A hit erejével a Szovjetunió poklában – Walter J. Ciszek és Daniel L. Flaherty: Az Úr vezetett engem

A hit erejével a Szovjetunió poklában – Walter J. Ciszek és Daniel L. Flaherty: Az Úr vezetett engem

Könyvében, melynek címe a 23. zsoltár szavait tükrözi: „Az Úr vezetett engem”, Walter J. Ciszek SJ arra keresi a választ, hogyan sikerült túlélnie a börtönt és a munkatábort. A kötet megírásában alkotótársként vett részt Ciszek atya barátja és rendtársa, Daniel L. Flaherty SJ.

Walter J. Ciszek SJ (1904–1984) amerikai jezsuita szerzetes, pap huszonhárom évet töltött a Szovjetunióban, legnagyobbrészt börtönben vagy szibériai kényszermunkatáborokban. Viszontagságairól két könyvet is írt.

Az első kötetben (Istennel Oroszországban) elsősorban az eseményekre koncentrált. A most magyarul is megjelent könyvében viszont arra keresi a választ, hogyan sikerült túlélnie a börtönt és a munkatábort. A kötet címe a 23. zsoltár szavait tükrözi, kifejezve a lényeget: „Az Úr vezetett engem.” Mindkét könyv megírásában alkotótársként vett részt Ciszek atya barátja és rendtársa, Daniel L. Flaherty SJ.

Walter J. Ciszek 1928-ban hagyta el otthonát, a pennsylvaniai Shenandoah-t, hogy belépjen a jezsuiták közé, és nem sokkal ezután önkéntesnek jelentkezett az „orosz misszióba.” XI. Pius pápa 1929-ben írt egy levelet valamennyi szeminaristának – kiemelve a jezsuitákat –, amelybe arra kérte a növendékeket, hogy jelentkezzenek egy új orosz központba, melyet azért indítanak Rómában, hogy fiatal papokat készítsenek fel egy lehetséges oroszországi munkára. Mire azonban az ifjú jezsuitát felszentelték, már nem volt lehetséges, hogy papokat Oroszországba küldjenek, ehelyett a lengyelországi Albertynbe helyezték, ahol keleti rítusú missziót működtettek a jezsuiták. Ciszek atya itt dolgozott, amikor 1939-ben kitört a második világháború. A németek elfoglalták Varsót és Lengyelország nagy részét, a Vörös Hadsereg pedig Kelet-Lengyelországot, benne Albertynt. E zűrzavaros időben számos lengyel menekült Oroszországba. A jezsuita szerzetes sokáig vívódott, velük tartson-e, s azért imádkozott, hogy hagyatkozzon teljesen Isten gondviselésére, csak benne bízzon, hasonlóan Ábrahámhoz, kövesse hívását, bárhová vezesse is.

„Útmutatásért imádkoztam. És abban a pillanatban újra elárasztott az a béke, öröm, a bizonyosság az egyszerű és őszinte hitben, ami az egyedül belé vetett bizalomban fejeződik ki. És akkor már tudtam, mit kell tennem.” Az öröm és a béke érzete Ciszek atya számára ismertetőjele volt annak, hogy Isten valóban belépett a lelkébe, így aztán ő is a menekültekkel tartott, abban bízva, hogy szolgálatukra lehet lelki szükségeikben. A szovjet rendőrséget azonban nem tudta megtéveszteni, az NKVD (a Belügyi Népbiztosság) 1941 júniusában lecsapott rá, és kémkedés vádjával börtönbe zárták.

Ciszek atya tényként állapítja meg, hogy minden ember életének része a szenvedés. „Időnként mindannyian csaknem kétségbeesünk, mikor azt kérdezzük Istentől, miért engedi meg, hogy a gonosz és a szenvedés legyőzzön minket, és azokat, akiket szeretünk.” A jezsuita pap rengeteg szenvedést látott az emberek életében, akikkel a táborokban és a börtönökben találkozott. Nem sok hiányzott, hogy ő is felhagyjon minden reménnyel, de azokban a sötét órákban megtanulta, hogy Istenhez forduljon vigasztalásért, és egyedül benne bízzon. Hosszas lelki gyötrelem után Isten megadta számára és a vele raboskodó egyik paptársa számára is a kegyelmet, hogy „helyzetünket az ő szemszögéből és ne a sajátunkból lássuk. Megkaptuk a kegyelmet, hogy ne emberi mértékkel, s ne is a magunk akarata vagy elképzelése szerint mérjük erőfeszítéseinket, hanem Isten elgondolása alapján.”

Az emberileg szinte elképzelhetetlenül kegyetlen rabságban, a sötétség erőinek való totális kiszolgáltatottság állapotában Ciszek atya felismerte azt a „nyilvánvaló és egyszerű” igazságot, hogy Isten akarata az, „amit a körülményeken, a helyeken, az embereken és a problémákon keresztül mindennap küldeni akar nekünk. Az a művészet, hogy ezt megtanuljuk meglátni – nemcsak elméletben vagy időnként, amikor Isten kegyelme felvillantja előttünk egy-egy pillanatra, hanem mindennap.” Az igazi kihívás az, hogy megtanuljuk ezt az igazságot, és eszerint cselekedjünk napról napra, minden pillanatban, kerüljünk bármilyen kilátástalannak látszó helyzetekbe is. Mindig és mindenben Isten akaratát kell követnünk, „végső soron ez életünk egyetlen célja, s erre teremtettünk. Nincs ennél nagyobb biztonság, amelyet ember kérhet, és nincs nagyobb béke és nyugalom, melyet megtapasztal.”

A hírhedt szovjet börtönökben és munkatáborokban tizenöt évet raboskodó jezsuita szerzetes saját tapasztalatai, a legsötétebb órák megélése alapján állítja, hogy „a legnagyobb szabadság érzése, melyet a lélek békéje és maradandó biztonságérzet kísér, akkor jön el, ha az ember teljesen feladja saját akaratát, hogy Istenét kövesse.” Az igazi szabadság azt jelenti, hogy minden akadály nélkül hagyjuk, hogy Isten működjön a lelkünk mélyén, és azt is, hogy inkább az Úr akaratának adjunk elsőbbséget, és ne a saját kezdeményezéseink alapján cselekedjünk. „Isten akarata pedig a sugallatokban, inspirációkban és egyéb módokon mutatkozik meg, ahogy ő éppen jónak látja tudomásunkra hozni.”

Ciszek atya állítja: még a börtönben is megőrzi az ember a szabadságát, a választás lehetőségét. Dönthet, hogy jót vagy gonoszat tesz, küzd a túlélésért vagy elkeseredik, szolgálja-e Istent és embertársait, vagy önző módon magába fordul. Mindez békeidőkben és a szabadságban élők számára is érvényes igazság (Jezsuita Kiadó 2017).