Évközi 5. hét hétfő
Ter 1, 1-19; Mk 6, 53-56
„De mihelyt kiszálltak a bárkából, az emberek rögtön felismerték őt”
Az első csodálatos kenyérszaporítás után az apostolokat Kafarnaumba küldte Jézus a csónakjukon, ő, pedig a csoda helyén maradt. Fölment a közeli hegyre imádkozni. Az emberek, akiknek nagyon megtetszett a pompás vendéglátás, szívesen visszaállították volna a mózesi időket a napi a mannahullással, az esti fürjsereggel, ezért gyorsan megbeszélték, hogy Jézust kikiáltják királlyá. Jézus ebből nem kért, elrejtőzött. Az emberek látták a tanítványokat csónakkal eltávozni. Aztán elpihent a sokaság. Jézus, pedig hajnal hasadtával rálépett a víztükörre, és nagy léptekkel sietett a hullámok miatt egy helyben veszteglő apostolok után. Ők kísértetnek vélték, amint megpillantották. Csak akkor ismerték fel, amikor szólt hozzájuk: „Bízzatok! Én vagyok, ne féljetek!” (6, 50)„Átkeltek a tavon és Genezáret földjére jutottak és kikötöttek. De mihelyt kiszálltak a bárkából, az emberek rögtön felismerték, és körbefutva az egész környéken, elkezdték a betegeket ágyastól városokba, az utcákra tették a betegeket, és kérték őt, hogy legalább a ruhája szegélyét érinthessék. Mindazok, akik megérintették őt, meggyógyultak”.(53-56) Mi, kétezer évvel később élő, keresztény hitoktatásban részesült és keresztény hagyományokon felnőtt hívő emberek nagyon elcsodálkozunk mindezen. Nem azon, hogy az akkori emberek vitték hozzá a betegeiket, hiszen értjük, hogy a mindenkit meggyógyító Jézushoz oda, mert menni a pénztelen szegény. Azon már inkább elgondolkodunk, hogy bárhol megjelent, rögtön felismerték. Még jobban elmerengek azon, hogy mi, akik tudjuk, hogy azért rendelte el az Eukarisztiát, hogy a szentmisében jelenvalóvá tegyék Jézus keresztáldozatát, annak végtelen kegyelmeiben részesedhessünk, gyógyuljunk érintése, sőt hozzá kapcsolódásunk által a szentáldozásban. Ott van éjjel-nappal minden katolikus templom oltárszekrényében teljes hatalmával az élő Istenember és vár. Várja a munkába sietőt, a fáradt hazatérőt, a játszadozó gyereket, a görnyedt beteget. A feszült légkörben őrlődő házastársakat, akik egymás fejéhez vagdalják aggodalmaikat, sérelmeiket, netán az apróbb berendezési tárgyakat is. Várja, hogy legalább lélekben odagondoljanak hozzá, aki feszülten figyeli nagyon szeretett testvéreit, akik ott álltak oltára előtt szép szerelemmel csordultig telt szívvel, és várták áldását házasságukra, hogy a házasság szentségének sírig tartó erejével segítsen boldoggá lenni „holtomiglan, holtáiglan”. A sátán szőtte nyomor bugyraiból, ki segít kimenekülni, ha Ő nem? A modern kereszténység óriási szégyene, hogy állandó barátunk, orvosunk, jótevőnk elfeledten él közöttünk. Uram, add vissza népünk nagy hitét!
Ter 1, 1-19; Mk 6, 53-56
„De mihelyt kiszálltak a bárkából, az emberek rögtön felismerték őt”
Az első csodálatos kenyérszaporítás után az apostolokat Kafarnaumba küldte Jézus a csónakjukon, ő, pedig a csoda helyén maradt. Fölment a közeli hegyre imádkozni. Az emberek, akiknek nagyon megtetszett a pompás vendéglátás, szívesen visszaállították volna a mózesi időket a napi a mannahullással, az esti fürjsereggel, ezért gyorsan megbeszélték, hogy Jézust kikiáltják királlyá. Jézus ebből nem kért, elrejtőzött. Az emberek látták a tanítványokat csónakkal eltávozni. Aztán elpihent a sokaság. Jézus, pedig hajnal hasadtával rálépett a víztükörre, és nagy léptekkel sietett a hullámok miatt egy helyben veszteglő apostolok után. Ők kísértetnek vélték, amint megpillantották. Csak akkor ismerték fel, amikor szólt hozzájuk: „Bízzatok! Én vagyok, ne féljetek!” (6, 50)„Átkeltek a tavon és Genezáret földjére jutottak és kikötöttek. De mihelyt kiszálltak a bárkából, az emberek rögtön felismerték, és körbefutva az egész környéken, elkezdték a betegeket ágyastól városokba, az utcákra tették a betegeket, és kérték őt, hogy legalább a ruhája szegélyét érinthessék. Mindazok, akik megérintették őt, meggyógyultak”.(53-56) Mi, kétezer évvel később élő, keresztény hitoktatásban részesült és keresztény hagyományokon felnőtt hívő emberek nagyon elcsodálkozunk mindezen. Nem azon, hogy az akkori emberek vitték hozzá a betegeiket, hiszen értjük, hogy a mindenkit meggyógyító Jézushoz oda, mert menni a pénztelen szegény. Azon már inkább elgondolkodunk, hogy bárhol megjelent, rögtön felismerték. Még jobban elmerengek azon, hogy mi, akik tudjuk, hogy azért rendelte el az Eukarisztiát, hogy a szentmisében jelenvalóvá tegyék Jézus keresztáldozatát, annak végtelen kegyelmeiben részesedhessünk, gyógyuljunk érintése, sőt hozzá kapcsolódásunk által a szentáldozásban. Ott van éjjel-nappal minden katolikus templom oltárszekrényében teljes hatalmával az élő Istenember és vár. Várja a munkába sietőt, a fáradt hazatérőt, a játszadozó gyereket, a görnyedt beteget. A feszült légkörben őrlődő házastársakat, akik egymás fejéhez vagdalják aggodalmaikat, sérelmeiket, netán az apróbb berendezési tárgyakat is. Várja, hogy legalább lélekben odagondoljanak hozzá, aki feszülten figyeli nagyon szeretett testvéreit, akik ott álltak oltára előtt szép szerelemmel csordultig telt szívvel, és várták áldását házasságukra, hogy a házasság szentségének sírig tartó erejével segítsen boldoggá lenni „holtomiglan, holtáiglan”. A sátán szőtte nyomor bugyraiból, ki segít kimenekülni, ha Ő nem? A modern kereszténység óriási szégyene, hogy állandó barátunk, orvosunk, jótevőnk elfeledten él közöttünk. Uram, add vissza népünk nagy hitét!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése