Évközi 6. hét hétfő

Évközi 6. hét hétfő

Jézus felsóhajtása arról tanúskodik, hogy a rosszindulattal, a megátalkodottsággal találkozva elszomorodott. Hiszen annyi, de annyi jelet adott, ám akik most jelet követelnek tőle, ezeket sorra elutasították. Ha a Szentlélekkel végbevitt csodáinak láttán képesek voltak Belzebubbal való paktálással vádolni, vajon milyen jelnek hinnének? Olyan „jelet” viszont, amivel minden kétséget kizáró módon igazolná isteni küldetését a szemükben, Jézus nem ad, mert nem is adhat, hiszen az már nem jel volna többé, hanem kényszerítő erejű bizonyíték. Ezért nem szállt le a keresztről sem, pedig gúnyolói azt mondták, akkor hisznek neki. De ő akkor sem, most sem az Isten hatalmától rettegő ember megadását kívánja, hanem számtalan jellel kinyilvánított, feltétel nélküli szeretetére vár tőlünk választ.

Egy szeretetkapcsolatban jelet követelni azt mutatja, hogy az egyik fél vak azokra a jelekre, melyekkel a másik nap mint nap elhalmozza. Ez jelzi a hit, a bizalom és a szeretet súlyos megrendülését, innen pedig már csak néhány lépés a hazugság, a gyűlölet és az élet kioltása. Figyeljük csak meg azt a cinizmust, mellyel Káin válaszol Istennek öccse megölése után: „Talán bizony őrzője vagyok én a testvéremnek?” Mintha bizony azon a címen, hogy önállóak és függetlenek vagyunk, jogunk lenne megtagadni a testvéri kapcsolatokat, a szeretetben való felelősségvállalást! Igenis, Isten egymás őrzőjéül is rendelt bennünket, felelősséggel tartozunk egymásért, mert nem különálló egyedek, hanem ugyanannak a Testnek megannyi tagja vagyunk.

Urunk Jézus, kérünk, bocsásd meg nekünk, hogy túl sokszor voltunk mi is vakok szereteted jeleire. Bocsásd meg, hogy máskor pedig láttuk és elfogadtuk jeleidet, de aztán megfeledkeztünk róluk, és nekiálltunk újabbakat várni és kérni. Segíts, hogy most már ne akarjunk több jelet kicsikarni Tőled, hanem felidézve és megköszönve mindazokat a jeleket, melyekkel örök javunkat szolgáltad, végre mi is jelét adjuk az Irántad és testvéreink iránti hűségnek és szeretetnek.