Évközi 17. hét kedd
Amikor
beszélünk valakivel, nemcsak szavaink közölnek valamit, hanem hangszínünk,
hanglejtésünk, arcjátékunk, tekintetünk és gesztusaink is üzenetet
közvetítenek, méghozzá általában többet árulva el a szóban forgó dologhoz való
viszonyunkról, mint maguk a szavaink. Míg azonban egy udvariassági társalgás
alkalmával azt, hogy mindkét fél a pokolba kívánja a másikat, vagy egy üzleti
tárgyaláson azt, hogy a kliensnek csak a pénze érdekes, a beszélők magukra
erőltetett mosollyal, feszes arcizmokkal igyekeznek leplezni, addig egy baráti
beszélgetésben nincs mit takargatni, éppen ezért sokkal fesztelenebb a
társalgás, s a szavakon túli kommunikáció nem ellentmond a kimondott szónak,
hanem kiegészíti, s ezáltal megerősíti, kiteljesíti azt. Mert az emberi beszéd
végső célja az önközlés, személyünk titkának feltárása és megosztása másokkal.
Hogy szeretetünknek hangot adjunk, nem szükséges folyton róla beszélnünk – egy
szeretetkapcsolatban úgyis minden róla szól, a szeretet mintegy megtestesül a
hangunkban, a szemünk csillogásában, a mozdulatainkban és a testtartásunkban.
Mindez
végtelen fokban igaz az isteni kinyilatkoztatásra. Hiszen Isten nem csupán
igazságokat közölt velünk, hanem végső soron legbensőbb titkát, szentháromságos
életét tárta fel és osztotta meg velünk. Jézus Krisztus, a megtestesült Ige
egyben Isten megtestesült szeretete is. Milyen sokatmondó mozzanat a mai
Evangéliumban, ahogy Jézus elbocsátja a sokaságot, hazatér tanítványaival, és
csak nekik, szűk körben tárja fel példabeszédének értelmét. Micsoda kitüntető
bensőségesség! Az utolsó vacsorán pedig, miután szeretetének legnagyobb jelét
adta, így szól az apostolokhoz: „Barátaimnak mondalak titeket, mert mindent
tudtul adtam nektek.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése