Bartók Tibor SJ: Krisztus követése Szent Ignác lelkiségében

Loyolai Szent Ignác

- Ismertetjük Bartók Tibor jezsuita teológus tanulmányát az ignáci lelkiség forrásairól

A liturgia július 31-én emlékezik meg Loyolai Szent Ignácról, Jézus Társasága, a jezsuita rend alapítójáról. Ebből az alkalomból bemutatjuk a megtért baszk katona lelkiségének alapvonását.  Ignác a sebesülés után betegágyán Jézus és a szentek életét olvasva kapta a Lélek indítását, hogy megváltoztatva eddigi világias életét, a szentek példáját követve Krisztus követésére vállalkozzék, és saját és az emberek üdvösségéért fáradozzon.

Jézus Társasága alapítója lelkiségének forrásairól alapos tanulmányt közölt a jezsuiták folyóirata, a Távlatok-online: szerzője a jezsuita Bartók Tibor teológus, aki ősztől a keresztény lelkiség történetéről tart előadásokat a római Pápai Gergely Egyetemen.[1] Most lényegesen lerövidítve a hosszú szakszerű tanulmányt, felolvassuk főbb gondolatait, következtetéseit.

„Ignác számára lényegében négy könyv közvetítette a korábbi lelkiségi hagyományokat. Kettő loyolai betegágyához, kettő pedig tizenegy hónapos manresai tartózkodásához kötődik. Lényegében mind a négy könyv a bibliai Kinyilatkoztatással és az egyházi hagyománnyal kötötte össze Ignácot.

A loyolai olvasmányok egyike a karthauzi Szász Ludolf (1300–1378) Vita Christi-je („Krisztus élete”). Ludolf eredetileg domonkos szerzetes volt, 1340-ben lépett át a strassbourg-i karthauziakhoz. Óriási Krisztus-életrajzát még domonkos korában kezdte írni. (…) A Vita Christi elsődleges forrásává vált Ignác Jézus Krisztus iránti szeretetének és elköteleződésének.

A második loyolai olvasmány a domonkos Jacopo da Varezze (latinosan Jacobus de Voragine, 1228–1298) Flos Sanctorum-a, vagy más nevén Legenda Aureaja, mai kifejezéssel élve egy „Szentek legendái” gyűjtemény. (Ignác egyébként azt a spanyol fordítást olvasta, amely pontosan ezzel a címmel készült: La „Leyenda de los Santos”.) Ez a könyv szította fel Ignácban a szentek utánzásának a vágyát, elsősorban Szent Ferenc és Domonkos példájának követését. (…)

A montserrati és manresai tartózkodás két meghatározó olvasmánya közül az egyik a Compendio breve de ejercicios espirituales. Magyarul így lehetne visszaadni a címet: „Lelkigyakorlatok rövid foglalata”. A cím már önmagában is sokat sejtet az Ignác Lelkigyakorlataival való kapcsolatról. A Compendio egy híres monserrati bencés apát, García Jiménez de Cisneros (1455–1510) két nagyobb munkájából (az Ejercitatorio de [la] vida espiritual és a Directorio de las Horas Canónicas című könyvekből) készült kivonat, kompendium. Szerzője egy ismeretlen monserrati bencés szerzetes.(…)

A másik manresai meghatározó művecske a Kempis Tamásnak (1380–1471) tulajdonított De imitatione Christi, amelyet hagyományosan Krisztus követésének fordítunk, bár helyesebben Krisztus utánzását kellene mondani. (Ignác idejében a De imitationé-t nem Kempisnek, hanem Jean Gersonnak (1363–1429), a párizsi egyetem nagykancellárjának tulajdonították, aki teológiai művei mellett számos lelkiségi könyvet is írt. (Gerson neve alapján Spanyolországban úgy emlegették a De imitationét, mint „Gersoncito”-t, azaz „kis Gerson”-t, utalva a mű rövid terjedelmére.) Egy Ignácot közelről ismerő jezsuita, Luís Gonçalves da Câmara szerint, miután Ignác Manresában, ahová megtérése után egy évre visszavonult, először olvasta a „Kis Gerson”-t (Gersoncitót), attól kezdve nem akart más lelki könyvet olvasni. Később is szokása volt, hogy naponta kétszer olvasott belőle: először egy fejezetet folyamatosan, abban a sorrendben, ahogy az következett, s étkezés után pedig találomra ütötte fel, s „mindig arra talált, ami abban az órában éppen a szívében volt, s amire éppen szüksége volt”. A Krisztus követése minden bizonnyal hatást gyakorolt Ignác lelkiségi szókincsére, de még inkább a rendezetlen ragaszkodásokról, illetve a benső megmozdulások („szellemek”) megkülönböztetéséről vallott felfogására. Igaz, az ignáci megkülönböztetési szabályok szövegében ott tükröződik az egész korábbi lelkiségi hagyomány, de ennek jelentős része a Krisztus követésén keresztül áramlott át Ignáchoz. Természetesen nemcsak a fenti négy mű alakította Ignác gondolkodását és lelkiségét, hanem későbbi tanulmányai is, amelyekben jelentős szerep jutott a skolasztikus filozófiának és teológiának. Ugyanígy, a Rendalkotmány írásához és kiterjedt levezéséhez – mindkettőt titkára, Juan de Polanco segítségével bonyolította – jelentős mértékben felhasználta az ókori és középkori teológiai és lelkiségi irodalmat.

Mindazonáltal a loyolai és manresai könyvek töltöttek be meghatározó szerepet megtérésének korszakában: egyrészt szókincset biztosítottak számára lelki tapasztalatának kifejezésére, ugyanakkor befolyásolták is ennek a lelki tapasztalatnak a jellegét. E négy művön – különösen a Compendión és a Krisztus követésén – keresztül Ignác közvetlen kapcsolatba került azzal a lelkiségi irányzattal, amely Devotio Moderna néven meghatározta az XIV–XV. század lelkiségét.”

P. Bartók Tibor hosszú, szakszerű tanulmánya ezután ismerteti  az Ignácnak kedves  Krisztus követése c. könyvet befolyásoló „devotio moderna” lelki irányzat szellemiségét.

Röviden ez a lelkiség „modern” abban az értelemben, hogy világiak számára is utat nyitott az elmélyültebb lelki életre. Busch révén a mozgalom kiterjedt Németországra is, Jean Mombaer (Mauburnus, †1501) révén pedig Franciaországra. A „Közös Élet” testvérei nem tettek szerzetesi fogadalmakat, hanem szegénységben élve az imádságnak szentelték magukat, és általában könyvmásolásból tartották fenn közösségeiket.”

Ezután P. Bartók  részletesen megmutatja a négy forrás hatását és egyben Loyolai Ignác lelkiségének eredetiségét is főleg a Lelkigyakorlatok és a Rendalkotmány. Hosszú elemzései végén így következtet:

„Ignác tökéletes örököse a ciszterci és ferences lelkiség, valamit a Devotio Moderna krisztocentrikus gondolkodásának, különösen is az ember Jézus iránti odaadásának. Az ember Jézus életének eseményein – az ún. misztériumokon – való elmélkedést a Vita Christi-vel kezdte, majd a Compendio segítségével folytatta.” (…)

„Jézus emberségének a szemlélése azonban nemcsak arra szolgál számára, hogy növekedjen Jézus erényeiben, ahogy ezt a Devotio Moderna képviselői és az őket megelőző hagyomány értette. Számukra Jézus az erények ősmintája, exempluma, modellje, akinek a szemlélése és utánzása (imitatio, mimeszisz) révén haladhat előre az ember az Istenhez vezető úton a régi patrisztikus bölcsességnek megfelelően: per Christum hominem ad Christum Deum. Ignác azonban Jézust nemcsak utánozni (imitar), hanem követni is akarja (seguir), ami apostolibb jelleget kölcsönöz Krisztussal való kapcsolatának. A Vita Christi és a Compendio jórészt még szerzetesi keretek között képzeli el a Krisztus utánzásából fakadó tökéletességet. Az ignáci Lelkigyakorlatok a szerzetesi kereteken kívül is megvalósíthatónak látja.” (…)

„A döntő különbség a Lelkigyakorlatok meditációs anyaga és a Compendio 4–5. hete vagy a Vita Christi meditációs elmélkedései között a következő: ez utóbbiak tele vannak patrisztikus és középkori szerzőknek az adott Krisztus-misztériumra vonatkozó idézeteivel, illetve kommentárjaival. Ezzel szemben Ignác tömören csak az evangéliumi jelenet lényeges pontjait sorolja fel, minden kommentár nélkül, visszavezetve az imádkozót a forráshoz, vagyis az evangéliumhoz, bízva abban, hogy az imádkozó maga jut el a misztérium interiorizációjára /bensőséges elmélyítésére/.”