínai hegy lábához. Isten ott megkötötte velük az Ószövetséget, megszervezte a közösségi istentiszteletet. Amikor megjelent a szent sátornál, felhőoszlop jelezte megnyugtató őrködését népe nyugalma felett. Elindította népét, hogy jövendő hazáját birtokba vegye. Mindenki boldogan cipelte vagyonkáját: most bemehetünk az Ígéret földjére, és megnyugszunk annak örökös birtokosaként. A hosszú, nehéz visszaúton akadtak lázadozások,de a nagy felkelés akkor robbant ki, amikor Kánaán határánál egy hónapos pihenőt kaptak. Isten minden törzsből jelöltetett egy férfit, hogy törzsük nevében nézzenek körül az egész területen, utána pedig induljanak bátran, Isten ígéretében bízva elfoglalni az Ábrahámnak és utódainak megígért földet. Amikor a kémek visszatértek, megmutatták jövendő hazájuk gyümölcseit, az öröm és a hála dala zengett, de a kémek zöme akkor szavalni kezdett: Mi ugyan bátran jártuk végig azt a földet, de ti nem tudjátok birtokba venni. Kevesen vagyunk és harcra alkalmatlanok. Menjünk vissza Egyiptomba! Inkább leszünk élő rabszolgák, mint hogy meghaljunk. „Állítsunk magunk fölé vezért, és térjünk vissza Egyiptomba” (Szám 14,4) Isten erre így szólt Mózeshez a szövetség sátra felett megjelenve: „Meddig gyaláz engem ez a nép, meddig nem hisz nekem, mindazon jelek ellenére, amiket véghezvittem előttük? Megverem tehát döghalállal és elpusztítom, téged pedig nagy és ennél erősebb nemzet fejedelmévé teszlek” (11-12) Mózes félretéve az ellene szított sértést és lázadást, bocsánatot kért. Az Úr visszaűzte őket a pusztába, hogy ott kihaljon a lázadók ama része, amelyik az Egyiptomból való kivonuláskor húsz és hatvan év közötti volt. Ma is erre figyelmeztet bennünket Isten: zarándokúton járunk az örök élet felé. Minden kereszténynek joga van Jézus érdemeiért az üdvösségre jutni, ha az igazság és a szeretet útjait járja a földi életben. Az Egyház papjaival minden nap elmondatja: „Negyven évig terhemre volt ez a nemzedék, azt mondtam: Ez a néptévelygő szívű. Nem ismerték meg utaimat, azért haragomban kimondtam eskümet: Nyugalmam helyére nem juthatnak el” (Zsolt 95,10-11)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése