Évközi 9. hét csütörtök
Mindegyikünk
élete meg van jelölve a halállal. Mindegyikünk földi élete rámegy valamire. Ha
rászánjuk magunkat Jézus követésére, egyre inkább evidenciaként ismerjük fel,
hogy nem más ez, mint szeretetből vállalt, boldog vértanúság, még ha vértelen
is. Hiszen a vértanúk halála sem egyéb, mint egy korábbi, lelki halál testi
kinyilvánulása, amikor az ember a keresztség szentségében Krisztus halálában
eltemetkezve meghalt a bűnnek. Aki egyszer megtanulta a hitben, hogy Krisztus
valóságos Isten és valóságos ember, hogy értünk meghalt és testben feltámadt,
az magában ebben az ismeretben megkapta keresztény hivatását: hogy a napi
teendőkben, emberi viszonyokban meghaljon önmagának, és teljesen adja át életét
Istennek. Ha ezt a meghalást megpróbáljuk kikerülni, hiába várunk az isteni
jelre, amelynek meg kellene mutatnia, mit is kell tennünk, nem fogunk kapni
semmiféle jelet, s önközpontúságunk poklában maradunk.
Aki
számára viszont ez a meghalás valódi és konkrét esemény, annak a mondat második
fele, hogy Krisztussal együtt fogunk élni, nem valami sápadt, bizonytalan
reménykedést jelent a túlvilági élettel kapcsolatban, hanem belső tapasztalatot
és élő valóságot fejez ki, hiszen ha valóban meghalt a bűnnek és a világ
szellemének, a Jézusba vetett hit által azonnal, már itt a földön megízleli az
új, el nem múló életet.
Urunk Jézus, köszönjük Neked a mai
Szentleckében Apostolod által adott tanítást és buzdítást arról az életről,
melyben részesíteni akarsz minket magad mellett. Hálát adunk Neked azért is,
mert a Te hűséged soha meg nem rendül: ha mi hűtlenné válnánk is, rólunk
elképzelt tervedet az utolsó pillanatig fenntartod, újra meg újra felkínálva a
lehetőséget, hogy szabadon, egész lényünkkel válasszunk Téged. Adj nekünk,
kérünk, készséges szívet, hogy merjünk Veled együtt meghalni és eltemetkezni,
nem elméletben és a kegyes szavak szintjén, hanem konkrét tettekben, mindennapi
életünk állandó odaadásában, s így Veled együtt feltámadjunk az örök életre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése