Szent László király
„Sziklahitű László, ki nem ismersz félelmet,
Légy ereje, pajzsa gyenge szívű népednek:
Ingadozó lelkek, sok csapással vertek
Tőled kérnek védelmet” (Hozsanna 302,1)
Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök ragyogó elme volt. Kora prófétájának is méltán nevezték. A próféták elsődlegesen nem jövendőmondók voltak, hanem Isten üzenetét közvetítették koruk emberének. A kegyelem fényénél beleláttak a titkok világába, és üdvös eligazítást adtak a feladatok felismeréséhez és jó teljesítéséhez. Ottokár püspök utolsó éveiben a Trianonban megalázott haza talpra állításán és a jövő szellemiségének kialakításán fáradozott, míg 1927. április 4-én budapesti egyetemi templom szószékén ketté nem szakította szentbeszédét és életét a halál angyala. Nagy eszméi között találjuk a kiváló meglátást: „A magyar kereszténység eszménye Szent László. Benne virágzott ki jellemző típussá a magyar kereszténység; benne forrt össze a keresztény szentség a nemzeti szellemmel. Addig a kereszténység idegen földbe ültetett fa volt; öntözte azt István könnyeivel, a hithirdetők keresztvízzel, a vértanúk vérükkel, meg is fogamzott, de még nem gyökeresedett meg úgy, hogy magába tudta volna szívni a föld sajátos elemeit, s az elemek szerint színt, alakot, életet ölteni. A kereszténység még nem volt magyar.” (Összes munkái,XII. 112-114) Szent Lászlóban érezte meg igazán népünk, hogy a kereszténység az egész magyar nemzet kincse, hogy minden magyar lehet Isten gyermeke, hogy a kereszténység nem idegen szellemiség. Szent Istvánban mindig is atyát látott népünk. Ma is szívesen hívjuk bajainkban: „Hol vagy, István király, téged magyar kíván, Gyászos öltözetben teelőtted sírván”(Ho 294B 1) De az ő és Szent Imre szellemisége is talán igen magasnak tűnt az átlag magyar előtt. Szent Lászlóban a harcos magyar férfi testesült meg. A hős magyar ideál, amelyet megcsodáltak az idegenek is, nem volt ellensége a keresztény alázatnak. Az alázatosság keresztény erény, de nem alamusziság, félénkség. László ifjú korától kezdve bátor harcos, jó vezér. Rajonganak érte. Szívesen látnák a trónon Salamon helyett. László a kardot választja. Az örökösödés rendje kívánja így. Amikor azonban világossá válik, hogy Salamon nem királynak való, sőt a mindig szabad magyart idegenek vazallusává teszi, akkor a közösség érdekében detronizálja, és helyére lép. „A haza minden előtt”. Nem félti életét kockára tenni a csatákban. Mindig elöl jár az ütközetekben, és csatabárdja csatát nyer. Az elrabolt magyar lányt egyéni hősiességével szabadítja ki. Hőstetteinek se szeri, se száma. –De bátor politikájában is: vállalja a szomszéd társországnak, nem fél az idegentől, mert kölcsönös előnyöket tud biztosítani. Bátorság, bölcsesség, szentség. De jó lenne, ha mai szellemi harcainkban, iszonyatos megalázottságunkban Lacfi nádor bölcsessége élne hazafiainkban, és mernének bátor kiállásaikban imádkozni Szent László segítségéért:„Uram Isten és Szent László!” (Arany János: Szent László) De jó lenne, ha az igazság győzelme után most nem a megalázott tatár túlerő és annak vezére, hanem a globális szellemiség vallaná megtörten: „Nem a székely, nem is Lacfi, kit Isten soká megtartson, Hanem az a László, László, az győzött le minket harcon”. (uo.) „Emberölő harcban A gonosznak ártottál, Isten erejével Síkra hitért szállottál. Fergeteges vészben, Rendületlen, épen Égi jelül állottál.Most világok dőlnek, nemzedékek romolnak, Ezeréves bástyák repedezve omolnak. Csüggedésre válasz: Szent király,te állasz Égre néző oromnak.”(Ho 302,2.4.)
„Sziklahitű László, ki nem ismersz félelmet,
Légy ereje, pajzsa gyenge szívű népednek:
Ingadozó lelkek, sok csapással vertek
Tőled kérnek védelmet” (Hozsanna 302,1)
Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök ragyogó elme volt. Kora prófétájának is méltán nevezték. A próféták elsődlegesen nem jövendőmondók voltak, hanem Isten üzenetét közvetítették koruk emberének. A kegyelem fényénél beleláttak a titkok világába, és üdvös eligazítást adtak a feladatok felismeréséhez és jó teljesítéséhez. Ottokár püspök utolsó éveiben a Trianonban megalázott haza talpra állításán és a jövő szellemiségének kialakításán fáradozott, míg 1927. április 4-én budapesti egyetemi templom szószékén ketté nem szakította szentbeszédét és életét a halál angyala. Nagy eszméi között találjuk a kiváló meglátást: „A magyar kereszténység eszménye Szent László. Benne virágzott ki jellemző típussá a magyar kereszténység; benne forrt össze a keresztény szentség a nemzeti szellemmel. Addig a kereszténység idegen földbe ültetett fa volt; öntözte azt István könnyeivel, a hithirdetők keresztvízzel, a vértanúk vérükkel, meg is fogamzott, de még nem gyökeresedett meg úgy, hogy magába tudta volna szívni a föld sajátos elemeit, s az elemek szerint színt, alakot, életet ölteni. A kereszténység még nem volt magyar.” (Összes munkái,XII. 112-114) Szent Lászlóban érezte meg igazán népünk, hogy a kereszténység az egész magyar nemzet kincse, hogy minden magyar lehet Isten gyermeke, hogy a kereszténység nem idegen szellemiség. Szent Istvánban mindig is atyát látott népünk. Ma is szívesen hívjuk bajainkban: „Hol vagy, István király, téged magyar kíván, Gyászos öltözetben teelőtted sírván”(Ho 294B 1) De az ő és Szent Imre szellemisége is talán igen magasnak tűnt az átlag magyar előtt. Szent Lászlóban a harcos magyar férfi testesült meg. A hős magyar ideál, amelyet megcsodáltak az idegenek is, nem volt ellensége a keresztény alázatnak. Az alázatosság keresztény erény, de nem alamusziság, félénkség. László ifjú korától kezdve bátor harcos, jó vezér. Rajonganak érte. Szívesen látnák a trónon Salamon helyett. László a kardot választja. Az örökösödés rendje kívánja így. Amikor azonban világossá válik, hogy Salamon nem királynak való, sőt a mindig szabad magyart idegenek vazallusává teszi, akkor a közösség érdekében detronizálja, és helyére lép. „A haza minden előtt”. Nem félti életét kockára tenni a csatákban. Mindig elöl jár az ütközetekben, és csatabárdja csatát nyer. Az elrabolt magyar lányt egyéni hősiességével szabadítja ki. Hőstetteinek se szeri, se száma. –De bátor politikájában is: vállalja a szomszéd társországnak, nem fél az idegentől, mert kölcsönös előnyöket tud biztosítani. Bátorság, bölcsesség, szentség. De jó lenne, ha mai szellemi harcainkban, iszonyatos megalázottságunkban Lacfi nádor bölcsessége élne hazafiainkban, és mernének bátor kiállásaikban imádkozni Szent László segítségéért:„Uram Isten és Szent László!” (Arany János: Szent László) De jó lenne, ha az igazság győzelme után most nem a megalázott tatár túlerő és annak vezére, hanem a globális szellemiség vallaná megtörten: „Nem a székely, nem is Lacfi, kit Isten soká megtartson, Hanem az a László, László, az győzött le minket harcon”. (uo.) „Emberölő harcban A gonosznak ártottál, Isten erejével Síkra hitért szállottál. Fergeteges vészben, Rendületlen, épen Égi jelül állottál.Most világok dőlnek, nemzedékek romolnak, Ezeréves bástyák repedezve omolnak. Csüggedésre válasz: Szent király,te állasz Égre néző oromnak.”(Ho 302,2.4.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése