Nem az a probléma, hogy nem hisznek a međugorjei jelenésekben – mondja az ott szolgáló ferences atya

A Szeretetláng Fesztivál főelőadója Ljubo Kurtović Međugorjében szolgáló ferences szerzetes volt augusztus 25-én, a máriaremetei kegytemplom kertjében. A szerzetes papot, aki hivatását is a bosznia-hercegovinai kegyhelynek köszönheti, Međugorjéról és a Mária-jelenésekről kérdeztük.

– A jelenések természetfeletti voltáról a mai napig nem tett végleges állásfoglalást a Vatikán, de az, hogy Henryk Hoser nyugalmazott lengyel érseket Ferenc pápa különleges, helyben lakó vizitátorrá tette, arra mutat, hogy fontosnak tartja a zarándokok lelkipásztori kísérését. Éreznek bármiféle változást Međugorjéban ennek hatására?

– A tény, hogy Hoser érseket Međugorjéba küldte a Szentatya, mindenképpen pozitív lépés a Szentszék részéről a kegyhelyet illetően. Međugorje valóság, ami megérinthető, tapasztalható, a sok millió zarándok, aki évről évre elmegy Međugorjéba, kézzelfogható tény. Az Egyháznak az emberekről, az élő emberekről kell gondoskodnia, vagyis szerintem ezt már korábban is meg kellett volna tenni, de nyilván sohasem késő. Maga Hoser érsek is azt nyilatkozta, hogy nem fog belemenni a jelenések valódiságának kérdéskörébe, hanem a lelkipásztori területen szeretne segíteni. Ez a döntés megkönnyíti a kegyhelyen szolgáló ferencesek munkáját, mert ezáltal azt érzékelik, az Egyház a hátuk mögött áll. Mielőtt ez megtörtént volna, kicsit illegálisnak volt érezhető az egész kegyhely, ami természetesen nem azt jelenti, hogy a szerzetesek illegalitásban végezték volna a szolgálatukat, hiszen megkapták erre a dekrétumot az elöljárójuktól. A legfontosabb az, hogy Međugorje megőriztetett az Egyházban, az Egyházért.

– Međugorje neve kétségtelenül összeforrt a Mária-jelenésekkel, a legtöbb zarándok részben emiatt is érkezik, de mit él meg az, aki – akár hívőként, akár nem hívőként – szkeptikusan megy oda?

– Akinek zárva van a szíve, az nem tud semmit sem megtapasztalni, de Istennek minden lehetséges. Nagyon sok ember jött Međugorjéba kíváncsiságból, voltak olyanok is, akik a tengerhez igyekeztek, és előtte vagy utána csak beugrottak a kegyhelyre, s aztán volt, hogy ott töltötték az egész évi szabadságukat, annyira megérintette őket. Tehát hogy ki mit érez meg, azt csak Isten tudja.

Ám az Egyház nem is fogja addig elismerni Međugorje Mária-jelenéseit, amíg azok tartanak. Olyan ez, mint ahogy a szenteket is csak akkor ismerik el szenteknek, amikor már meghaltak; nem avatnak szentté élő embert.

– A Katolikus Egyház Katekizmusa szerint a magánkinyilatkoztatásokban nem kell hinni ahhoz, hogy valaki elfogadja az Egyház hitét. Ugyanakkor azt is mondja a katekizmus, hogy ezek nem arra szolgálnak, hogy Krisztus végleges kinyilatkoztatását „kiegészítsék” vagy „tökéletesítsék”, hanem azt kell elősegíteniük, hogy az adott korban tökéletesebben lehessen a kinyilatkoztatás alapján élni. Eszerint a Szűzanya Međugorjéban valamire nagyon fel akarja hívni a figyelmet, ha ennyiszer és visszatérően megjelenik. Ennyire süket és vak lenne a mai világ, a mai ember Krisztusra?

– A Szűzanya azt akarja mondani, hogy vegyük Jézust komolyan. Mert nem az a probléma, hogy az emberek nem hisznek Međugorjéban, a jelenésekben, hanem hogy nem hisznek az evangéliumban: Európából eltűnt a hit. Nem véletlenül mondta Jézus azt, ami a Szentírásban is le van jegyezve, hogy „amikor az Emberfia majd eljön, talál-e hitet a földön?”. A Szűzanya nem fenyeget, nem mond prófétai kinyilatkoztatásokat, nem beszél a világ végéről, nem mond semmi olyat, amit Jézus ne mondott volna. Az a baj, hogy mi a feledékenység betegségébe estünk, elfelejtettük a hitünknek a lényegét, anélkül pedig nincsen örök élet, nincs üdvösség, nincsen béke. A Szűzanya jelenéseinek az a célja, hogy ehhez visszavezessen minket. Egyszer az egyik üzenetében azt mondta: „Drága gyermekeim, majd eljön az idő, hogy nem leszek már ilyen módon veletek, mint most”, és több üzenetében is beszél róla, hogy ez a mostani idő a kegyelem ideje; vagyis elérkezik majd az idő, amikor véget ér a kegyelem ideje. Ilyenek vagyunk mi, emberek: csak akkor tudjuk az egészségünket értékelni, amikor elveszítjük; ám amikor egészségesek vagyunk, nem is tudjuk, mekkora nagy kincsnek vagyunk a birtokában. Hogyha majd megszűnnek a Szűzanya mindennapi jelenései, akkor tudjuk majd igazán értékelni, ami jelenleg történik.

– Hoser érsek nemrégiben beszélt arról, hogy egyre inkább elterjed a bűnszervezetek, többek között a maffia tevékenysége Međugorjéban, a démoni működés jeleinek nevezte ezeket a szervezeteket, „melyek mindenáron ennek a helynek a vesztét keresik”. Ljubo atya hogy látja, mennyire változott mindez az idők során, mennyire veszélyes ez?

– Az apostoli vizitátor arra akart ezzel rávilágítani, hogy érzékeljük, harc van a jó és a rossz között. Mindez benne van az evangéliumban, és Szent Pál is háborús helyzethez hasonlítja az ember állapotát. Azt mondja, hogy öltsétek magatokra Isten fegyverzetét: vegyétek fel a hit pajzsát, az üdvösség sisakját és a Lélek kardját. Az, amit az Efezusiaknak írt levél hatodik fejezetében felsorol, és kéri, hogy vegyünk magunkra: a katonák fegyverzete. Ez a harc, amiről Jézus és Szent Pál is beszél, nem fog megszűnni a világ végéig, így van ez Međugorjéban is és azon kívül is.

Egy kicsit hangzatos is arról beszélni, hogy Međugorjéban jelen van a démoni működés, hiszen világszerte ismert hely. Ott is vannak rosszak, vannak, akik az érdekeiket akarják érvényesíteni, de ezek máshol is megtalálhatók a világban. Van, aki azt mondja, Međugorje üzletté vált. Aki a bizniszt keresi, meg is fogja találni; aki viszont Međugorjéban kegyelmet keres, az kegyelmet fog találni. Minden attól függ, hogy az ember mire kíváncsi, mit keres.

– A Szeretetláng Fesztiválon tartott egyik előadásában beszámolt arról, hogy első útján inkább a lábában érezte Međugorjét, és nem annyira a szívében. Milyen hatással volt a későbbiekben a kegyhely Ljubo atya életére?

– Hogyha nem lenne Međugorje, én nem lennék pap. Nem azért mentem el a kegyhelyre, hogy imádkozzam azért, hogy szerzetes pap legyek – nem akartam semmilyen pap sem lenni. Más dolgokat éreztem szükségesnek, és azokért mentem oda imádkozni. Amit Istentől kértem, az nem talált meghallgatásra, ebből is látszik, hogy a kívánságaim, a vágyaim mennyire önzők tudnak lenni. A hivatásom tehát Međugorjéban kezdődött, egy kicsi mag hullott a lelkembe, amely lassan-lassan elkezdett növekedni (a Szűzanya mindig csak egy pici kis magot vet el a lelkünkbe). Ám én egy keményfejű ember vagyok, ezért a Szűzanyának sokat kellett szenvednie velem, és még most is szenved, akárcsak én – ez mindig kölcsönös. Jómagam sohasem láttam a Szűzanyát, csak a látnokoknak jelenik meg. De a látnokok mindig azt vallják: „Mi nem vagyunk kiváltságosabbak amiatt, hogy látjuk a Szűzanyát azoknál, akik nem.” A lelki tervben ez nem jelent különleges kiváltságot, sokkal fontosabb, hogy szeressük a Szűzanyát, mint hogy lássuk.