Évközi 22 vasárnap

Évközi 22 vasárnap
Jer 20, 7-9, Rom 12, 1-2; Mt 16, 21-27
„Ha valaki követni akar engem, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen”

Jézus amikor az ember földi életének elsődleges küldetéséről szól, kifejti: dolgoznia kell mindenkinek az Istentől kapott talentumoknak megfelelően. Végre kell hajtania az Atya akaratát. Önzetlenül tennie kell azt a jót, ami a mellé rendelt embereknek a boldogságát biztosítja, vagyis gyakorolnia kell a szeretetet. Az így szerzett érdemeket az Úr összegyűjti a mennyországban, és ezeknek megfelelően osztja kinek-kinek az örök boldogságot. (Mt 25, 14-36) Az evangéliumi részletben viszont azt hangsúlyozza, hogy a munka mellett vállalnunk kell a szenvedést is, amint azt Isten akarja. Ez azzal jár, hogy önzésünket vissza kell szorítanunk: „Ha valaki követni akar engem, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen” (Mt 16,24) Jézus földi élete nagyobbik részében fizikai munkát végzett napról-napra. Mint tudjuk, építőipari szakmunkás volt előbb Szent József mellett, később, mint vállalkozó. Harminc évesen, pedig elkezdte nyilvános működését. Beszédei remekművek voltak: „a néptömegek le voltak nyűgözve a tanítástól, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók” (Mt 7,28-29) Az elfogatására kirendelt szolgák is ámuldoztak beszédjén: „Soha ember így nem beszélt” (Jn 7,46) Igen, az istenemberi tanítás és az állandóan végbevitt csodatettei voltak hivatva arra, hogy rádöbbentsék hallgatóit: a Názáreti Jézus nem egyszerű ember, nem csupán kiemelkedő tanító, nem is csak próféta, hanem Isten. A tengeri lecsendesítése után „az emberek elcsodálkoztak és így szóltak: „Kicsoda ez, hogy még a szelek és a tenger is engedelmeskednek neki?” (Mt 8, 27) a helyes választ később Péter apostol fogalmazta meg: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia” (Mt 16, 16) Ezek után Jézus ráirányította tanítványai figyelmét, hogy küldetésének van még egy igen fontos feladata: a szenvedés. „Jézus többször felhívta tanítványai figyelmét arra, hogy neki Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, főpapoktól és az írástudóktól, megölik, de a harmadik napon feltámad a halálból”. (Mt 16,21) a dicsőség csúcsán álló Jézus szavai a szenvedésről megdöbbentették a tanítványokat. Péter félrevonta Mesterét: „Isten ments, Uram! Ez nem történhet veled!” (22) Jézus Pétert kísértőnek nevezi és helyreigazítja: „Botránkoztatsz, mert nem az Isten ügyére van gondod, hanem az emberekére” (23) Jézus ezután feltárja az üdvösség útjának titkát: a munka és a szeretetszolgálat vállalása után el kell fogadni a szenvedést is, mint az üdvösség megkerülhetetlen eszközét. Ehhez le kell gyűrnie mindegyikünknek a természetes visszahőkölést: „Ha valaki követni akar engem, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen. Mert mindaz, aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, és aki énérettem elveszíti életét, megtalálja azt”. (25) Az áldozatos munka, nevelés, gondoskodás óriási érték, a szeretet csodálatos megnyilatkozása, de „nagyobb szeretete senkinek nincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért”.(Jn 15, 13) Ezt sokan nem értik meg, főként a nem-hívő emberek. Ezért olvastatja az Egyház a mai szentleckében: „Ne hasonuljatok a világhoz, hanem gondolkodástokban megújulva alakuljatok át, hogy felismerjétek, mi az Isten akarata, mi a helyes, mi a kedves előtte és mi a tökéletes” (Róm12,2) Fontos, hogy dolgozzunk, neveljünk, de mint a legértékesebb életmozzanatot ajánljuk fel szenvedéseinket Istenünknek.