Évközi 17.hét hétfő

Évközi 17.hétfő
Kiv 32,15-24.30-34; Mt 13,31-35
„Nem harcra buzdítás kiáltása ez, énekesek szavát hallom én!”

  „Az Úr azt mondta ezután Mózesnek (a szövetségkötés után): Jöjj fel hozzám a hegyre, maradj ott, és én átadom neked a kőtáblákat, a törvényt és a parancsokat, amelyeket leírtam, hogy tanítsd őket. Amikor aztán Mózes felment, a felhő elborította a hegyet, és az Úr dicsősége leszállt a Sínai hegyére. Miután azt hat napig eltakarta a felhővel, a hetedik napon szólított őt a felhő közepéből. Izrael fiainak szeme előtt olyan látvány volt az Úr dicsősége, mint a hegy ormán égő tűz. Erre Mózes bement a felhő közepébe, felment a hegyre, és ott volt negyven nap és negyven éjen át” (Kiv 24,14-18) Fent aztán az Úr megmutatta Mózesnek, hogy a szövetség megkötése után hogyan kell Őt nyilvános és a mindenség Urához- Istenéhez méltó tisztelettel imádni. Addig ugyanis minden család végzett a maga módján imádságokat, adott ajándékokat Istennek, úgy, ahogy Ádámtól látták. A családfő egyben Isten papja is volt, közvetítő Isten és családja között. Ezért az Úr mindent megmutatott, hogyan kell elkészíteni az istentisztelet helyét, a szentsátort, annak berendezéseit, kiket és hogyan kell a nyilvános istentiszteletre felszentelni, milyen áldozatokat kell az oltárokon bemutatni. Később aztán Isten hivatkozik is ezekre a mintákra: „Nézd meg és arra mintára készítsd, amelyet a hegyen mutattam neked”. (Kiv 25,40) Mindjárt az elején azt is megparancsolta, hogy mindez a nép adományaiból készüljön el. (25,1) „Amikor a Sínai hegyen befejezte ezeket a szavakat, az Úr átadta Mózesnek a bizonyságnak Isten ujjával megírt két kőtábláját” (Kiv 31,18) „Visszatért erre Mózes a hegyről, kezében a bizonyság két kőtáblájával. Mindkét oldalon írás volt. Magának Istennek voltak a művei, a vésett írás is Istené volt. Amikor Józsue (aki a hegyoldal közepén várta mesterét), meghallotta az ujjongó nép zajongását, azt mondta Mózesnek: Harci lárma hallatszik a táborból! Ő így felelt: Nem harcra buzdítás kiáltása ez, és nem harcra serkentők ujjongása ez: énekesek (nótázók) szavát hallom én. Amikor aztán a tábor közelébe ért, és meglátta az aranyborjút és a táncokat, igen megharagudott. Ledobta kezéből a táblákat, és összetörte azokat a hegy tövében. Aztán megragadta a borjút, amelyet készítettek, elégette, porrá zúzta, beleszórta a vízbe, és megitatta Izrael fiaival. Áronnak pedig azt mondta: Mit tett veled ez a nép, hogy ilyen nagy bűnt hoztál rá? Az így felelt neki: Ne haragudjon az én uram, hiszen ismered ezt a népet, hogy hajlik a gonoszra!  Azt mondták nekem: Készíts nekünk isteneket (bálványt), hogy előttünk járjanak, mert nem tudjuk, hogy mi történt ezzel a Mózessel, aki kihozott minket Egyiptom földjéről! Én azt mondtam nekik: Kinek van közületek aranya? Elhozták, ideadták nekem, én a tűzbe vetettem, és ez a borjú készült belőle” (32,15-24) Mózes ezután önkéntesekkel karddal kivégeztetett egy csomó embert: „Aznap mintegy huszonháromezer ember halt meg. Mózes azután azt mondta nekik: Ma az Úrnak szenteltétek kezeteket, mindenki a fia és testvére által, így ő nektek adja majd áldását. Másnap aztán Mózes így szólt a néphez: Igen nagy vétekkel vétkeztetek! Felmegyek az Úrhoz, talán sikerül megkövetnem őt vétketekért!” (28-30) Az utókornak nagyon meg kell gondolni: Isten nem változik soha.