Évközi 11. hét kedd
Óriási
dolog a viszonzott szeretet, a legnagyobb a földön, s a mennyország, az
eljövendő örök élet sem más, mint kölcsönös szeretet. Az utolsó vacsorán az Úr
Jézus éppen ezt teszi meg eszkatologikus jelnek: Szent János evangéliumában
olvassuk, hogy a világ számára nem az lesz a szinte kényszerítő erejű
bizonyíték Krisztus istensége mellett, hogy az égen feltűnik az Emberfia jele,
hanem hogy a keresztények szeretik egymást. S ez az egyetlen hiteles
tapasztalatunk Isten belső, szentháromságos életéről és az üdvözültek túlvilági
boldogságáról is. Éppen ez az, amiért Jézus azt mondja, hogy a kölcsönös
szeretet nem érdemel jutalmat, hiszen ha szeretetem viszonzásra talál, az maga
a legnagyobb jutalom.
De
szeretnünk kell akkor is, ha nem kapunk viszonzást. Képesek vagyunk rá, hiszen
Isten gyermekeiként megkaptuk a Szentlelket, és így részesedtünk a
Szentháromság belső életéből. Szeretetünk őszinteségének nem az a fokmérője,
hogy milyen és mekkora érzelmeket táplálunk embertársaink iránt. Nem elég
kitűnnünk az egymás iránti szeretetben és buzgóságban. Vállalnunk kell azt a
szegénységet, kifosztottságot, amivel a szeretet egyoldalú ajándékozása jár. Az
ismeretlenek, közömbösek vagy éppenséggel az ellenséges érzületűek iránt
tanúsított nagylelkűség, jóakarat lehet az igazi hitelesítő pecsét
szeretetkapcsolatainkon. Azzal, hogy mindenkiről jót gondolunk, jót mondunk, és
csak jót teszünk velük, kezdünk hasonlítani a mennyei Atyára, aki felkelti
napját jókra és gonoszokra egyaránt.
Urunk Jézus, amikor valakit szeretnünk kellene,
de nem megy, oly könnyen mondjuk: „nem tudom”, „nem bírom”, „képtelen vagyok
rá”, pedig a szeretet ezen a szinten nem érzelmek, hanem csupán elhatározás
kérdése. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy egyre jobban megtanuljunk mindenkire
úgy tekinteni, mint az Atya egyetlenjére, páratlanul kedves,
helyettesíthetetlenül értékes gyermekére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése