Az egyház a Szentlélek vigaszával telt el.
2011.05.14. szombat
Az Oltáriszentség, vagyis az Eukarisztia a mi Urunk Jézus Krisztus szentséges Teste és Vére a kenyér és a bor színe alatt. Az Eukarisztia három formában hat ránk, mint kegyelemforrás: A szentmisében, mint áldozat, a szentáldozásban, mint lelkünk tápláléka és a szentségimádásban, mint mennyei életünk elővételezése. Azért ilyen sorrendben tárgyaljuk e háromféle kegyelemközlést, mert liturgikus szolgálatunkban ilyen módon teszi lelkünk kincsévé Jézus akarata szerint Anyaszentegyházunk. A SZENTMISEÁLDOZAT. Üdvösségünk mostani rendjében minden nekünk juttatott kegyelem Jézus szenvedéséből és kereszthalálából forrásozik. Nem csoda, hogy magát a megváltó szenvedést kell jelenvalóvá tennünk az eukarisztikus kegyelemközlésen. A többi szentséget is lehetőleg szentmise keretében igyekszik kiszolgáltatni a Római Katolikus Anyaszentegyház, hogy ezt a forrás-jelleget tudatosítsuk híveinkben. Különösen fontosnak tartom, mert nem minden hívőnek van tiszta fogalma arról, hogy a Teremtő a kegyelmeket atyai szeretetéből közvetlenül nyújtotta az ősszülőknek, nem lett volna szükség az ősbűn nélkül megváltásra és megváltói kegyelmekre, betegek kenetére. Csak ilyen vonatkozásban érthetjük tisztán a szentségek fogalmát: Mik a szentségek? A szentségek látható jelek, amelyeket Jézus Krisztus rendelt, hogy általuk láthatatlan kegyelmeket nyerjünk. A szentmise Urunk, Jézus Krisztus kereszthalálának jelenvalóvá tétele. Nem megismétlése tehát a keresztáldozatnak, mert az egyszer s mindenkorra bemutatott jézusi életáldozat. Jézus halálából feltámadt, többé nem halhat meg. Nincs is rá szükség, mert azt a halált mindenkiért vállalta az Úr. Jézus az utolsóvacsora és a keresztáldozat titkát teljesen egységbe kapcsolta. Egyiket a másik nélkül nem lehet helyesen érteni sem. Valószínűleg ezért rendezte úgy húsvéti találkozásait, elsősorban az emmauszi tanítványainak tartott több órás ószövetségi előkészítő magyarázatát, majd a házukban adott kenyértörést, ami az ősi liturgikus szóhasználatban a szentmisét jelentette. így mutatta meg utólag is, az emberiség további történelmére egységesen kötelező parancsának értelmezését: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” (Lk 22,20) Ezért hangoztatja az Egyház gyakorlatát az Újszövetség, hogy ők ugyan elmentek a zsidó templomba imádkozni, ott tanították Jézus evangéliumát, de a zsidó templom áldozati oltárához már soha többé nem közelítettek. Azok az ősi, mózesi törvényben előírt áldozatok ugyanis előkészítő jellegű áldozatok voltak, a paszka, a húsvéti bárányáldozat Jézus vérontásos, de csontot nem tört keresztáldozatának minden évben minden családban megújított emlékáldozata már tökéletesen beteljesült: „Mert húsvéti bárányunkat, Krisztust föláldozták”. (1Kor 5,7) „Ők (a keresztények) pedig állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában, a kenyérszegés közösségében és az imádságokban”. (ApCsel 2,42) Az Újszövetség áldozata tehát a keresztáldozat, Jézus Krisztus szenvedése és halála a kereszten. Ezzel törölte el a világ bűneit, ezzel szerezte meg a jogot, hogy az ősbűnnel és a további személyes bűnökkel halálosan megsértett isteni Fölséget mint Megváltó kiengesztelje, és a benne hívőknek kinyissa a mennyországot, vagyis üdvözítsen is minket. Ezt az Egyház előírása szerinti kötött szöveggel, a liturgia parancsai szerinti szent mozdulatokkal végezzük mi, felszentelt áldozópapok, mint Jézus helyettesítői. A bűnbánat, könyörgés, ó- és újszövetségi szentírási olvasmányok, üdvös tanítások az utolsóvacsora liturgiája szerint alakultak ki. Ezt az első részt követi az áldozati cselekmény: felajánljuk a kovásztalan kenyeret és a szőlőből készült bort, mint Jézus tette, átváltoztatjuk Jézus Testévé és Vérévé: Így halt meg Urunk, vérét kiontva.
