Évközi 4. hét csütörtök

Évközi 4. hét csütörtök

Zsid 12, 18-19. 21-24; Mk 6, 6-13

„Ti Sion hegyéhez járultatok, és az élő Isten városához, a mennyei Jeruzsálemhez”

A levél magyarázatában beszélek arról, hogy a szerző törekedett meggyőzni a zsidó népből megtért keresztényeket, hogy vallásuk külsőségei sokkal szerényebbek, mint a zsidó templom színpompás szertartásai, de a tanítás és a tartalom messze felülmúlja az Ószövetséget. Az Ószövetség kezdetén Isten fenségét és mindenhatóságát mutatták meg a választott népnek az egész Egyiptomot megrázó csodák. A tíz csapás megrendítette a fáraót és országát. A zsidó népet, pedig meggyőzte arról, hogy bátran rábízhatja magát Istenére, mert végtelen hatalmú úr a világ felett. A Sínai hegy alatt létrejött szerződéskötés körülményei viszont azt az üdvös félelmet keltették a népben, hogy az ő Istene népe felett is uralkodik, megközelíthetetlen fenség marad. Erre mutatott rá a hegy derekáig legomolygó sötét felhő, az állandóan cikázó villámok, a félelmetes mennydörgések, majd Isten még félelmetesebben zengő hangja. Reszketett a nép teste, rettegett a lelke, szeme előtt álltak a hegy megközelítését halállal büntető tilalom táblái. Ezt az élményt ébreszti fel a levélíró a zsidó-keresztények emlékezetében: „Ti ugyanis nem érinthető hegyhez járultatok, nem lángoló tűzhöz és forgószélhez, sötétséghez és fergeteghez, harsonazengéshez és szózatok hangjához. Akik ezt hallották, azért esedeztek, hogy ne szóljon hozzájuk az ige, mert nem viselhették el azt, ami parancsba volt adva: Még ha oktalan állat érinti is a hegyet, kövezzék meg; s a látvány is olyan rettenetes volt, hogy Mózes így szólt: Megrémültem és reszketek”. (Zsid 12, 18-21) Az Újszövetségben mennyire más minden! A végtelen nagy Istenatya hasonlóan végtelen nagy Fia jön el hozzánk. Egy aranyos fiatal lány szíve alá költözik, és ott él kilenc hónapig láthatatlanul elrejtőzve az emberek tekintete elől. Egy aprócska hegy alján megbúvó barlangban születik meg. Ágy híján jászolba szénára fektetik. Barátságos angyalok jelennek meg kint a legelőn virrasztó pásztoroknak, Isten dicsőségét, emberek békességét zengik. Majd beküldik a pásztorok egyszerű népét a városba. Meg is találják Máriát, Józsefet, és kitörő örömmel fedezik fel a mindenható Istent pólyába takarva és jászolba fektetve. Csak az angyalok szavaiból tudják, hogy igaziból ki is ez a gyermek. Nekik és később keresztény utódaiknak szól a levél folytatása: „Ti Sion hegyéhez járultatok, és az élő Isten városához, a mennyei Jeruzsálemhez, sok ezernyi angyal seregéhez, az elsőszülöttek egyházához, akik fel vannak jegyezve a mennyben, és mindenki bírójához, az Istenhez, a tökéletes igazak lelkeihez, az újszövetség közvetítőjéhez, Jézushoz, és a meghintés véréhez, amely hangosabban kiált,mint Ábelé”(12,22-24) Mi két évezred távlatából még csodálatosabb örömmel mondjuk: Hála neked, Urunk, hogy mi a te újszövetségi néped lehetünk!

Évközi 4. hét szerda

Évközi 4. hét szerda

Zsid 12, 4-7. 11-15; Mk 6, 1-6

„Mert még nem álltatok ellen a vérontásig a bűn ellen vívott harcban”

Az előzőkben a szentíró felsorakoztatta az Ószövetség hősi képviselőit, akik vállalták nemzetükért a nemes harcot. Sokan közülük szüleik fogadalmát tartva nazírok lettek. Ők sohasem borotválkoztak, hajuk is teljesen szabadon nőtt. Szeszt, egy cseppet sem fogyaszthattak, de még szőlőmustot sem. A hazájukért egyedül is vállalták a véres harcot. Itt most bennünket, keresztényeket arra buzdít, hogy a bűn ellen vállaljuk a vérontásig menő harcot. Az első három keresztény évszázadban, a bűnben fuldokló pogány rómaiak őrjöngve élvezték a gladiátorok egymás-gyilkolását, majd hamarosan halomra ölték cirkuszaikban a hitüket és erkölcseiket halálosan komolyan vevő keresztényeket. De másik figyelmeztetése is nagyon megfontolandó: „Elfelejtettétek a vigasztalást, amely nektek, mint fiaknak szól: Fiam, ne vesd meg az Úr fenyítését, és ne csüggedj el, ha büntet, mert akit szeret az Úr, azt megfenyíti, és megostoroz minden gyermekét, akit magához fogad!” (Zsid 12,5-6) a nevelés kérdése a legutóbbi időkben nem háttérbe szorult, hanem egyenesen kiszorult még sok józan katolikus szülő eszköztárából is. Ilyen ostoba szirén-hangokra hallgatnak: szegény kisgyerek! Még azt sem tudja, miért kapott ki! A másik mellett így jajong a magát felvilágosultnak tartó szak-nevelő: A fizikai fenyítés, de még a korholás is örök sebet üt szegénykék érzékeny lelkén. Aki éppen elnáspángolt egy magánál évekkel fiatalabb és gyengébb testalkatú kicsit, azt védi az előző ostoba érv alapján némely „szakember”. Bölcs pedagógus-professzoromtól tanultam: a gyerek nem kicsi felnőtt. Azért kell értelmesen beszélni vele, de ha ez nem használ, korához és bűnéhez mérten büntetni kell. Ezt, mint isteni alapelvet tanítja a Szentírás: „a fegyelemért szenvedtek. Mint fiakkal, úgy bánik veletek Isten, s melyik fiú az, akit apja nem fenyít meg?”(7) Indoklást is ad a szentíró: „a fenyítés a jelenben nem látszik ugyan örvendetesnek, inkább elszomorítónak. Később azonban azoknak, akik általa megedződtek, az igazságosság békeszerző gyümölcsét adja. Ezért tehát feszítsétek ki lankadt kezeteket és ingadozó térdeiteket, és lábaitokat szoktassátok egyenes járásra, hogy a béna tag ne ficamodjon ki, hanem gyógyuljon meg. Békességre törekedjetek mindenkivel és megszentelődésre, mert e nélkül senki sem fogja meglátni Istent. Ügyeljetek arra, hogy senki se hanyagolja el Isten kegyelmét, nehogy a keserűségek valamilyen hajtása felnövekedvén zavart okozzon, és így sokan megfertőződjenek”(11-15) Jól nevelt gyerekekből válnak könnyebben jó keresztények, de a kegyelem segít a később érőknek is.

Évközi 4. hét kedd

Évközi 4. hét kedd

Zsid 12, 1-4; Mk 5, 21-43

„Tekintsünk fel a hit szerzőjére és bevégzőjére,Jézusra”

A hit kegyelem, tehát Isten természetfeletti ajándéka. Mivel ajándék, semmivel nem lehet kierőszakolni, megszerezni. Ősszüleink megkapták ezt az ajándékot is, mint a többit, miután az Úr megteremtette őket. Az Ószövetség nagy pátriárkája, Ábrahám, hivatást kapott Istentől, hogy hagyja el a hamis bálványokat, fogadja el hittel az élő egy igaz Istent, és akkor elnyeri Isten áldását „Mivel hitt,azért engedelmeskedett az, akit Ábrahámnak hívnak, hogy elköltözzék arra a helyre, amelyet örökségül kellett kapnia. Elköltözött, bár nem tudta, hová megy”(Zsid 11, 8) Minket, az Újszövetség tagjait nagy, mély hitre ösztönöz a szentíró: „azért mi is, akiket a tanúknak ilyen nagy felhője vesz körül, tegyünk le minden terhet és a minket, környező bűnt, kitartással fussuk végig az előttünk álló küzdőpályát“(12,1) Írónk a keresztény életet Istenért vállalt nagyszerű sportviadalhoz hasonlítja. Az isteni parancsok sem könnyűek, mint a sportpálya akadályait is csak nagy gyakorlottsággal, kitartással lehet eredményesen végigfutni. Szent Pál írja: „Mindent az evangéliumért teszek, hogy nekem is részem legyen benne. Nem tudjátok, hogy akik a versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de csak egy nyeri el a jutalmat? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek! Az pedig, aki részt vesz a versenyben, mindentől tartózkodik: ők azért, hogy hervatag koszorút nyerjenek, mi pedig, hogy hervadhatatlant”. (1Kor 9, 23-25 ) Ezután a Zsidóhoz írt levél szerzője a sok emberi kiválóság után a csúcsra mutat:„Tekintsünk fel a hit szerzőjére és bevégzőjére, aki az előtte lévő öröm helyett keresztet szenvedett, nem törődve a gyalázattal, és Isten trónjának jobbján ül”(Zsolt 110,1; Zsid 12,2) Van azonban ennek a zsoltárnak más fordítása is: „Jézus maga elé állította az örömöt, amely a szenvedésért jár, fellépett a keresztre. Ebben az esetben az tűnik ki óriási erővel, hogy minden örömért meg kell ugyan szenvednünk, de azért az örömért szenvedni is érdemes. Gondoljatok tehát őrá, aki a bűnösök részéről maga ellen ilyen nagy ellentmondást szenvedett el,- hogy el ne lankadjatok, és lelketekben ne csüggedjetek. Mert még nem álltatok ellen a vérontásig a bűn ellen vívott harcban”(Zsid 12,3-4)

Évközi 4. hét hétfő

Évközi 4. hét hétfő

Zsid 11, 32-40; Mk 5, 1-20

„Mert számunkra Isten valami jobbat rendelt”

A zsidó nép méltán volt büszke történelmi nagyjaira. Emberileg is kiváló egyének sorakoznak a Szentírás lapjain. Ami viszont ritka hőssé teszi őket, az a kegyelem. A kegyelem, Isten természetfeletti ajándéka emeli föl kétezer éves történelmük során a választott nép hőseit nagy nemzetek kiválóságai közé és fölé. A levélíró szerint ezek azok a személyek, „akikre nem volt méltó a világ”. (Zsid 11, 38) Ezt a dicséretet, pedig ugyancsak a levélíró szerint azért érdemlik, mert „ezeket hitük tanúságtétele igazolt”. (38) a szentíró rögtön elsőnek említi a választottak sorában Gedeont. „Izrael fiai ismét azt cselekedték, ami gonosz az Úr színe előtt, s azért ő hét esztendőre a mádiániták kezébe adta őket. Ezek annyira megnyomorgatták őket, hogy ők a hegyekben lévő üregeket és barlangokat meg az erdőket használták fel maguknak oltalmul. Miután Izrael befejezte a vetést, feljöttek a mádiániták, s az amalekiták meg a többi napkeleti nép, s felütötték nála sátraikat, és ahogy a vetés állt, mindent elpusztítottak Gáza bejáratáig, s semmi élelmiszert nem hagytak Izraelben, sem juhot, sem marhát, sem szamarat. Nyájastul, sátrastul jöttek fel, és úgy elleptek mindent, mint a sáskák, nem volt se szeri, se száma embereiknek, tevéiknek, amit értek, elpusztítottak. Izrael, pedig nagyon elszegényedett a mádiániták miatt. Ekkor az Úrhoz kiáltottak és segítséget kértek a mádiániták ellen”. (Bír 6, 1-7) Isten prófétát küldött hozzájuk, aki figyelmeztette őket a múltukra és mostani hűtlenségükre, de segítséget ígért. Angyalt küldött egy Gedeon nevű zsidó férfihoz, aki emberalakban jelent meg neki. Gedeon éppen a kis megmentett gabonáját csépelte ki és tisztította a sajtóban, hogy észre ne vegyék az ország rablói. Az angyal mellette termett, és így köszöntötte őt: „Az Úr veled, hős vitéz! Gedeon megkérdezte tőle: Kérlek uram, ha velünk van az Úr, miért ért minket mindez?” (12_13) Aztán felemlegeti Isten régi csodáit. Az angyal viszont felszólítja őt, hogy menjen, űzze ki az ellenséget! Gedeon nem tudja, kivel beszél, de érezte, hogy nem egyszerű ember a vendége. Hívő ember volt, okos is, ezért próbát kért, jelet, hogy valóban természetfeletti segítséget tud adni a vendég. Így szólt: Hajnalban, amikor bőséges szokott lenni a harmat, legyen udvaromon minden száraz, csak egy köteg kitett gyapjú váljék harmatossá. A kérése teljesült. Közben azonban eszébe jutott, hogy egy kis csomag gyapjút könnyebb harmatossá tenni, azért új próbát kért: Most hajnalban legyen az egész szérű harmatos, egyedül a gyapjú maradjon száraz. Amikor ez is teljesült, Gedeon hittel telve összegyűjtötte Izrael egy részét és a mádiániták tábora közelében ütött tábort. Most azonban Isten adott jelet: Küldd haza, aki fél! Eltávoztak huszonkét ezren. Ötszáz is sok, mondta az Úr. Vidd őket a patakhoz, hogy lássam, ki hogyan iszik belőle. Aki nekifeküdt kényelmesen, azt küldd el. Háromszázan ittak tenyerükkel felkapva a vizet. Ez a háromszáz férfi kísérte Gedeont a következő éjjel. Egyik kezükben harsona volt, a másikban üres korsó, benne égő gyertya. Éjfélkor három oldalon körülfogták az alvó tábort, megfújták a harsonákat, összetörték a cserépkorsókat és hangosan kiáltották:„Az Úrért és Gedeonért” (7,18) a felriadt ellenség egymást kaszabolta. Akik pedig továbbjutottak, azokat a Jordánnál várták Izraelita vitézek. Minden mádiánita meghalt.

Évközi. 4. vasárnap

Évközi. 4. vasárnap

Jer 1,4-5.17-19 lKor 12,31-13,15 Lk 4,21-30

„Ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom"

Múlt vasárnap Isten azt üzente nekünk, hogy az egész népnek, a bajokkal bőven meggyötört magyar népnek teljes szívvel vissza kell fordulnia hozzá. Új életet, egészen új utakat kell keresnie, hogy gazdasági bajaiból talpra tudjon állni, és szabad, boldog, önálló nép legyen újra. Ma újabb nekünk szóló üzenetek hangzottak el a liturgia olvasmányos részében. Ahhoz, hogy Magyarország Isten országa lehessen, ennek a magasabb rendű szellemiségnek: az igazság és szeretet közösségévé kell válnunk. Szent Pál a 1Kor 12-13. fejezetében tanít minket a korintusi hívekkel együtt az örök igazságra: minden közösségnek a legfontosabb, hogy léte alapjául az igazságot és a szeretetet tegye meg. Lényegében mindkét erény gyakorlattal is elsajátítható, fontos, hogy természetes úton is törekedjünk kimunkálni őket. De Isten szívesen „önti belénk", vagyis adja meg természetfeletti ajándékként, ami a kegyelmeket jelenti. Az apostol egymás mellé állítja a két létfontosságú erényt, és lépésről-lépésre mutatja ki a szeretet elsőbbségét. Az igazságot a szavak hordozzák. Ami igaz, azért igaz, mert megfelel az Istentől megszabott fogalmának. az embert Isten teremtette férfinak és nőnek. Ketten együtt alkotnak egy tökéletes emberi szervezetet, a családot. Ahol szervezetről van szó, ott kell lenni alá és fölé rendelésnek is. Isten a férfit jelölte meg családfőnek. Ez a vezető szerep azonban sajátságos értelmezést kap az asszony teremtésében: Az Úr Ádám oldalbordájából vett ki egy párat, abból alkotta az asszonyi testet, majd ugyanolyan szellemi lelket lehelt bele, mint Ádámba. Erre következtetett egy régi egyházatya: nem Ádám fejéből vette Éva testének anyagát, hogy okosabb legyen, hanem oldalából, hogy szeresse őt. íme: isteni szó vagyis igazság, és a szeretet együtt. A kettő viszonya: „Szóljak bár (mondja m az igazságot) az emberek vagy az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs ennem, csak zengő érc vagyok, vagy pengő cimbalom" A közösségeknek fontos az isteni szó, a tudományok világa, a nagy, „hegyeket elmozdító hit", de szeretet nélkül ezek sem érnek semmit.„Szétoszthatom bár mindenemet a nélkülözők között, odaadhatom a testemet is égőáldozatul: ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem".(2.3) Szent Pál akár a mai társadalmi összképet is megfogalmazta:nincs szeretet, nincs boldogság. „A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. Nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel". (4-7) Próbáljuk ki, kedveseim, ha ezeket megvalósítjuk, nem lesz-e könnyebb meggyőzni embertestvéreinket, hogy ki az, aki az igazságra és a szeretetre kívánja építeni a jövőt. Hinni csak annak szabad, sorsunk irányítását csak arra szabad bíznunk.

GYERTYASZENTELŐ BOLDOGASSZONY

URUNK BEMUTATÁSA 

(GYERTYASZENTELŐ BOLDOGASSZONY)

Mal 3,1-4 vagy Zsid 2,14-18; Lk 2,22-40 vagy Lk 2,22-32

„fölvitték őt Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak”

Karácsonykor az angyalok voltak a kis Jézus első látogatói. Ők rótták le tiszteletüket. a világ Királya előtt. Valamikor az idők kezdetén nekik mondta el a mennyei Atya a nagy újságot, hogy az idők múltán a teremtett világ legnagyobb ajándéka válik valóra: a második Isteni Személy emberként lép az emberek közé. Testvérük lesz, és így nemcsak a teremtmények ős-minta-oka, hanem minden teremtett tökéletesség betetőzője is. Ezt jöttek megnézni, és hódolni előtte emberségének, ahogy az angyalok nagy próbatételén ezt megígérték. Aztán szavukra hallgatva éjnek idején siettek hozzá a pásztorok a barlangistállóba. Ők is örömmel „találták meg Máriát, Józsefet és a jászolban fekvő kisdedet”. (Lk 2,16) Csupa öröm, kirobbanó öröm a kis Jézus születése minden hívő, minden jóakaratú ember számára. Másfél év múlva boldog napkeleti bölcsek jöttek Jeruzsálembe. Ezerkétszáz éves jó hír boldog ismerői látták meg csillagát napkeleten. Ez a beteljesült öröm mondja a kérdést a jeruzsálemieknek: „Hol van, aki született, a zsidók királya? Mert láttuk csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy hódoljunk neki”: (Mt 2,2) Eme látogatás elé kívánkozik a mai napujjongó öröme: „Mikor pedig elteltek a tisztulás napjai, Mózes törvénye szerit fölvitték őt Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak”.(Lk 2,22) Ezt a törvényt maga Isten hozta, hogy minden elsőszülött kisfiút oda kell ajándékozni Istennek, aki az élet szerzője. Ő el is fogadta a kis Jézust, a parányi Istenembert, amikor a szolgálatevő pap kivette a Szűzanya kezéből, és előírás szerint háromszor emelte a magasba. Nem hallotta senki, amit a kicsi Jézus súgott szíve mélyén: Eljöttem, Atyám, hogy teljesítsem akaratodat, amint a könyvtekercsben rólam írva van. Ezt akarom, én Istenem, törvényed szívemben van. (Zsolt 40,8-9) Senki nem sejtette, hogy ezt az egyetlen kisfiút nem jelképesen adták szülei Istennek. Ő a világért járó áldozat. Isten maga adja Fiát az összes ember üdvösségért szenvedésre és halálra. Jézus lényegében ezért jött közénk. A templomudvaron nyüzsgött a nép. Az ország minden zugából hozták a boldog édesanyák és édesapák az aznap negyven napos kisfiúkat. Még boldogabban adták volna kis ajándékukat, a báránykát vagy galambfiókákat, ha tudták volna, hogy kisfiaikat igazán ez a kisfiú váltja meg az örök haláltól. De az udvaron boldog szívvel figyeli a sok kisfiúcskát egy szent aggastyán, mígnem lelkében megszólal az Úr: Ő az, akire vársz, aki elveszi a világ bűneit. Azért könyörögtél hosszú ideje, hogy találkozz vele, mielőtt meghalsz. Nem akartad úgy elhagyni a földet, hogy ne találkozz vele. Te istenáldotta ember vagy, neked adatott az ígéret, hogy szemeddel láthatod majd az Üdvözítőt. Veled együtt ujjong Anna prófétaasszony is. És majd veletek örvend a hívő emberek sokasága, akik várják az Üdvözítőt. Ezért a Kisfiúért áll ma Istenhívő népe elé hálát adni. Sem nekik, sem fiacskáiknak nem kell a haláltól félniük, a kicsi Jézus az örök haláltól megmentett minden benne hívőt.

Hívom a családokat 2013 februárjában

Hívom a családokat 2013 februárjában – Bíró László püspök levele

Levél a családokhoz, a házaspárokhoz, a jegyesekhez és a szerelmesekhez, a családokat szerető szerzetesekhez és paptestvérekhez és mindenkihez, aki a családi élet mellett áll.

Az emberi társadalom családokból épül fel, családok nélkül nem létezhetne emberi társadalom. A családnak a világban betöltött elsődleges szerepét mutatja az is, hogy Jézus az emberi történelembe való belépése színteréül a családot választotta. Harminc évig a názáreti családban élt, „növekedett és erősödött, telve bölcsességgel, és az Isten kegyelme volt vele.” (Lk 2, 40). Emberi fejlődését, tapasztalatait és ismereteit az emberi valóságról meghatározta a názáreti családi környezet. Az Atyával való legbensőbb egysége, a Vele való állandó és közvetlen párbeszéde (lásd pl. Mt 14,23; Mk 1,35; Mk. 6,45; Lk 5,16; Lk, 6,12) pedig isteni bölcsességgel töltötte el.

Jézus belépett az emberi létezés drámájába, végigjárta azt a legvégső mélységéig. Belebocsátkozott az emberi létezés testi-lelki fenyegetettségébe és veszélyeztetettségébe, sőt „hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűntől azonban ment maradt” (Zsid 4,15).

A mai embert, napjaink családjait is a kísértések sorozata éri. A keresztény ember és család a kísértések legyőzéséhez abból is erőt meríthet, hogy Jézus megkísértésekor legyőzte a kísértőt, és ment maradt a bűntől. XVI. Benedek pápa figyelmeztet Názáreti Jézus c. könyvében: A kísértő sokféle alakban arra akarja Jézust (és a mai embert is) rávenni, hogy Istent másodrangúként vagy egyenesen feleslegesként és zavaró tényezőként szorítsa háttérbe, az előtérbe azok a dolgok kerüljenek, amelyek az életben sürgetőbb jelentőségűnek látszanak. Isten mellőzésével „hozzuk rendbe” a világot, csak a saját teljesítményünkre építsünk, a világnak csak a politikai és az anyagi realitásait ismerjük el valóságként, Istent pedig, mint illúziót állítsuk félre. A kísértő látszólag a jobb, a reálisabb, az eredménnyel kecsegtetőbb utat mutatja nekünk: hagyjunk fel végre az ábrándokkal, és szenteljük magunkat cselekvően a világ „jobbá” tételének; a világ számunkra akkor lesz „jó”, ha maradéktalanul jóllakhatunk, ha sokat birtokolhatunk, és ha hatalmunkat semmi sem korlátozza. Isten dolgait ezzel szemben irreálisnak tűnteti fel: mint egy másodlagos világot, amelyre tulajdonképpen nincs is szükség. (vö. Lk 4, 1-13)

Hogyan sikerült nektek, vagy szüleiteknek, nagyszüleiteknek megoldani azokat a történelmi konfliktushelyzeteket, amelyekben Istent félre akarták állítani? Milyen személyes és a nagyobb közösséget érintő következményekkel járt ez?

Korunkban nagy a kísértés, hogy az egész életre szóló hűségben megélt házasság helyett az alkalmi, a jelen pillanatban kellemes párkapcsolatot válasszuk. Látszólag könnyebb kölcsönös elkötelezettség nélküli párkapcsolatban élni, „élvezni” az életet, nem vállalni „felesleges” felelősséget gyerekekért, idősödő családtagokért, egyáltalán másokért. A kísértő azt sugallja, hogy jogunk van jól élni és mindent a saját egyéni javunkra kihasználni; a jólétet magunknak kell megteremtenünk, csak magunkra számíthatunk, nem várhatunk segítséget sem másoktól, sem Istentől – ha egyáltalán létezik –, ne is hallgassunk tehát azokra, akik természetfeletti valóságokról ábrándoznak. Elegendő csak a házasság és a család körüli jogi és gazdasági szabályozás jelenlegi tendenciáira utalnunk, ezek ma Európában és a világban többnyire a kísértő logikáját követik.

Aki az éhes embert arra biztatja, hogy ugyancsak éhes családjának bármi áron szerezzen kenyeret, látszólag valami jó irányába akarja terelni: ha majd jóllaktatok, akkor foglalkozzatok magasabb rendű értékekkel. „Nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely az Isten szájából származik” (Mt 4, 4) – válaszolja Jézus a kísértőnek. Ha a családok nem élnek Isten igéjével, azaz nincs bennük szeretet, szolidaritás, az igazra, a jóra és szépre törekvés, hiába van gazdagon megrakott asztaluk, békétlenek és boldogtalanok lesznek. Az a társadalom, amely ilyen, csak a pillanatnyi jólét és élvezet bűvöletében élő családokból épül, előbb-utóbb összeomlik. Éppen ezért az egész társadalom érdeke, hogy minden családnak jusson elegendő kenyér. Globalizálódó világunkban egyre sürgetőbb, hogy a családon belüli és a családok közötti szolidaritás határai egyre tágabbak, szélesebbek legyenek.

A fogyasztói társadalmak azt hirdetik, hogy ha az emberek mindent megszereznek, amit a piac kínál, akkor boldogok lesznek. A reklámok boldogan mosolygó családokat mutatnak, amint egy új gépet, tisztítószert, vagy bútort vesznek használatba. Amit eddig nehéz, fárasztó munkával érhettek csak el, azt most az új csodaszer játszva megoldja: tehát vásárolni, fogyasztani, a régi elavultat eldobni! Sajnos ehhez sok pénz kell, sokat kell tehát dolgozni, a családtagok pedig ritkán érnek rá egymással beszélgetni, egymás gondját-baját megtárgyalni, a többiek életébe bekapcsolódni. A kísértő pedig elérte célját: Isten helyére az aranyborjú került. Az ilyen családokra épülő társadalom jövője reménytelen.

Minden társadalomban fontos szerepe van a hierarchiának, a vezetők és vezetettek egymáshoz való viszonyának. A kísértő arra buzdít, hogy kerítsünk minél többet hatalmunkba, minél nagyobb területen, minél több emberrel szemben érvényesüljön a mi akaratunk. Milyen egyszerű: mi jól tudjuk, hogy mi szolgál a család, a közösség, az állam javára, ha mi diktálunk, mindenki jól jár. Legfőképpen mi magunk, mert ha mi vagyunk felül, nekünk senki nem árthat. A keresztény ember alapállása azonban ezzel ellentétes: naponta (többször is) elmondja: „Mi Atyánk, legyen meg a Te akaratod!” A világ birodalmai pedig, amelyeket a sátán annak idején megmutatott az Úrnak, mind elpusztultak. Krisztus fényessége, szeretetének alázatos és szenvedni kész ragyogása nem pusztult el, és nem is fog soha.

Soroljatok fel olyan kísértéseket, amelyek arra csábítanak, hogy a realitások figyelmen kívül hagyásával akarjatok többet birtokolni, többet költeni ételre-italra, szórakozásra, hogy szerezzetek meg hatalmi pozíciókat!

Az önző, a saját érdekét néző, saját erejére és találékonyságára építő embert a hatalom, az élvezet és a pénz utáni vágy hajtja, ebből versengés, bizalmatlanság és dicsvágy lesz.

Ha mindenki hatalomra tör, minden ember mindenkinek ellenségévé válik, a családok széthullanak, a társadalom élhetetlen, atomizált lesz. Ha mindenki többet akar birtokolni, akkor lesznek, akiknek kevesebb jut, mert a versengés következtében óhatatlanul lesznek vesztesek; ezek kiesése a társadalom egészének veszteség. A családoknak egyenként és összességükben is az szolgál javára, ha egymást segítik, támogatják, azaz szolidárisak egymással és a társadalomban is érvényesül a szolidaritás és a szubszidiaritás elve. Ha a családon belül és a családok között is a mozgató erő a szeretet, a boldoggá tenni akarás, akkor a társadalom is az emberek javát fogja szolgálni.

A nyugati civilizáció megteremtette a történelem első Isten nélküli kultúráját, úgy látszik, mintha Isten háttérbe szorult volna. A társadalom csak a politikai és az anyagi realitásokat ismeri el valóságként, Istent pedig mint illúziót félre állította. Ne feledjük azonban, hogy Jézus Krisztus nem a világbékét, mindenki jólétét, egy igazán jó, tejjel-mézzel folyó világot hozni jött el, hanem elhozta közénk Istent. Rajtunk áll, hogy befogadjuk-e.

Milyen lehetőségeket láttok arra, hogy segítsetek a gyengéknek, elesetteknek anélkül, hogy beleavatkoznátok életvitelükbe? Hogyan tudtok a szegényeknek abban segíteni, hogy talpraálljanak és el tudják magukat látni, ne szoruljanak segélyekre?

Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke